Sleepwalker

Pairing: KyuHae

Rating: PG-13

A/N: Nem tudom, pár napja megihletett a peronon való várakozás, miközben ezt a számot hallgattam, és úgy gondoltam, hogy ideje összekötnöm a kellemeset a még kellemesebbel, beleírni Lembörtöt egy Kjúhe ficembe... hogy jó ötlet volt-e, azt majd ti eldöntitek ;D Egyébként elég kis pointless dolgocska, igazából just for fun írtam. (Igen, még mindig bajban vagyok a történetek lezárásával, de ígérem, egyszer megtanulom!._.)

A zene, ha valaki nem ismerné, de egyébként ajánlom, hogy a gyors olvasók hallgassák vele, a lassúak meg pláne. *grins* (A magyar szöveg a videón, azoknak, akiknek nem perfekt az angolja >w<)

Adam Lambert - Sleepwalker

 

Halk sóhaj hagyja el a számat, ahogy fellépek a színpadra. Mindenki ismeretlen, mindenki furcsa, mindenki engem néz, és vár, hogy mit fogok csinálni, de én sem tudom. Mióta megláttam őt az egyik asztalnál, magam sem tudom, mit akarok már csinálni, csak a várólista késztet cselekvésre. Talán észre sem vett… talán észre se vette a két pincért, akit félrelöktem, hogy a klub másik felébe siethessek előle. Három év, kegyetlen három év után csak még felkavaróbb volt látni az arcát, a szemeit, a mosolyát, amit annyira szerettem, hogy minden pillanatban, akárhányszor csak megláttam, bukfencet vetett a gyomrom. Két év után is… és most, öt év után is szeretem azt a mosolyt, és a hozzá társuló melegbarna szemeket, a tény viszont, hogy ez már nem nekem szól, darabokra szakít.

  Másodpercek telnek el azzal, hogy próbálom kitalálni, elrohanjak-e, vagy magamra vonjam egy dallal Donghae figyelmét; mire döntésem megszületik, és kiválasztok egy dalt a listáról, amiről tudom, hogy szóról szóra neki fog szólni. Már az egyperces csönddel is magamon érzem az egész klub figyelmét, de az övét méginkább. Ahogy viszont kezembe kapom a mikrofont, és felcsendül a dalom első néhány taktusa, megrohamoznak az emlékek. Éneklem a szöveget, de az eszem közben máshol jár, annyira máshol…

 

„I heard a voice that I knew

And I couldn’t walk away

It took me back to the end

Of everything”

  A nevetése. Amikor kimondta a nevemet... minden szót fel tudok idézni, amit kimondott, mindent. A hangsúlyozását, a halk kuncogásokat, amiket néha eleresztett beszéd közben. Emlékszem, milyen érzelmekkel teli volt minden egyes „szeretlek”-je, amiket hozzám intézett, noha kevésszer mondta, minden pillanatban, minden szavából tudtam, hogy tényleg szeret. Én is szerettem, ő pedig jól tudta ezt.

  Emlékszem, mikor vettünk egy mirelitpizzát, mert egyikünknek sem volt kedve főzni. Leültünk a régi, kopott kanapénkra, és valami röhejes régi filmet bámultunk a tévében. Szörnyű volt, így visszagondolva, és a pillanat is elenyészhetne a nagyobb és fontosabbak között, de számomra nem tud tovaszállni, ahogy ott ült a karjaim közt, és a mellkasomnak dőlve nyammog azon a szelet semmin.

 

„I’m not asleep, but I’m not awake

After the way you loved me”

  És ebben a pillanatban elkapom a pillantását. Messze van ugyan, de az érzelmek, amiket azok a gyönyörű szemek tükröznek, az enyémek is. Zavarodottság, fájdalom, megbánás, hiányérzet. De az övében még mindig ott van az a szörnyű semmi, amit akkor láttam a szemében, mikor kimondta, hogy vége. Az az üresség, ami görcsbe ránt engem is... vajon az utolsó két-három hétben tényleg ezt az ürességet érezte, mikor rám nézett?

