21 gramm - A lélek súlya

Páros: KyuHae

Korhatár: Nem is tudom... legyen PG-13.

Figyelmeztetések: szereplő halála, angst

A/N: Volt bőven ihletem megírni ezt a történetet, ugyanis a helyszín valós; és nem, nem a film alapján íródott, de nagyban köze van a témához. Donghae köré épül a storyline, de meg kell jegyeznem, aki nem szereti a depresszív hangvételű cuclikat, ne olvassa... saját érdekében. Nem mondhatnám, hogy ez életem mesterműve, mert nem az, de nekem egy külön sikertörténet, hogy összesen 4 óra alatt írtam meg, ami, mint sokan a Sweet '50's után tudjátok, valóságos bibliai csoda. Összecsaptam az elejét és a végét, de... ahh, negyed 3 van, és kiesnek a szemeim, aludni akarok már, viszont, ha nem fejeztem volna be, egy év múlva se kapnátok kézhez =w= No, mindig sokat pofázok A/N-ben. Jó olvasást! OwO

21 gramm – A lélek súlya

  A betegségek felemésztik az embert. Felemésztik a szeretetet. Megölik a vágyakat, a célokat. Akár néhány napról, akár hetekről, hónapokról, esetleg hátralévő évekről beszélünk. Az életerő fokozatosan hagyja el a testet, szelével mind távolabbra gurítva a kapaszkodókat, melyek még az élethez kötnek, amelyek talán segíthetnének a felépülésben. Nem kímélnek senkit és semmit, magukkal húzzák a lelket, olyan mélyre, amennyire csak tudják.

  Lee Donghae, aki ugyan beteg nem volt, édesapja ágya mellett ülve ugyanezt érezte. Hogy a betegség, ami szerettét marcangolta, lassan az ő életét is felemészti. Mikor közölték az orvosok, hogy elnézték a rákos szövetek mélységét, és egészséges szövetek haltak el a sugárkezelés miatt, a fiú szinte teljesen feladta, kénytelen volt tudomásul venni, hogy záros határidőn belül, alig tizenkilenc évesen kell majd eltemetnie saját édesapját… és ez a tény megmérgezte az összes hátralévő percét. Gépiesen nyújtotta édesapjához a szívószál egyik végét, majd szó nélkül kapcsolta át a televíziót kedvenc műsorára, mikor négyet ütött az óra.

- Sajnálom, hogy itt kell lenned mellettem, Donghae... – eresztett meg fia felé egy savanyú, mégis bocsánatkérő és őszinte mosolyt a megviselt arcú szülő, mire Donghae kényszeredett mosolyra húzta a száját. – Biztosan lenne jobb dolgod, mint a beteg apád mellett kuksolni egy kórteremben…

- Ugyan, apa, ne hülyéskedj… - Donghae szíve fájdalmasan dobbant egyet, ahogy látta édesapja szemében azt a mérhetetlen szomorúságot, amit tulajdonképpen ő is magában hordozott hetek óta. -  Hozok magamnak egy kávét a földszintről, aztán visszajövök, jó? – eddig édesapja erőtlen kezét markoló ujjai most elengedték, és Donghae felállt, hogy néhány percre is menekülhessen a szobából, a ténytől, hogy alig néhány nap, és nem lesz már kit ápolnia. Talán, ha visszamegy sem lesz már.

  Édesapja pedig szeretettel, megbánással nézett immár felnőtt fia után, s lelke majd belehasadt a tudatba, hogy az ő kisfia, az éltanuló, a focista, a mindenkivel kedves, barátságos kisfia most összetörten, kisírt, karikás szemekkel vánszorog le sokadik kávéjáért egy kietlen kórház földszintjére.

  Ahogy Donghae leért a rozoga fémlifttel a földszintre, már-már csukott szemmel indult el az automata felé, ahol néhány apró bedobása után epedve várta, hogy az automata elkészítse neki a – aznap zsinórban a hatodik – kávéját. Szeme lassan végigpásztázta a kihalt aulát, és az üvegajtón keresztül a kórház azon részének undorító betondzsungelét, amely vajmi kevés zöldet mondhatott a magáénak. Legalább szebb épületben lenne a hospice... ez a romos, ijesztő valami nem garantálja az utolsó szép emlékeket az ott ragadt embereknek.

