Madhouse - I. Fejezet

- I. fejezet -

Sehun

  Sík ideg vagyok, ahogy már a menedzserünk is megjelenik, én pedig még mindig kétségbeesetten magyarázom neki, hogy mi történt, azaz mi történhetett Jonginnal. Ő azonban nem ad semmiről tájékoztatást, hogy mit tud esetleg Jongin rosszullétének hátteréről, noha tekintete elárulja, hogy bizony van vaj a füle mögött. Ezek után pedig csak még feszültebben hívom föl a többieket, hogy elmeséljem nekik, mi történt, de mikor végighallgattak, azonnal jött is a felháborodás és az ordibálás, hogy miért nem voltam vele, miért nem vigyáztam rá, mikor rosszul volt… Persze, ki másnak is kell észrevenni minden létező dolgot, mint nekem?

  - De hyung, nem én tehetek róla, nem mondott semmit! - üvöltök immár én is a telefonba Luhannak, mikor már minden szar lettem a végére, hogy engem sose érdekel semmi, ami az együttesünkkel kapcsolatos… pedig ő tudhatná legjobban, hogy Jongin mindig is előrébb volt számomra, mint bárki és bármi más. - Rendben, akkor cseszd meg, és hívj, ha sikerül majd felfognod, hogy mi történt, és hogy kivételesen rohadtul nem tehetek róla! - csapom rá a telefonomat dühösen, és remegő kézzel túrok tincseim közé, hogy némiképp lenyugodjak. Istenem, csak Jonginnak ne legyen baja, és a comebackig felépüljön…

Jongin

  Iszonyatosan hasogat a fejem, amint magamhoz térek. A szemeim résnyire nyitom, de még így is túl érzékenyek az erős, kórházi fényre. Rögtön tudom, hogy kórházban vagyok, hiszen az évek során elég sokszor kerültem már be ide, mikor túlhajszoltam magam, és rosszul lettem, de… de most valami más. Nem a megszokott környezet, valami nem stimmel.

  Nehézkesen ülök fel az ágyon, és rögtön halántékomhoz is kapok, ami erősen lüktetni kezd, ám ettől a mozdulattól a kezembe is, egy éles fájdalom nyilall, ahogy a bekötött infúziót megrántottam. Annyira furcsa, és csöndes minden, már-már zavaró. Hátradőlök, hogy elérjem a hívó gombot, és szinte fél percbe sem telik, ahogy egy kisebb csapat nővér és a főorvos beront az egyszemélyes kis kórtermembe, nyomukban a menedzserünkkel.

  - Hol van Sehun? - tör ki belőlem a legfontosabb kérdés, ami először eszembe jut, ahogy beugrik kétségbeesett arca, mikor elhoztak engem ide. - És hol vagyunk egyáltalán? Másik kórházba hoztatok, vagy mi folyik itt? - nézek rá, már-már kétségbeesetten, mikor látom szemeiben, hogy valamit nagyon nem szeretne nekem elmondani. - Mondj már valamit! - szólok rá erélyesebben, amin még én magam is meglepődöm, hiszen soha nem beszéltek még ilyen tiszteletlenül vele, mindenféle megszólítást hanyagolva.

  - Figyelj, Jongin.. - kezdi nagyon halkan, és türelmesen mondandóját, miközben fokozottan ügyel arra, hogy ne lépjen ki az orvos háta mögül, mintha félne. - Tudod, hogy megbeszéltem ma egy időpontot, az új orvosoddal, viszont… sajnálom, Jongin, de a gyógyszer itt már nem elég, kénytelenek voltunk behozni téged a pszichiátriára… veszélyes lehetsz másokra és önmagadra is, ha nem cselekszünk időben. Sehunnak pedig… azt mondtam, csak szokásosan a kórházba szállítottak téged... tisztában vagy vele, hogy nem tudhatja az igazgatóságon és rajtunk kívül senki, hogy milyen betegséged van… - vágja az arcomba kíméletlenül szavait, én pedig csak döbbenten hallgatom végig, hogy kis híján közölte velem, hogy őrült vagyok, és veszélyeztetem a csapattársaim életét. Hát ez már tényleg nevetséges… mit képzelnek ezek magukról?!

Sehun

A napom valami iszonyatosan telik... Jongin nélkül az össznépi táncpróba valahogy halálosan üres, Yixing hyung hiába segít mindenkinek a hatalmas jó szívével, őt is ugyanúgy leveri a feszült hangulat, ahogy engem is, pláne, hogy mindenki változatlanul támad Jongin balesetével… Az élen persze megint Baekhyun áll, aki máris gyártja összeesküvés-elméleteit, és arra asszociál, hogy ezzel kívánom átvenni az ő főtáncos pozícióját a K-ben… pedig pontosan tudom, hogy nem érhetek föl Jonginhoz.