„I can’t turn this around

I keep running into walls that I can’t break down”

  Szemei még mindig az enyéimet fürkészik, és az enyém is az övéiben kutat ahelyett, hogy a képernyőt nézné a szöveg miatt... a szavak maguktól jönnek, szinte a lelkem szavai, a lelkem dallama, a fájdalmam és a hiányérzetem minden mondata. Mit rontottunk el, miért kell évek óta szenvednem, mikor tudom, hogy mindent megadhatnék neki, még többet is, mint amit sikerült a múltban. Miért nem engedi?

  Emlékszem, mikor minden áldott hétvégén a peronon vártam, néha többet, mint kellett volna a vonatok késése miatt... télen-nyáron, minden hétvégén pontban reggel fél nyolckor ugyanott álltam, és kémleltem a felém hömpölygő tömeget. Nem éreztem, hogy keveset találkozunk ahhoz képest, hogy ő Mokpoban, én pedig Seoulban laktam, noha minden nap mellette akartam elaludni, és ezek szerint a súlyát sem éreztem ennek a valójában hatalmas távolságnak. Ezt rontottam el? Nem mentem gyakrabban, nem erősködtem eléggé, hogy költözzön hozzám, ennyi volt a bűnöm?

„Everywhere that I go

I see another memory”

  Emlékszem, mikor hetekig minden szabad percemet azzal töltöttem, hogy felkerestem minden Seoul-i helyet, ahol jártunk... kávéházak, eldugott utcácskák, kilátók, a folyópart... és mindenhol úgy éreztem, ott hagytam egy részemet, de sehol sem találom. Mindenhol ott hagytam magamból egy-egy apró darabot, amit nem tudok többé visszavenni. Még mindig az arcát fürkészem, hihetetlen, ilyen távból is milyen tisztán ki tudom venni az összes vonását.

„You’re everything that I want

But you don’t want me”

  Bármilyen messze is van, látom, ahogy legördül egy könnycsepp az arcán, és az én szemeimből is kicsordul néhány könnycsepp, noha a hangom ugyanolyan monotonan tökéletes, mint eddig. Nem ronthatom el, elcsíptem... három év után elcsíptem végre. Nem ronthatom most el, mikor ismét enyém a szíve, még ha csak négy röpke percre is, de az enyém... engem néz, rám figyel, rám gondol, hallgatja, mit érzek...

„I’m a sleepwalker...

Let me out of this dream”

  Az utolsó két sor után, ahogy elhalnak az utolsó hangok is, csak az jut el az agyamig, hogy Donghae feláll, és elindul valamerre. Valamerre... de nem erre. Összeomlik bennem minden remény, hogy bármit is elértem ezzel az egésszel, és miután visszaadtam a mikrofont, leviharzok a színpadról, hogy szám elé szorítva a kezem rohanhassak ki a szórakozóhelyről, és kint menthetetlenül, életemben először kezdhessek zokogni. És én azt hittem, még van esélyem, csak egy kicsi is...

- Te vagy mindenem, minden, amit akarok... csak épp te nem akarsz engem – suttogom halkan magam elé, keserédes mosollyal a könnyáztatta arcomon. – Nem vagy olyan hülye, hogy megint végigcsináld velem, igaz..?

- De... vagyok olyan hülye. – hallok egy lágy, de ugyanakkor erőtlen hangot a hátam mögül, és nyöszörögve összerázkódom. Nem akarok még egy ábrándképet, egy hallucinációt a hangjáról. Nincs itt, és nem kellek már soha többé.

  Viszont amikor egy kicsi, puha tenyeret érzek az alkaromon, kipattannak a szemeim, és megpördülök a tengelyem körül, hogy magamhoz szoríthassam végre Donghae-t. Három év után először, végre.

- Legközelebb vidámabbat énekelj nekem... – suttogja a nyakamba, mire még mindig szipogva bólogatok.

- És legközelebb nem rontok el semmit...

- Becsszó?

- Becsszó.

                                                                        The end~