- Elnézést... – kocogtatta meg a fiú vállát óvatosan egy nála jóval magasabb, sápadt férfi, mire Donghae ijedten rezzent össze, és kérdőn fordult az ismeretlen alak felé. – Lejött a kávéja.

  Donghae lassan bólintott, ahogy felfogta, miről van szó, és elvette a kis pohárkát a parányi tálcáról, majd mielőtt megjegyzéssel illette volna az automata előtt álldogáló idegen, eloldalgott a lift felé. Már rá sem nézett a panelra, úgy nyomta be a hetes gombot, és a lift tükrének dőlve meredt a koszos padlóra. Gyomorgörcse újra elhatalmasodott rajta, ahogy elfogta az érzés, ami minden alkalommal hatalmába kerítette, mikor belépni készült a kórterembe... ki tudja, sikerült-e tőle elbúcsúzni?

  Amikor viszont odaért, megkönnyebbülten nyugtázta, hogy apukája még mindig vele van, és még vele is marad. Így leült hát a mindig mosolygós férfi mellé, és újra kezéért nyúlt, hogy azt szorongatva nézhessék végig a bűnügyi sorozatok maratonját.

***

- Jó estét! – lopakodott be Donghae a hospice ajtaján, köszönése is elhaló, mint mindig, mikor az esti műszakosok mellett kellett elsuhannia. De a nővérállásban szinte pillantásra sem méltatta a bent tartózkodó alig néhány nővér, így Donghae gondtalanul jutott el a folyosó közepéig. A hetvenhatos kórterem felé tartva próbálta mindenfélével elvonni a figyelmét a szokásos szorongásáról, bár mikor meglátta az előző napi automatás incidensből ismert férfit a folyosó végén, sietős léptekkel vette az irányt a nyitott ajtó felé, és még elkapta a fiú finom vonásainak mosolyba rezdülését, ahogy eltűnt az ajtókeret mögött.

  Édesapja már rég mélyen aludt. Ahogy az utolsó napjai nagy részében, most is békésen szuszogva pihent, Donghae pedig elszorult szívvel cserélte ki a virágjait a vázában, majd tette ki az ásványvizeket, és édesanyja nagy gonddal elkészített házikosztját.

- Anya csinált neked kimchit... – suttogta halkan. – Egy kis rizs is van hozzá, hogy ne legyen olyan tömény...

  De a beteges férfi nem felelt, arca továbbra is rezzenéstelen maradt, mellkasa lustán emelkedett föl s le.

- Imádkozz, hogy ne hallja meg, amit ilyenkor mondasz neki – szólalt meg mögötte egy halk, mély tónusú hang, mire Donghae ijedten pördült meg a tengelye körül, csak hogy szemben találja magát az automatás fiúval. – Ne haragudj, nem akartam rád ijeszteni – szabadkozott a fiú, és megeresztett egy kényszeredett mosolyt Donghae felé.

- Hogy érted, hogy imádkozzak, hogy ne hallja, mit mondok? – harapta be alsó ajkát Donghae, az addig ismeretlen férfi pedig fájdalmasan elhúzta a száját.

- Ha már hallja, az kómát jelent. Ha pedig kómában van, az azt jelenti, hogy nincs már sok hátra.

  Donghae összeszorította szemeit, és megrázta a fejét.

- Ki vagy, és miért jöttél be ide? Nincs szükségem arra, hogy te is emlékeztess, mi fog történni nemsokára.

- Nem akartalak megbántani, ne haragudj… A nevem Kyuhyun – nyújtotta Donghae felé jobb kezét, majd a fiú mezére nyomtatott névre pillantott, és, hogy picit oldja a hangulatot, Donghae jobbjáért nyúlt, és megrázta azt. – „Üdv, a nevem Donghae, örülök, hogy megismerhetlek!” – imitálta a fiú elvárt reakcióját Kyuhyun, ezzel egy halvány mosolyt csalva a másik arcára. – Focizol? – bökött a mezére, csak hogy némileg elvonja a másik figyelmét.

- Nem volt időm átöltözni edzés után... mindig rögtön rohanok, ha végzek, hogy anyut felváltsam.

