My Devil on the bed - Prologue

MY DEVIL ON THE BED
- PROLOGUE -

  Hangos csattanással vágódott ki a sötét próbaterem ajtaja, ahogy egy szikár alak caplatott be a néptelen helyiségbe. Egy halk kattanás jelezte, hogy az energiatakarékos neonlámpák hajnali fél háromkor végre megtisztelik fényükkel a táncolni vágyó fiút. Vágyó, az túlzás, de táncolnia kellett.

  Kapkodva húzta magára a fehér edzőcipőjét, miközben meredten nézte tükörképét, aki ugyanolyan kifejezéstelen arccal, mégis feldúlt tekintettel nézett vissza rá.

„Miért is vettek föl téged, Sehun?”

  Sehun visszhangzó emlékeit néhány hosszú, nyugtató pislogással próbálta elütni, de osztálytársai irigykedő, rosszindulatú kommentárjai még mindig fülében csengtek.

„A bírók is olyan kis buzeránsok voltak, mint te? Így azért könnyű lehetett az a válogató…”

  Felállt, és a tükörképe követte őt. Nem tisztelte azonban meg eleven alakját azzal, hogy egyszerre egyenesedjen föl vele, hanem alig észrevehető késéssel, de annál több kecsességgel emelkedett föl a kanapéról.

„A kis bevándorlókkal mindig kivételeznek, így persze, hát csak megszületned meg a határt átlépni volt nehéz, a többit meg megoldotta a nagy szád, mi? Amúgy se tehetségért álltál elsődlegesen sorba, igaz, Sehun?”

  Nem érdekelte, mire táncol, vakon rátenyerelt a hifi távirányítójára, és a terem közepére állva kezdett mozogni a ritmusra. Nem pontosan, nem makulátlanul, ahogy kellett volna egy debütálás előtt álló, ellenséges országból jött gyakornoknak, akit azzal a célzattal vettek föl Dél-Korea legnevesebb ügynökségéhez, hogy pozitív példát statuáljanak vele. "Látjátok, emberek?! Egy északi is lehet tehetséges, be tud illeszkedni, a diktatúra nem tudja elnyomni az adottságokat, nem tudja élére vasalni, mint a bézs öltönyöket, nem tudja személyi kultusszal és teljes agymosással sem kitörölni az emberekből!"
  Oh Sehun egy vásári majom volt egy elit cirkuszban, egy istencsapása helyen, ahol minden csodák és csillogás mögé bujtatott csupa véres verejték és lelki terror volt.
  Pláne, ha valaki úgy szerezte a hírnevet, ahogy ő. Csekély tehetséggel, amit a lelkére kötött alku fokozott föl némileg, és néhány szerencsés "véletlennek" köszönhetően sikeres válogatóval. Persze a gyakornokokért hisztériázó rajongók mit sem törődtek Sehun hiányos tehetségével, viszont az ő gyűlöletüket kiváltotta Sehun összes társának ellenségeskedése, akik tudták, hogy valahogy nem tisztességes az, hogy egy árva, agymosott, tehetségtelen észak-koreai tinédzser alig pár héttel debütálás előtt áll, velük ellenben.
  De Sehun elszánt volt, továbbra is eltökélten nézett farkasszemet lesajnáló tükörképével, aki hetykén utánozta az erős mozdulatokat. Őt aztán nem tántoríthatta el semmi a sikerétől, őt nem rendíthették meg a gyűlölködő megjegyzések... nem... túl sokat áldozott be ezért. Még saját vetülete is hiába nézte le, nem állhatott meg.

  Kezei kétségbeesetten mozdultak, minél erősebben próbálkozott, tükörképe annál szélesebben vigyorgott rá, és továbbra is elnagyolt, semmilyen mozdulatokkal igyekezett földbe tiporni Sehun önbizalmának maradványait, tán még fel is égetve a kis szilánkokat.

  És végül összeesett. Lábai még a földön pihenve is reszkettek, ahogy reszketett az egész teste is a megaláztatástól és a csalódottságtól. Vetülete azonban önálló életet vívott ki magának Sehun lelkének hamvaiból, ő talpon maradt, és elegáns, kecses táncosként nézte a tükrök világából a szakadt farmeros, megtört fiút. Arcáról a gúnyon és sajnálaton kívül mást nem lehetett leolvasni, és minden egyes pillantását Sehun jogosnak érezte.