  Éppen ezért csak még borzasztóbb minden, pláne, hogy megint késődélután szabadulunk el, én pedig azonnal, szó és biztonsági őr nélkül indulok meg a szokásos kórház felé, ahova vinni szoktak minket vész esetén. Útba ejtek egy kisboltot, hogy vehessek Jonginnak egy nagy tábla csokit a kedvencéből, hátha jobban lesz tőle, majd besietek hozzá a traumatológiára, ahova általában vinni szoktak minket a lehetetlen bénázásaink miatt.

  Halvány mosollyal köszönök a szokásos főnővérnek, és azonnal meg is kérdezem, Jongin merre leledzik, ám a válasza végtelenül megdöbbent.

  - Jongin nem volt ma itt, Sehun-ah… honnan gondoltad, hogy itt lesz?

  - D-de… ma elesett, balesete volt, csúnyán megütötte magát, azt mondták, ide hozták… - értetlenkedek halkan, döbbenten.

  - Ide biztos nem… de ha látod, mondd meg neki, hogy jobbulást kívánunk! - mosolyog rám bocsánatkérően, én pedig csak mereven bólintok egyet, és jobb híján hazaviharzok még idegesebben és értetlenebbül. Mi az isten van itt…?

Jongin

  Rengeteg nyugtatót kapok, miután menedzser hyungnak sikerült felidegesítenie azzal, hogy a pszichiátrián rohadhatok meg, kihagyva ezzel a comebacket, és minden egyebet. Mikor kora délután magamhoz térek, az orvosom már az ágyam mellett ül, és mosolyogva köszönt engem, kedvesen bemutatkozva, és elmagyarázva, miért is van most ő itt velem. Elnézést kér a menedzserem zaklatott állapota miatt, hogy neki is sikerült félreértelmeznie a diagnózisát. Lényegében nem kell itt töltenem minden időmet, csak bizonyos időközönként, pontosabban hetente két alkalommal kell eljönnöm hozzá egy úgynevezett autogén tréningre, ami saját erőből merítő, saját aktivitást használó gyakorlás, ami során a testi és lelki működést lehet szabályozni és uralni tudjuk aktuális szándékainkat, a céljainknak megfelelően. Valamiért ez már most jobban hangzott, minthogy belegondoljak az évek alatt beszedett gyógyszermennyiségembe.

  Néhány kisebb vizsgálat után, amíg összepakoltam és eljött értünk a sofőr, már el is készült a zárójelentésem, és haza engedtek pihenni, azzal a feltétellel, hogy a comeback előtti utolsó hetet csak ágyban fekve töltöm, és nem gyakorolhatok a többiekkel. Nehéz lesz betartani őszintén szólva, de ha ezen múlik, hát legyen, ez fontosabb most, mint a makacsságom.

  Szerencsére előbb érünk haza, mint Sehun, így könnyen mondhatom azt, hogy abban a kórházban nem tudtak ellátni a túl sok beteg miatt, így átszállítottak a legközelebb esőbe. Tudom, hogy ezt se fogja nekem elhinni, de mit tehetnék? Mondjam azt neki, hogy igen, két személyiség lakozik bennem, és évek után lehet, hogy ki fog törni belőlem kontrollálhatatlanul, mert nem hatnak már a gyógyszerek? Igen, biztos megértené ezt bárki…

Sehun

  Dühöm akkor sem hagy alább, mikor hazaérkezek, de még Jongin egyértelműen biztató jelenléte se hat rám olyan pozitívan, ahogy kéne neki. Mégis magamra öltöm legenyhébb mosolyomat, mintegy tesztként, fog-e nekem hazudni még, így igyekszem végig boldogan, megkönnyebbülten mosolyogni, mikor belépek a közös szobánkba.

  - Máris hazaengedtek a kórházból, hyung? - mosolygok rá, de mikor ő is mosolyogva bólint, majd előadja a meséjét arról, hogy milyen kalandosan szállították át a tömegnyomor miatt, csak megértően pislogok rá. És a szemembe hazudik, nem hiszem el, tök üres volt a kórház… Gyönyörű.
  Így hát csak egy sóhajjal húzom ki a táskámból a tábla csokit, amit az ölébe lökök, és hátat fordítva kezdek átöltözni otthoni ruhákba, miközben hitetlenkedve mosolygok.

  - Akkor a tömegnyomor miatt nem találtalak a kórházban, mi? Egy árva lélek se volt ott, Jongin, az egész napomat végigaggódtam miattad, az első utam a kedvenc csokidért meg a kórházba vezetett, erre te képes vagy még mindig hazudni… Szép barát vagy, mondhatom.

Jongin

  Hatalmasat nyelek, ahogy közli velem, hogy volt bent nálam a kórházban… vagyis csak próbált meglátogatni engem. Szomorúan kezdem piszkálni a csoki papírját ölemben, és egyszerűen nem tudok mit reagálni erre a helyzetre. Annyira el szeretném mondani neki, hogy mit érzek, és mi történik velem, de köt a szerződésem, nem tehetem meg.