- Értem – bólogatott Kyuhyun, majd Donghae édesapjához sétált, és fölé hajolva tanulmányozott valamit, épp elég ideig ahhoz, hogy Donghae méltatlankodva szóra nyissa a száját, de nem elég ideig ahhoz, hogy bármi is elhagyja ajkait. – Csak alszik. Nincs kedved lejönni a társalgóba, amíg fel nem ébred? Ne aggódj, nem mulasztasz el semmit.

- Biztos? – nézett rá kétkedve Donghae, majd végül beleegyezőn bólintott. – Rendben, de nem sokáig.

  Kyuhyun szép vonású arcán egy újabb, ezúttal őszintébb mosolyt terült szét, ahogy elindult a hetedik emeleti társalgó felé, és ez a mosoly kitartott egész addig, míg le nem ültek az egyik távoli asztalhoz, hogy ott fojtott hangon tudjanak beszélgetni.

- Te miért vagy itt? – szegezte neki a kérdést Donghae, mire Kyuhyun halkan felnevetett.

- Miért jöttem ide, hogy beszélgessek veled, vagy miért vagyok egyáltalán kórházban?

- Is-is, ha úgy tetszik.

- Autóbalesetem volt, és eltört néhány bordám, meg gazdagabb lettem egy vidám kis belső vérzéssel, szóval megműtöttek, és most lábadozom. Egyébként meg egyedül voltál, talán túlságosan is egyedül, és úgy gondoltam, társaságra van szükséged – vont vállat. – Javíts ki, ha tévedek...

- Nem tévedsz... – rázta meg a fejét Donghae, majd felsóhajtott. – Mióta apa beteg, nem beszélek túl sok mindenkivel...

- Mióta a család engem sem látogat, én sem vagyok túl beszédes… csak aztán most úgy gondoltam, hogy ideje szocializálódnom – vonta meg a vállát Kyuhyun, és végigpillantott a kihalt társalgón, a másik fiú pedig lopva követte a pillantását. Minden olyan ridegnek hatott ebben a szörnyen steril, semmilyen közegben. Egy nagynak jóindulattal sem nevezhető tévé állt a vékony, roskadozó polcon, a hosszú asztalok és kényelmetlen székek pedig csak fokozták, hogy az ember idegennek és sivárnak érezze a magas épület emeleteinek eme dísztelen, mérsékelt és minimális szórakozásra nem alkalmas szegletét. Igen, ez már önmagában elég indok egy nem túl súlyos betegnél, hogy kevesebbet látogassák...

- Miért nem látogatnak?

- Ki tudja.

- Most sem vagy túl bőbeszédű... – csóválta meg a fejét Donghae, mire Kyuhyun arcán megjelent egy halvány mosolyszerűség, amely hírből sem idézte már az őszinte, szinte már vidám vonásokat.

- Mit érzel, mikor ránézel? – kérdése provokatívnak, semmint érdeklődőnek hatott. Donghae homlokán először megjelentek az értetlenség ráncai, majd szemei előbb összeszűkültek, végül szemöldökét magasra rántva öltött arca egy hitetlenkedő kifejezést.

- Mit kérdeztél?

- Mit érzel, ha ránézel? Édesapádra. Mennyire hat szánalmasnak, tehernek számodra? Vagy még magadnak se mered bevallani, mennyire nem bírod már ezt az egészet, és tulajdonképpen már várod is, hogy megtörténjen?

  Donghae felpattant az asztaltól. Mi ez az egész? Miért kérdez ilyeneket, hogy képzeli?! Kyuhyun viszont a hirtelen mozdulatot is rezzenéstelen arccal követte, nem látszott rajta semmiféle megbánás, amit a szavainak kellett volna okozniuk, ajkai körül továbbra is halvány, finom mosoly játszott.

- Hogy feltételezhetsz ilyet?! – csattant rá Donghae, Kyuhyun pedig megeresztett egy halk nevetést.

- Én csak kimondtam, amire gondolsz.

- Viszlát, Kyuhyun – rúgta vissza a székét a sértett fiú, és hátat fordított a másiknak.