  - Inkább tehetséget kellett volna kérned hírnév helyett, ugye? – harsant egy hang a háta mögül, és mikor Sehun felkapta a fejét, tükörképe valódi képpé alakult, elvesztette halhatatlanságát, és ugyanolyan megtörten zihált a padlón, mint eleven ikertestvére, ugyanis Sehun zavarából már nem tudott tovább táplálkozni. Azonban a kanapén egy ismerős fiú heverészett, látszólag rettentően élvezve az egyszemélyes tragikomédiát, amelyet Sehun kegyesen előadott neki az elmúlt percekben. – Ne aggódj, tízből kilenc nagyjából egy hónap után megbánja, hogy ennyire könnyen elpazarolta a lelkét – kuncogott a fiú, és miután ülésbe küzdötte magát, vöröslő szemei nem sajnálták felvenni a kontaktust Sehun rémült, mélybarna íriszeivel.

  - M-mit keresel itt?! – suttogta döbbenten, miközben kicsit hátrébb kúszott a padlón. – Nem hívtalak, nem volt rituálé…

  - Vigyázok a befektetésemre. A semmiből én se tudok hírnevet eszközölni neked, te szerencsétlen, anélkül meg fölöslegesen pazarlom a kapcsolataimat, szóval állj föl! – biccentett Sehunnak a fiú, de mikor az nem mozdult, csak egy szemtelen vigyorral egyszeriben eltűnt a helyéről. Sehun alig tudott körbenézni azonban a szobában utána kutatva, mikor is hirtelen egy láthatatlan erő rántotta föl a földről, hogy visszafordíthassa a tükör felé, majd mikor ott meglátta saját, ismét felfoghatatlanul összeszedett tükörképét, mögötte a vöröslő szemű, gyönyörű fiúval, hirtelen még a térdei is megremegtek.

  - A szerződésben nem az állt, hogy bármikor rám törhet egy démon, egyszeri találkozó volt, Kai, menj innen! – sziszegte Sehun, mert bár tükörképének engedte, hogy megalázza, másnak nem. Hiába volt „Kai” a hírnevének kulcsa, ez nem jogosította őt fel… nos… semmire.

  Azonban ez egy pillanatra sem tántorította el a démont attól, hogy alázatra nevelje a fiút; egy csettintéssel váltott dalt és zenei stílust a hifin, így egy sokkal lágyabb, sokkal érzékibb dallam töltötte be a helyiséget, elnyomva ezzel Sehun egyre sebesebb szívdobogását. Ujjai utat találtak maguknak Sehun dús, ébenfekete tincsei közt, másik keze pedig dereka helyett alhasára kúszott, és ahogy ő elkezdett mozogni, mintha Sehun lett volna a bábja, amivel kedvére szórakoztat… ugyanis úgy mozdult, ahogy a démon akarta épp.

  - Az a baj veled – suttogta Sehun fülébe halkan –, hogy nem tiszteled a zenét… nincs benned semmi alázat, Oh Sehun – majd, hogy nyomatékot adhasson szavainak, ujjai erősen markoltak Sehun tincseibe, ezzel oldalra rántva a fejét. – Fogalmad sincs arról, mennyi mindent adhat ez még neked… megnyugvást… szeretetet… érzékiséget. Az adottságaid megvannak hozzá, de hiányzik belőled a szenvedély. Mit gondolsz, tudunk ezen változtatni…? – Kai halk szavai azonban már nem is a fülét, hanem nyakának érzékeny bőrét érték, és bár Sehun minden vészjelzője sikoltott, tenyere a démon tarkójára siklott, és egy halk sóhajjal hunyta le szemeit. Bár nem válaszolt, de talán ez egy igennek is betudható volt, ahogy annyira átadta magát a pillanatnak, hogy Kai testének minden rezdülését tudta sajátjával követni. – Tíz év hosszú idő… ha jól csinálod, pontosan olyan leszel, mint ő - biccentett Kai Sehun tükörképe felé, és mikor Sehun kinyitotta kissé fátyolos szemeit, megborzongott saját képére.
  Ugyanis a tükörből eltűnt a szakadt nadrágos fiú, eltűnt a megtörtség, eltűnt a megalázottság. Helyette saját, ezüst fellépőruhás, jól fésült képe fogadta, aki nem ismer lehetetlent, aki minden létező alkalommal hűvös, álcázott meglepettséggel fogadja a nyereményeket, és aki mellett hasonló álruhában áll Kai, a démon, aki mindezt lehetővé teszi...
  - Ki vagy te...? - suttogta halkan Sehun, mire a démon hirtelen eltűnt mögüle, és Sehun tükörképe is visszaváltozott saját, tétlenül, zihálva ácsorgó alakjává, aki kétségbeesetten keresi Kait, hogy válaszokat kapjon, de mikor nem leli sehol, még mindig reszkető léptekkel dönt úgy, hogy ideje abbahagyni a késő esti gyakorlásokat, mert talán az ép elméje is rá fog menni egy idő után.