  Érzem, ahogy a csokoládé remegni kezd kezeim között, és kezdek ismét rosszul lenni, ezért gyorsan ledobom az ágyamra, és szó nélkül pattanok föl, hogy futólépésben mehessek ki a fürdőbe, magamra zárva az ajtót.

Sehun

  - Jongin! - kapnék utána, de azonnal kitépi kezét a markomból, én pedig jobb híján utána rohanok a fürdőbe, ahol döbbenten látom, hogy milyen rohama van...

  Tanultunk az egyetemen a stresszhelyzetekről, nem beszelve a pánikbetegségről is, aminek a kézremegés az egyik jele, a valóban rohamszerű remegés, szédülés, hányinger, ájulás, sírás, széles a paletta, de… De Jonginnak sosem volt erre hajlama, és általában nem egyik másodpercről a másikra alakul ki, ez pedig aggaszt, mert még most ahhoz képest nincs is annyira kimerülve, mint a Growl comebacknél… vagy a Wolfnál. Vagy a debütnél.

  Hagyok neki jó két percet, hogy összeszedje magát, de mikor ez nem történik meg, és teste ugyanúgy remeg, miközben görcsösen támaszkodik, azaz inkább kapaszkodik a mosdókagylóba, szó nélkül mögé lépek, hogy átölelhessem. Mellkasomon is érzem mindeközben szapora, ütemtelen szívverését, de amit az arca tükröz a sápadt fürdőszobai fényben, az milliószor jobban összetöri a lelkemet, mint az, hogy hazudott nekem. Nem tudom, mi baja, egyszerűen nem tudom, de az a fájdalom, amit az arca mutat, nem egyszerű, és nem egyszerű harc folyhat benne azért, hogy ne vessze el eszméletét. Egy pillanatra szorítok még jobban az ölelésemen, hogy éreztessem vele, hogy mellette vagyok, és tartom is… Mellettem lehet gyenge, én úgyis elkapom, ha zuhanni kezd.

Jongin

  Minden egyes másodpercben, vagy talán még minden egyes másodperc töredékében is képes lennék elsírni magam, és egyszerűen feladni a harcot ezzel az egésszel szemben. Még csak pár hete kezdődtek el a tüneteim, hogy a gyógyszerek már nem segítenek rajtam, és még el se kezdődtek az új kezeléseim, de már most úgy érzem, hogy ez sok nekem.

  Egyik kezemmel kissé bizonytalanul, de elengedem a mosdókagyló szélét, és megszorítom Sehun kezeit, hogy éreztessem vele, mennyire hálás vagyok mindazért, hogy mellettem van. Sosem szerettem túl egyértelműen megnyilvánulni előtte, amiből rájöhetett, mennyire oda és vissza vagyok érte, de jelen pillanatban, ha nem tenném meg azt, ami most átfut az agyamon, azt örök életemben bánnám.

  Lassan lehámozom derekamról kezét, de csak annyira, hogy meg tudjak fordulni ölelésében, és erősen hajába túrva húzom őt magamhoz, miközben arcomat nyakába fúrom, és úgy kezdem ölelni magamhoz ezúttal én, mintha ez lenne az utolsó, hogy láthatom őt. Érzem, ahogy kezeim még mindig remegnek tincsei között, de most ez a legkevesebb, ami érdekel, és tudom, hogy őt sem ez köti le ezekben a pillanatokban.

Sehun

  Szerintem egy pillanatra még a szívem is megáll, ahogy a hajamba túr, és kétszeres tempóval indul újra, ahogy átölel, én pedig automatikusan szorosabban húzom magamhoz, arcomat halántékának döntve.

  - Erős vagy, Jongin, csak tarts ki, holnapra jobban leszel, hidd el… - suttogom halkan, biztatóan, és immár nem akarom titkolni a hatalmas, már szinte hallható dübörgést a mellkasomban… Nem akarom eltolni magamtól olyan gyorsan, most már csak reménykedem benne, hogy ő is érzi, ahogy én az övét. Hiába tudom, hogy a problémái miatt dobog ennyire hevesen a szíve, erre a néhány pillanatra jó azt hinni, hogy értem teszi.

- Szeretnél mellettem aludni, hyung? - cirógatom meg a hátát gyengéden.

Jongin

 Hevesen dübörgő szívem, majdnem teljesen elnyomja Sehunét, de még így is érzem, hogy neki sincs meg, a megszokott ritmusa. Hiába szeretném elhinni, hogy több vagyok neki, mint csapattárs és barát, tudom, hogy felesleges reményeket táplálok ennek irányába, és most is csak aggódik értem, úgy, mint bármelyikünkért, ha valami baj történne.