- Harmadik emelet, 332-es kórterem – szólt utána a magasabbik nem elég hangosan, hogy felverje az emelet csöndjét, de ahhoz elég volt, hogy Donghae meghallja, visszaforduljon, és döngő léptekkel trappoljon vissza Kyuhyun önelégülten vigyorgó valójához.

- Tévedsz. Nagyon tévedsz. És örülök, hogy mellette lehetek! – vágta a fiú képébe, de amaz csak megcsóválta a fejét.

- Nem sokáig fogsz tudni hazudni magadnak, Donghae.

  Donghae lemondott arról, hogy tovább győzködje állhatatos beszélgetőtársát, így csak sarkon fordult, és kisietett a teremből, vissza a hetvenhatosba, hogy amellett az ember mellett lehessen, aki valóban megbecsülte világéletében... és akit ő is megbecsült, és meg is fog halála pillanatáig.

  Nem vallotta volna be magának, hogy Kyuhyunnak igaza volt, ha nem kényszerült volna rá néhány nappal később. Édesapja fájdalmaira erős fájdalomcsillapítót adtak a tüneti kezelésre, egy újabb fajtát, miután a régire már nem reagált kellőképp a szervezete. Donghae alig pár percre bóbiskolt el az ismételten hosszú éjszaka folyamán, mikor is hátborzongató hörgésre riadt föl. Majd mikor meglátta édesapját ellilult arccal a nővérhívó után tapogatózni, rácsapott a hívógombra, majd apja fájdalmaival nem törődve felültette, és hátát kezdte ütögetni, hátha levegőhöz jut, nem tudván, hogy ezzel nem segít a gyógyszerallergia által kiváltott rohamon. Ahogy az ápolók berohantak, és szabályszerűen ellökték Donghae-t a betegágytól, a fiú észrevette, hogy egész testében remeg, pórusai mind jeges izzadtságban fuldokolnak, ahogy arcát is könnyei áztatják. Homályos tekintettel bámulta édesapja görcsben álló testét, látta, ahogy az ápolók kétszeresére dagadt nyelvét próbálják kihúzni a torkából, hallgatta a hörgését, majd a következő pillanatban úgy érezte, ő fullad meg menten. Mellkasára szorítva tenyerét hátrált ki a szobából, majd könnyek közepette kezdett el rohanni a folyosón. Nem tudta, merre viszik a lábai, nem tudta, hogy hol lyukad majd ki. Csak szaladt előre, le a lépcsőn, be egy folyosóra, mígnem egyszerűen csak valaki karjaiban kötött ki.

  Az érzés túl ismerős volt ahhoz, hogy szabadkozva kibújjon az ölelésből, nem mellesleg ujjai görcsösen markolták a fiú felsőjét, így szinte lehetetlennek tűnt lefejtenie róla saját magát.

- Nem bírom... – suttogta erőtlenül. – Nem bírom már...

- Nemsokára vége – Donghae érezte, ahogy Kyuhyun hosszú, hűvös ujjai végigfutnak hajtincsein, és ha lehet, erre még közelebb furakodott mellkasához. – Nem fogtok már sokat szenvedni. – Kyuhyun szavai bármennyire is voltak kemények, hanghordozása természetfölötti nyugalmat árasztott Donghae-ben, amely nem késztette további zokogásra, csak megnyugvó, kurta bólintásokra, miközben egyre csituló és egyenletessé váló légzése könnyeit is kivonta a forgalomból. Elvesztette az időérzékét Kyuhyun karjaiban. Nem tudta, hány perce, órája, napja álltak ott, időtlennek tűnt a nyugalom, a semmi, ami körülvette őket. Lebegtek ebben a képlékeny semmiben. Maga sem tudta, miért, de ebben az ölelésben, egy idegen ölelésében volt minden apró reményfoszlánya, az ő karjaiban talált csak nyugalmat.

- Jobb? – a semmit még Kyuhyun halk, mély orgánuma sem tudta megtörni. Donghae lassan bólintott, és szorítása enyhült a fiú ruhájának anyagán. – Nem én tévedtem.

- Nem... igazad volt – újabb igenlő fejmozdulat, újabb pár pillanatra erősebb szorítás Kyuhyun részéről. – Lehetne, hogy...