  Viszont kérdése még így is szíven üt, és próbálom hangszínemmel nem azt tükrözni, hogy legszívesebben már évek óta csak mellette aludnék, minden egyes este…

  - Ennél nagyobb vágyam most nem is lehetne… - suttogom még mindig nyakába, ahogy képtelen vagyok görcsös szorításomon engedni.

Sehun

  Halványan, de annál boldogabban mosolyodom el válaszán, és ugyanolyan erősen ölelem magamhoz, ahogy ő engem, éreztetve vele, hogy nekem sincs ennél nagyobb vágyam most... Végigaggódtam érte a napot, őt meg isten tudja, hova vitték, ennyi jár nekünk.

  - Kapaszkodj a nyakamba, átviszlek - suttogom halkan, majd ahogy megkapaszkodik bennem, combjainál fogva emelem meg egyébként egészségtelenül könnyű testét, és hátammal lökdösve az ajtókat, viszem át a szobánkba őt.

  Lerakom az amúgy másfél személyre tervezett ágyamra, és még hajába borzolok, mielőtt ellépnék tőle átöltözni. Annyira szeretnék bevallani neki mindent, de… De elrontanám vele a kapcsolatunkat, Jongin csak a legjobb barátjának tart, így azon belül is kell mozognom… A legjobb barátok alszanak együtt… nem?

Jongin

  Hálásan pillantok föl Sehunra, és észre se veszem, hogy mosolyogva nézem végig, ahogy átöltözik pizsamájába, ami egy trikóból és egy alsónadrágból áll jelen pillanatban. Ám mikor én is felállnék, hogy átöltözzek, érzem, hogy megszédülök abban a pillanatban, és azzal a lendülettel vissza is esek az ágyra. Örülök, hogy Sehun ekkor még éppen háttal volt, így egyszerűen csak leveszem magamról a pólót, amibe a rohamom miatt így is eléggé beleizzadtam, amit utána követ nadrágom is, és csak az alsómat hagyom magamon, így bebújva Sehun takarója alá. Remélem, nem lesz neki kellemetlen ez a helyzet, Luhan miatt, de most nem tudnék elviselni magamon semmilyen ruhadarabot, mert két percen belül öltözhetnék is át.

Sehun

  Amikor visszafordulok Jonginhoz, ő pedig már egy szál alsónadrágban feszít a takaró alatt, nyelnem kell egyet. Nem szabad hozzányúlnom, megcsókolnom, akármit, ami elronthatja a barátságunkat... Vagy amivel elijeszthetem magamtól.

  Így hát jobb híján mosolyogva mászok be mellé, majd megvárom, hogy elhelyezkedjen, és hátulról átölelem, "teljesen véletlenül" végigsimítva közben izmos hasfalán. Annyira tetszett mindig is, hogy ennyire gyönyörű, arányos teste van, a bőréről nem is beszélve. Én bezzeg olyan fehér vagyok, mintha a pincébe járnék napozni. Halkan felsóhajtok, hogy ezt sem adhatom csak így a tudtára, és tincsei közé fúrom arcomat, hogy érezhessem illatát egész éjszaka.

  - Ébressz fel, bármi bajod van, jó?

Jongin

  Nem töröm meg a köztünk kialakult légkört, ezért csak bólogatok kérdésére, és hátammal teljesen nekidőlök mellkasának, amennyire csak tudok, hogy aztán hasamon pihenő kézfejét kezdhessem el gyengéden simogatni.

  Annyira bensőséges ez a pillanat, ami körülvesz minket, legszívesebben örökké itt maradnék óvó karjai közt, miközben minden egyes percünket azzal kezdeném, hogy elmondom neki, mennyire szeretem.

  - Luhan nem fog ezért haragudni…? - teszem fel kérdésemet már félálomban, olyan halkan, hogy abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán meghallotta. Viszont válaszát már nem hallom meg, mert érzem, hogy kezd egy újabb remegés rám törni, és inkább álomba kényszerítem magam.

Sehun

  Meglep kérdése, így nem is tudok azonnal válaszolni erre. Miért érdekli, mit szólhat ehhez Luhan...? Mi köze ehhez Luhannak? Mondjuk, lehet arra gondolt, ami megállapodást egyszer lefektettünk, hogy nincs szerelem a bandatagok közt, sem együtt alvás, sem semmi ilyesmi, szex addig a pontig lehet, amíg nincs mögötte érzelem, az időhiány és a rengeteg feszültség miatt szabad persze, de nem bonyolódhatunk bele semmibe. Ilyen szempontból, ha ránk nyit, akkor fog ám haragudni nagyon, de egyébként meg teszek rá.

  - Nem érdekel Luhan - suttogom neki, bár már igencsak későn, mivel érzem, ahogy tagjai már rég elernyedtek, egyenletes szuszogása azonban mosolyra késztet, és megengedem magamnak, hogy adjak egy apró pici csókot tarkójára. Istenem, bárcsak tettetné az alvást, és elkezdené sejteni, hogy nem épp csak barátként érzek iránta, és jönne magától minden… Annyira szükségem lenne arra, hogy észrevegye, és hiába titokban, de szerethetnénk egymást…

Kai

  Reggel a szokásosnál kipihentebben ébredek Sehun mellett, ezért pár percnyi nyújtózkodás után lerúgom magamról a takarót, és ki is kelek mellőle, pedig máskor alig lehet kirobbantani az ágyból. Nem érdekel, hogy egy szál alsónadrágban feszítek, hajamba túrva megyek ki a többiekhez, akik éppen a reggeliző asztalnál ülnek felöltözve, napra készen, és felvont szemöldökkel pillantanak rám, ahogy a pulthoz megyek kiszolgálni magam egy bögre kávéval, majd hanyagul levetem magam a székre, és rögtön elveszek egy zsömlét, hogy elkészíthessem a reggelimet is magamnak.

  - Mi van? - nézek föl rájuk, mert érzem a rám tapadó tekinteteket azóta is.

  - Jongin… tudod, hogy tiszteletben tartjuk egymás intimszféráját, és amennyire tudunk az együttélés ellenére, elhatárolódunk egymástól, szóval kérlek, öltözz fel, mint mindannyian. Bár azt hittem, ennyi idő után ezt már sikerült megjegyezni…- szegezi nekem Luhan, kérését, én pedig ezt csak egy vigyorral titulálom, miután beleharaptam szendvicsembe.

  - Szerintem csak féltékeny vagy, hogy Sehunnal aludtam - nevetem el magam, ezúttal egy korty kávé után.

Sehun

  Arra kelek föl, ahogy Jongin gyakorlatilag egy másodperc alatt kimászik mellőlem, ezzel valamit nagyon csúnyán összetörve bennem, így én csak csöndesen nézem távolodó sziluettjét, amint hátra se pillantva viharzik ki reggelizni. Egyrészt azért örülök neki, hogy jobban van, de… de szörnyen esik, hogy csak így kirohant, egy szóra sem méltatva engem.

  Halkan felsóhajtok jó fél perccel később, és én is kikaparom magam az ágyból, hogy ihassak jó három kávét, de mikor kimegyek, azonnal elkapom Jongin mondatát, miszerint valaki nagyon féltékeny arra, hogy együtt aludtunk.
  Hát ez nem normális. Komolyan feszültséget akar így comeback előtt?

  - Mi az, hogy együtt aludtatok?! - csattan Luhan hangja, így csak magamban bólintok, legalább az már világos, kinek intézte a mondatot, csak az nem, hogy hogy a faszba oldom majd meg ezt a helyzetet.

  - Nyugodj meg, hyung, csak Jongin nem volt túl jól, én pedig felajánlottam neki, hogy aludjon velem, mert ha nem alszik velem, az életben nem fogok felkelni arra, hogy épp mikor mászik ki az ágyból, hogy öt méterrel odébb összeessen. Egyébként jó reggelt, wazzupp meg minden, skacok, jó a kurva hisztire kelni megint, tényleg - forgatom meg a szemeimet, ahogy öntök magamnak kávét, és már elkezdeném csinálni Jongin szendvicsét, mikor látom, hogy már bőségesen majszol egyet. Néhány pillanatig csak meglepetten pislogok, majd betudom annak, hogy biztos Joonmyeon hyung csinált neki egyet…

Kai

Megvonom vállamat, ahogy egy kisebb összeszólalkozás alakul ki a két fél között, majd vigyorogva dőlök hátra tele hassal, mikor sikerült végre letisztázniuk mindent.

  - Amúgy... Luhan, te vagy a legképmutatóbb itt mindenki közül, ugyanis mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy összedugtok mindenki háta mögött, felesleges tagadnotok a nyilvánvalót - rázom meg fejemet méltatlankodva, mire mindenki szégyenteljesen süti le szemét, hogy ki mertem mondani mindazt, amit évek óta gondolunk róluk. Csak Luhan néz rám ledermedve, köpni-nyelni nem tud véleményemre, és látom, hogy Sehun is megállt minden kis tevékenységében. - Hát gyerekek, ez van - csapok rá combjaimra, majd felállok, és Luhan vállát megveregetve megyek vissza a szobámba, hogy lefeküdhessek pihenni a drágalátos orvosom kirendelése szerint.

Sehun

  Teljes döbbenettel nézek Jongin után, és ugyanolyan döbbenten nézek a többiekre is, akik még mindig nem mernek a szemembe nézni.