- Igen – bólintott egyszerűen Kyuhyun, meg sem várva, hogy Donghae befejezze a mondatot.Csupán néhány percre eresztette el, egész csak addig, míg be nem húzta a kórtermébe, és össze nem tolta a bent lévő két üres ágyat, majd ki nem párnázta az illesztésben keletkezett lyukat. – Reggelig.

  Donghae végtelen hálát érzett, ahogy lerúgta a cipőjét, és végignézett az ágyon. Nem zavarta, hogy csak egy párna van, hogy csak egy takarón kell osztozniuk, abban a szent pillanatban úgy hitte, ha egy percig nem öleli magához a másik fiú az éjjel, újra futnia kell... de akkor már nem tudna hová.

  Kyuhyun segített neki felkászálódni a magas, kényelmetlen ágyra, eligazgatta a végtagjait, hogy ő is elférjen Donghae mellett, pontosabban mögött, így kényelmesebben osztozva az ágyakon és a szegényes ágyneműn.

- Sajnálom, hogy így alakult. – súgta Kyuhyun még utoljára Donghae fülébe, mielőtt a fiú átesett volna az öntudatlanság küszöbén, de még épp idejében intézte el egy bólintással a dolgot.

***

  Reggel Donghae annyira kipihenten ébredt, mint jó ideje egyáltalán nem. Kyuhyun egyenletes, bár alvásra nem utaló légzése megnyugtatta, ölelő karjai biztos aurát szőttek mindkettejük köré. Ahogy aprót rezdült hálótársa karjaiban, Kyuhyun tenyere megindult a karján egészen válláig, majd egy lényegesen gyengédebb, óvatos mozdulattal visszasiklott csuklójáig. A fiú minden hideg csíkja, amit tenyerével húzott Donghae karjára, borzongásra késztette az alacsonyabbikat, egy idő után szíve is reagált kicsit sem szokványos gondolataira. Azokra a nem sötét, hanem kellemes, bizakodó és érzelmekkel teli gondolatokra, amelyekben hónapok óta nem volt része.

  Odakint még ugyan sötét volt, a folyosóról beáradó gyér fény megvilágította a kietlen szobát, a bútorokat, Kyuhyun ruháit, kabátját és táskáját. Barátok híján sosem érzett ennyire személyes és intim légkört sehol, hát még egy ilyen ingerszegény környezetben nem. Kyuhyun gyengédsége mellett nem kerülte el a figyelmét a rend a kórteremben, a rendszer. Sehol egy koszos zokni, sehol egy összegyűrt póló, sehol egy vasalatlan pizsama. Kyuhyun szobája a rend relikviája volt, és Donghae fogadni mert volna, hogy Kyuhyun élete a kórházon kívül ugyanilyen csodálatosan rendszerezett. Halványan elmosolyodott arra a gondolatra, milyen is lehet Kyuhyunnal sétálni egy parkban, vagy fanyalogni a bolti kimchin a Han folyó partján. Aztán Kyuhyun mindezt egy másodperc alatt elűzte azzal, hogy abbahagyta Donghae gyengéd vigasztalását, és picit hátrébb húzódott. Nem értette, mi a baj hirtelen, egész éjjel így voltak, mi lelte? Donghae épp hogy megfordult, hogy Kyuhyunra tudjon nézni, mikor észrevette, valójában mennyire közel is vannak most egymáshoz, milyen veszélyesen közel van hozzá, mennyire elérhető most.

- Idő van – egy pillanat alatt rombolta le az idillt, Donghae szinte érezte, ahogy megreped legbelül valami, majd hangos robajjal darabokra hullik, a szilánkjai pedig szétvágják belső szerveit, ahol csak érik őket. Nem kérdezte, Kyuhyun honnan tudja, nem kérdőjelezte meg többé, hogy igaza van-e, vagy sem.

  Lehajtotta a fejét, hogy végül ő maga szűntesse meg a reményt afelé, hogy egy csókkal egy másodpercre is helyrerázódjon az élete, végül kikászálódott Kyuhyun mellől, és visszahúzta a cipőjét.

- Itt leszel? – kérdezte még az ajtóból visszafordulva Donghae, majd ahogy Kyuhyun egy bólintással felelt, visszanyelte a könnyeit, és elindult a Hospice-ra, hogy végső búcsút vehessen édesapjától.