  - Na ne basszatok föl most már... - billentem oldalra a fejemet, és felváltva nézek Chanyeolra és Baekhyunra, akik a legfeltűnőbb módon tömik magukba a reggelit, hogy ne tudjanak megszólalni. - Ja igen, minket szépen kibeszéltek ti is a hátunk mögött, de ti azért éjszakánként átjárkáltok egymáshoz, amikor úgy hiszitek, mindenki elaludt, mi? Álszent faszok vagytok, remélem, tisztában vagytok vele - vetem oda nekik, majd úgy, ahogy van, belebaszarintom a vajazókést a mosogatóba, és Luhant félrelökve viharzok be a szobába, ahol Jongint azon kapom, hogy félmeztelenül nézegeti magát a tükörben, ami… ami nagyon nem rá vall. Általában vet egy gyors pillantást magára, de félmeztelenül még ennyit se szokása, és utána megy is tovább, valószínűleg magától is képes zavarba jönni, így ez igazából nem jellemző rá. - Zavarok a műsorban, vagy válthatnánk néhány szót? - dőlök neki háttal az immár bezárt ajtónak, és tüzetesen végigmustrálom önkéntelenül is tetőtől talpig. Így nem lehet koncentrálni.

Kai

  Csak a tükörből kapom el Sehun pillantását, majd újra visszatéved tekintetem hasfalamra, ahol igencsak megszaporodtak kockáim, a comeback miatti edzés során.

  - Nyugodtan mondjad csak, mit szeretnél, nem zavarsz. De előbb segíts már nekem egy kicsit... mi lenne, ha a fellepéseknél berakatnék magamnak különböző színű kontaktlencséket, sokkal jobb hátasa lenne, nem? És a fehér felsők alól is hanyagolhatnám azt a trikót, hadd látszódjon csak az, amire rádolgoztam - simítok végig ujjaimmal alhasamon, és egy félmosollyal pillantok ismét Sehunra, ahogy látom, szemei ösztönösen követik a kezem útját.

Sehun

  Megrázom a fejem, ahogy egyszerűen eluralkodnak rajtam a rég elnyomott vágyaim, és hozzácaplatok, hogy magam felé fordítsam, el a tükörtől.

  - Mi az isten van veled ma? Úgy kelsz ki az ágyból, mintha semmi bajod nem lenne, nem engem kérsz meg, hogy szendvicset csináljak neked, pedig mindig tőlem kunyerálod ki, és most ez, ráadásul ennek a tetejében olyan tiszteletlenül beszélsz Luhannal, hogy még engem is megleptél vele... ráadásul mi ez a hülyeség, hogy összedugunk?! Te tudod a legjobban, hogy nem bukom a nőkre, és szerencsétlen néha már úgy is viselkedik, ahogy játssza a kis szerepét, akármennyire állítja, mennyire férfias…

Kai

  Megvonom a vállam, ahogy magával szembe fordít.

  - Nincsen semmi bajom, teljesen jól érzem magam. Ha nem tudnám, hogy kisebb agyrázkódásom van, még az edzésre is elmennék ma. A reggelire annyit mondok, hogy változnak az idők, Luhanra pedig azt, hogy én csak kimondtam, amit itt már mindenki gondolt évek óta, csak beszari nyomorék az összes, és senki nem mer kiállni az igazsággal, ennyi a véleményem erről - közlöm Sehunnal, majdhogynem elröhögve magamat, de egy hirtelen ötlettől vezérelve alsó ajkamba harapok, és egyik kezemet lassan trikója alá vezetem, hogy végigsimíthassak erős hasfalán. - Ha már a változásokról beszélünk… a mi barátságunk is léphetne egy szintet, nem gondolod? - döntöm kicsit oldalra fejemet, miközben végig ajkát szuggerálom.

Sehun

  Nyelnem kell egyet, ahogy hozzám ér, és kétszeres sebességgel kezd verni a szívem… Évek óta várom, hogy felajánlja nekem magát, vagy legalább egy csókját… Kapva kapnék most is az alkalmon, hacsak nem szólna közbe a lelkem, egyszerűen… Ez nem Jongin.

  Nem, Jongin nem nyúlna csak így hozzám, nem tálalná fel így magát nekem… Bármilyen hülyén is hangzik, egyszerűen ő nem Jongin. Éppen ezért fogom meg csuklóit, és bár remegő kézzel, de lefejtem magamról kutakodó ujjait.

  - Te nem a legjobb barátom vagy, így veled nincs mit magasabb szintre emelni. Ismerem Jongint, mint a tenyeremet, te nem ő vagy - rázom meg a fejem, és hátralépek egyet, ezzel háttal a falnak dőlve, kicsit magabiztosabban; és ahogy meglátom arckifejezését, ami nagyjából annyit mutat, mintha pofon vágtam volna.

Jongin

  Rémülten nézek immár remegő kezeimre, amik Sehun tenyerei közt nyugszanak, miközben próbál eltolni magától. Értetlenül pislogok, miközben realizálom az egész helyzetet, és kétségbeesetten pillantok fel barátomra.

  - N-ne haragudj rám Sehun, kérlek... - suttogom elhalóan, amint végignézek magamon, és hirtelen én rántom ki kezeimet szorításából, hogy odarohanjak a szekrényhez, és azonnal magamra rángassak egy tréningnadrágot és egy pólót. Idegesen kezdem igazgatni hajamat, ahogy a tükörbe pillantok, és legalább kétszer ellenőrzöm, hogy mindent takarnak-e rajtam ruhadarabjaim.

  Nem tudom én ezt még két napig így csinálni, ez sokkal rosszabb, mint amire számítottunk… muszáj elvitetnem magam délután az orvoshoz.

Sehun

  Ajkamat beharapva nézem végig, ahogy Jongin a szekrényhez rohan, hogy magára kapkodjon mindent, ami csak létezik és takarhatja; majd ahogy felöltözött, csak mögé lépek, és magam felé fordítom, hogy ezúttal én túrhassak a hajába, ahogy magamhoz ölelem.

  Érzem, ahogy remeg a karjaim közt, mint a nyárfalevél, érzem, ahogy mindjárt elsírja magát, de érzem azt is, hogy megnyugtatja az ölelésem.

  - Este beszélnünk kell erről... Kezdem összerakni, de el kell mondanod, Jongin, tudnom kell, mi van veled, mert beleőrülök - suttogom halkan, miközben szorosabban, védelmezőn ölelem magamhoz.

Jongin

- Én… én nem beszélhetek erről, Sehun… - suttogom kétségbeesetten vállába, ahogy egyre szorosabban ölelem őt magamhoz, ami már szinte lehetetlen. – Ha… ha rájössz magadtól… az ellen nem tudok mit tenni, de… de én ezt nem mondhatom el, különben szerződést fogok szegni, és akár egy perc alatt vághatnak ki a csapatból, ha bárki tudomást szerez erről. Annyit tudok segíteni, hogy ma délután elvitetem magam megint oda menedzser hyunggal, ahol múltkor is voltunk, ha ügyes vagy, mindenre rájössz még ma egyedül, és még talán hyungot is számon kérheted. De ennél többet nem tehetek, hiába akarok neked elmondani mindent, nem tehetem… - sóhajtok egyet reszketve, ahogy könnyeim mardossák szememet, de nem engedek szabadjára egy könnycseppet sem.

Sehun

  Megcsóválom a fejem, és államat feje búbjára támasztom, ahogy összeszorított szemekkel tartom én is bent az aggodalmam és az empátia könnyeit. Reszketegen sóhajtok föl, és gyengéden kezdem cirógatni a hátát.

  - Ha kitalálom, akkor viszont már beszélhetsz róla, nem...? Jongin, tudom, hogy ez nem te voltál, és tudom, hogy nem ilyen vagy, mert minden mozdulatodat ismerem… de hiába találom ki, beszélned kell majd róla, tudnom kell, hogy reagáljak ezekre a kirohanásaidra, már ha ezek a te kirohanásaid… - súgom halkan, miközben tincseiből arcára csúsznak ujjaim, hogy lágyan simogathassam, mintegy nyugtatóan, másrészt pedig még mindig az előbbiek utóhatása miatt.

Jongin

  Megadóan sóhajtok föl, és bólogatni kezdek.

  - Ha kijátszod őket, és hyung beleegyezik, akkor megígérem, hogy elmondok mindent, de... még én is rettegek saját magamtól... nem szeretnék kárt tenni benned, vagy bárkiben, de jelen pillanatban lehet, hogy még magamra nézve is veszélyes vagyok... - suttogom reszketve, de heves szívverésem már rég nem a rosszullétemnek köszönhető, hanem Sehun kezének, ami szeretetteljesen simít végig arcomon újra és újra. Bágyadtan pillantok föl rá, ahogy látom szemét ugyanúgy csillogni, mint az enyémeket, ezért kiegyenesedem, hogy szája sarkába adhassak egy gyengéd csókot, ami igazából nevezhető egy ártatlan, eltévedt arcra puszinak, ami szédülésem miatt kalandozott pár centivel arrébb.

Sehun

  Elakad a lélegzetem, ahogy ajkai elvétve bár, de az enyémhez érnek, és hatalmas gombóc esik a gyomromba, ahogy elhúzódik tőlem... nem tehetem meg, hogy elszalasztom ezt az esélyt... így csak óvatosan közelebb hajolok hozzá, és már érzem ajkaimon szapora légvételét.

  - Megvédelek, Jongin... - suttogom halkan, és óvatosan összeérintem ajkainkat... de természetesen csak egy pillanatra, ugyanis a következőben kicsapódik az ajtó, és mindketten ijedten lépünk el egymástól, ahogy Chanyeol beront, hogy takarodjak kifelé, és öltözzek föl most már, mert mindenki indulásra kész... én pedig csak remélni merem, hogy nem látott az előbbiből semmit.

  Így hát csak halkan szusszanva kezdek öltözködni, hirtelen meg is feledkezve Jongin jelenlétéről is, olyan természetességgel vetkőzöm le előtte, hogy utána átvehessem a melegítőmet, mintha csak egyedül lennék a szobában. Ez az apró gesztus is annyira kizökkentett a jelenlegi valóságból, hogy gyakorlatilag fel sem fogom, merre és mit csinálok.