***

  Kyuhyun szobája az elmúlt egy hétben több menedéket nyújtott Donghae űzött, fájó lelkének, mint bármi más létező hely a világon. A veszteség fájdalma és üressége ugyan nem enyhült, ahogy a szüksége sem afelé, hogy Kyuhyun mellette töltse a fél életét. Kyuhyun adott neki egyfajta megnyugvást, beletörődést, ami segített átvészelni ezt az egész rémálmot.

- Holnap lesz a szertartás – jegyezte meg halkan Donghae, szinte a semmiből, ahogy Kyuhyun mellkasára hajtott fejjel feküdt lelki társa mellett. – Gyere el, kérlek, egyedül nem fogom bírni.... – Kyuhyun keze egy pillanatra megállt a mozdulatban, amivel Donghae hátát cirógatta, majd szótlanul újrakezdte. – Kyuhyun...?

- Ott leszek. Végig ott leszek melletted – bólintott végül rövid hallgatás után.

- Köszönöm... mindent köszönök – súgta halkan Donghae, miközben a másik pólójába rejtette arcát.

  Egy ideig újra a csend honolt köztük, Donghae félénk ujjai időközben rátaláltak egy ritmusra Kyuhyun mellkasán, amelyek jól eshettek a fiúnak, mert ő is kegyesen próbálta viszonozni Donghae mozdulatait. Újra eljátszott a gondolattal, milyen lehet a kórházon kívül Kyuhyun, milyen lehet megfogni a kezét, ráugrani a hátára – óvatosan persze a műtét és a bordái miatt -, vagy egyszerűen csak fagyizni vele a buszmegállóban. Átlagos dolgokat. Kyuhyunnal.

- Ha ennek vége... elmegyünk fagyizni? – tette föl halkan a kérdést kicsit tétovázva Donghae, majd mikor nem kapott választ, nem merte feladni, tovább próbálkozott. – Sétálni is elég, ha nem szereted a fagyit... vagy nem tudom, ha nem akarod, nem kell, tényleg csak egy ötlet…

  Kyuhyun továbbra is csöndbe burkolózott, majd hagyta, hogy szavai helyett tettei válaszolhassanak Donghae-nek, így álla alá nyúlt, és gyengéden fölemelte a fiú arcát, hogy lejjebb csúszva bezárhassa ajkaik közt a távolságot. Donghae másodpercekig fel sem fogta, mi történik, majd a másik fiú telt ajkai a világot is elfeledtették vele, amiben éppen fizikailag tartózkodott.

- Lemegyek, kérek neked eltávozási papírt.... – ahogy Donghae rátalált a hangjára, már szinte ugrott is ki az ágyból, Kyuhyun visszatartó kezei pedig lecsúsztak csuklójáról, ahogy sok ideje először a régi boldog Donghae-ként rohant le a lépcsőn egész az irodába. – Elnézést! – szólalt meg hangosabban, hogy aki bent tartózkodott, néhány pillanat múlva előléphessen egy zömök, kedves arcú néni személyében.

-Jó napot, mit tehetek önért? – mosolygott Donghae-re megnyerően, kedvesen, mire az ő arcán is egy mosoly kezdett játszani.

- Eltávozásit szeretnék kérni.

- Diktálja, kérem! – húzott elő a hölgy egy papírost a fiókból, és türelmesen hallgatta, ahogy Donghae lediktálja Kyuhyun adatait. – Melyik osztályon tartózkodik?

- A harmadik emeleti traumatológiai osztályon. 334-es szoba – az asszony előbb még bőszen körmölte az osztály nevét, majd megállt az írásban, és kétkedve nézett föl Donghae-re.

- Az képtelenség, uram – rázta meg végül a fejét, és a mögötte lévő emeleti felosztásra mutatott. – Nincs már traumatológiánk.

- Ezt hogy érti? – Donghae értetlenül pislogott néhányat a hölgyre, majd újra végignézett a táblán. A második és harmadik emelet nagy fekete alkoholos filctollal át volt húzva, az osztály helyén egy puszta fehér csík díszelgett.

- A traumatológiát már kilenc éve bezárták.

  Donghae azt hitte, rosszul hall. Az nem lehet…

- Maga viccel velem – nevette el magát. – Ott töltöttem az elmúlt egy hetet, ott ápolás folyik!

  A hölgy ackifejezése egyenesen megütközött volt. Arcáról sütött az értetlenség és a gyanú, hogy Donghae elméje nem örvend a legjobb épségnek.

- Jöjjön, fiatalember, felviszem, és megmutatom, hogy nincs azon az emeleten semmi! – legyintett egyet, majd magához vett egy rakás jó vaskos kulcsot, majd elcsoszogott a liftig, Donghae-vel a nyomában.

  A harmadik emeleti előtér koszos volt, a lépcső felőli ajtó, amin Donghae közlekedett, zárva. Az osztály kétszárnyú tejüveges vasajtaját egy hatalmas lakat tartotta a helyén, amit az idős hölgy kulcsokkal is csak nehezen tudott kinyitni. Az viszont, ami odabent Donghae elé tárult... azt már végképp nem volt képes elhinni. A falakról helyenként lepattant a gipszkarton burkolat, a vakolat a plafonról darabokban hevert a mocskos padlón.

- Kyuhyun... – suttogta halkan Donghae, majd nem törődve az osztály jelenlegi állapotával és a tüdejébe áramló fojtogató áporodottság szagával iramodott neki, hogy felkutassa a szobát, majd ahogy a folyosó végén lélekszakadva szinte betörte az ajtót, szemei megteltek könnyel az üres kórterem láttán. – Kyuhyun, hol vagy?! – sikoltott föl kínkeservesen, majd az osztály további „felforgatására” indulva végignyitogatta a kórtermeket, nem törődve a portás nénivel sem, aki isten tudja hol isten tudja mit csinált. Kyuhyun volt a fontos.

  Kyuhyun, és az, hogy Kyuhyun nem létezett.

- Ne csináld ezt velem, kérlek! – sírt föl leroskadva a nővérállás előtt, és hátát a korhadó bútorlapnak vetve temette arcát tenyereibe. – Te ne hagyj itt!

  Egy enyhe hideg fuvallat süvítette el karjai mellett, mire automatikusan az irányába kapta pillantását. Tőle kétlépésnyire állt Kyuhyun, akit eddig szólongatott, halványabban, mint bármikor, és szomorúbban, mint Donghae pár nappal azelőtt.

- Sajnálom, Donghae... Én is azt akartam, hogy igazi legyen – a fiú halk beszéde porrá zúzta Donghae megmaradt összes szívét és lelkét, a fájdalom elemi erővel lett rajta úrrá. – De nem úsztam meg egy műtéttel anno.

- Miért nem mondtad el...? Miért tettél úgy, mintha szerethetnélek?!

- Mert szeretned kellett... hogy mindketten helyrebillenjünk egy időre...

  Donghae hangokat hallott a bejárat felől. Nem mert, nem akart odanézni, egyre csak Kyuhyun halványuló alakát figyelte. Vajon a könnyei torzítják ennyire, vagy kezd eltűnni...?

- Ne hagyj itt...

- Uram, kérem, jöjjön velünk, ez lezárt terület... – valami fehér megragadta Donghae karját, de az előző három szón kívül nem tudott mást ismételgetni. Két férfi húzta föl végül a földről, majd elvitték onnan valahova.... valahova messze, azalatt, míg Donghae keservesen zokogva ismételgette Kyuhyun nevét.

  Azt hitte, minden rendben. Hogy együtt vannak, hogy Kyuhyunnal foglalkozhat, hogy Kyuhyun majd segít neki... de Kyuhyun nem tud, mert Kyuhyun meghalt. Ahogy az apja is.

  Nem tudta, hova dobták be, de a falak fehérek voltak, az ajtó ablakán pedig rács volt. Az ágy kényelmetlen volt, csakúgy, mint Kyuhyuné, arra fektették le, majd ahogy csapódott a kórterem ajtaja, Donghae csak még hangosabban sírt.

- Ne aggódj, Hae.... – Donghae sírógörcse alábbhagyott, ahogy megérezte Kyuhyun puha, gyengéd ujjait arcán, és szipogva felnézett a gyönyörű arcra. – Most már mindig együtt lehetünk.