Jongin

  Sokkoltan állok még mindig a szoba közepén, apró kis csókunk után, talán még azt sem fogtam fel, hogy Chanyeol megláthatott minket. Hasam még mindig görcsben áll, és pislogás nélkül nézem végig, ahogy Sehun alsónadrágot és minden egyebet átvesz magán.

  Nos... ha ő képes volt megtenni felém egy ilyen lépést, lehet, hogy most rajtam a sor. Remegő lábakkal megyek az ajtóhoz, hogy kinézzek, nem jön-e erre valaki, de amint meggyőződök róla, hogy mindenki az előszobában toporog, elkapom Sehun karját mikor már ő is indulna a többiekhez, és tarkójára simítva a kezemet, húzom oda magamhoz egy csókra, ezúttal sokkal tovább tartva a pillanatot, mint az előbb.
  El sem tudom mondani, hány éve vártam már erre a pillanatra, annyiszor elképzeltem már, hogy milyen íze lehet ajkainak, hogy milyen lehet érezni a gyengéd nyelvcsapásait, amik a csókunk során súrolják alsó ajkamat... egyszerűen annyira más, mint a képzeleteimben... sokkal jobb.

  Reszketve válok el tőle, még mindig lehunyt szemekkel, és lassan zsebébe csúsztatom az orvosom névjegykártyáját, amin rajta van a pszichiátria címe. Nem tudnék ebben a helyzetben semmi épkézláb dolgot kinyögni, így csak zavaromban sarkon fordulok, és elsietek a fürdőbe, hogy elkészülhessek minél előbb én is az orvoshoz.

Sehun

  Ajkamat beharapva nézek utána, amint ugyanolyan zavarodottan sétál ki az ajtón, mint ahogy én érzem magam, és halkan felszusszanok, ahogy igyekszem magamhoz térni.

  Erről viszont muszáj lesz este beszélnünk... Viszont hirtelen eszembe jut a névjegykártya, és azonnal kikapom a zsebemből, hogy a következő pillanatban döbbenten pilloghassak rá. Pszichiáter... Akkor valóban nincs semmi rendben, és ez nem egy egyszerű pánikbetegség… Idegesen túrok a hajamba, és berakom a táskámba a papirost, majd szaladok is ki a többiekhez, akik átkozódva bár, de elindulnak. Komolyan, néha nehezemre esik szeretni őket, és ez a reggel tökéletes példa volt erre a néhai momentumra.

  A nap egyébként borzasztóan telik, hiába igyekszem minél jobban, hogy ne legyen feszültség köztünk, valaki mindig elront valamit, és a mai nap legnagyobb dívája, Luhan úgy dönt, mindenkire pattan válogatás nélkül. Baekhyunt majdnem pofán vágja egy beszólása után, ami egyébként kijárna neki most már, de kötelességtudóan leállítjuk mindkettőt, de ez csak egy példa a rengeteg ordibálásból.

  Nos, ilyen szar comeback-hajtás se volt meg, az is biztos. Remélem, kapunk kétórás szünetet délutánra, hogy elmehessek a pszichiátriára, és megvesztegethessem az orvost, hogy adja ki Jonginról az információkat…

Jongin

  Idegesen ülök a rideg orvosi szobában, az ágy szélén, ahogy várom az orvosomat, aki elment a tegnapi vizsgálataim leleteiért. Mondjuk láttam az arcán, hogy igazából megrémült azoktól, amiket elmeséltem neki a mai nap történéseiről, és valószínűleg kell neki egy kis idő, hogy átgondolja mit kezdjen velem.

  Mikor visszaér, látom arcán, hogy aggódik, és amint leül elém az alacsony kis bőrfotelba, még a kezemet is megfogja gyengéden, szemüvegét pedig leteszi ölébe, és úgy néz fel rám.

  - Nézze, Jongin... nem minden nap látok ennyire durva lefolyású személyiségzavart... még csak néhány hete kezdte kilökni magából a szervezete a gyógyszereket, mégis olyan rohama volt ma reggel az elmondása szerint, ami hosszú hónapok folyamata általában. Muszáj bent maradnia ma este egy megfigyelésre, és ébren kell tartanunk magát, mert a fáradtságtól valószínűleg elő tudjuk hozni a... baj forrását, hogy így fogalmazzak. Én pedig akkor itt leszek, és felmérem a helyzetet - mosolyodik el biztatóan, de én csak nézek magam elé, miközben ajkaim már megremegnek, és hirtelen tenyerembe kell temetnem arcomat, hogy elrejthessem előle záporozó könnyeimet. Nem tudom már visszatartani a sírást, egyszerűen nem megy. Miért történik ez velem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem…?




KÖVETKEZŐ >>>