Time control - Chapter One

Gyors A/N: Nézzétek el nekem, nagyon nehezen rázódom bele valamibe, így ehhez is kell majd pár fejezet, hogy megtaláljam a hozzá megfelelő stílust. Remélem, azért ANNNNNYIRA nem rossz o.o

I. Devotion

          1920. január 02.

- Igyekezz már! Igyekezz, ha mondom, vagy elverlek! – sziszegte Jonginnak a nevelőnő, és lendületesen maga elé rántotta a fiút, hogy megigazítsa csokornyakkendőjét. Igaz, a középkorú, szigorú arcú nő jóval alacsonyabb volt a sovány, nyúlánk fiúnál, Jongin mégis tartott a „verés” fogalmától, amely természetesen nem a megszokott árvaházi náspángolást takarta. Egy ilyen intézményben, mint az övék, semmiképp sem. – Így ni – paskolta meg az arcát a nő húsos ujjaival, majd kitolta a fiút maga előtt a folyosóra, ahol már javában folyt a sürgölődés. Jongin sosem értette, „védőszentjük” honnan tudja mindig, mikor toppan be egy szokatlan vendég, hogy az egyik tanulót magával vihesse. De mondhatni, nem is nagyon zaklatta föl az információ hiánya. Végül is a lényegen nem változtat, egyszer mindenkit elvisznek.

  „Lojalitás és célorientáltság, gyermekeim!” – harsogta minden alkalommal Joonmyeon, mikor szóba került egy-egy szőrén-szálán eltűnt fiatal társuk. Mindig kijelentette, hogy mindnyájukat egyszer kiválasztja magának valaki, akit az Intézményben szerzett és örökölt tudásaik alapján kell majd segíteniük életük folyamán. Ugyanez a szöveg hangzott el, mikor Chanyeolt elvitték. Majd akkor is, mikor Taemint is elszakították Jongintól.

  Familiárisnak lenni egyet jelent a rendőrség „Szolgálunk és védünk” szlogenjével, de az más kérdés, ki milyen adottságokkal születik annak. Hasonló lehet egy kaszt-rendszerhez: aki nem születik bele, az nem tud azzá válni, akárhányszor is fenyíti meg Mrs. Jung, a „kedves”, pufók nevelőnő. Természetesen az Intézményben is lehetett találni kevésbé kimagasló familiárisokat, akiknek nem csak az alapvető varázslatok jelentettek gondot, de az állítólag velük született animorf mágia tökéletesítése is komoly megpróbáltatást takart.

  Jongin is egy volt közülük… annyi különbséggel, hogy sosem érdekelte különösképpen, ki milyen formát vesz föl, mikor védekezésről volt szó, így nem is frusztrálta mások sikere. Elég volt saját animorf mivoltával is törődnie, így nem sok kedvvel gondolt az esetleges irigység érzésére, amit mások átváltozásának látványa csalna ki belőle. Az, hogy valaki mondjuk egy hatalmas farkaskutya alakját vette föl, mikor szükség volt rá, erősnek és tiszteletreméltónak tűnhet. Az viszont, hogy valaki egy negyven centiméter magas pudlivá zsugorodjon, mikor nagy és félelmetes alakot kéne felvennie, több, mint röhejes, amit még nevetségesebbé tesz a tény, hogy ezt is csak nehezen sikerül kicsikarnia magából.

  Ez sajnos nem csak az animorf mágiára vonatkozott. Jongin sosem volt képes a bonyolult, hosszú, szájának és fülének egyaránt idegen szavakat megtanulni, amelyek sokasága mondjuk lángra lobbantotta volna gazdája támadóját, vagy éppen megnyílt volna az alatt a föld. Fölöslegesnek érezte, mikor két kezével és elméjével akármit irányítása alá tudott vonni, ha nagyon akarta. De sajnos a nonverbális mágia nem tartozott az Intézmény tantervébe, így Jongin csak a sötét, néptelen folyosókon kamatoztathatta és fejleszthette tudását.

  Az egyetlen vigasza Taemin volt. Taemint akkor ismerte meg, mikor alig párévesen bedobták az Intézmény kapuin, bőrig ázva, vacogva. Jonginnak fogalma sem volt róla, hol van, vagy egyáltalán miért van ott, az egyetlen, amit ismételgetett, a neve volt, és hogy fázik. Taemin szobájába került, ahol a fiú segített neki. Elmagyarázta, milyen iskola ez, elmondta, mi mindent kell csinálniuk, majd kakaót is lopott a konyháról Jonginnak, hogy gyorsabban felmelegedjen. Gyorsan összebarátkoztak természetesen, és Taemin minden nap figyelemmel kísérte Jongin kísérletezgetéseit saját mágiájával. Talán még kicsit fel is nézett a fiúra, hiába volt nála idősebb… Jongin olyan dolgok birtokában volt, amelyet még vezetőjük sem tudhat magáénak. De hát ez kit is érdekel?

  Természetesen ez már azért sem számított, mert Taemin ott hagyta egyedül. Pedig meg is ígérte, hogy akárhogy csábítják, ő mindig fogadott kisöccse mellett maradt. Aztán mégis elment, Jongin pedig egyedül maradt, egyedül a problémákkal, a kihívásokkal, mások szekírozásával, a gúnyolódó mondatokkal, miszerint őt sosem fogja senki kiválasztani, mert kinek is kell olyan familiáris, aki pudlivá változik, és egy épkézláb varázsigét nem tud gazdája és társa védelmében elmotyogni?

  Jongin éppen ezért sorakozott föl többi társával együtt szokásos unott arckifejezését magára öltve a folyosón. Őt valóban nem fogják kiválasztani, ha most éppen azért jönne egy befolyásos túlvilági, hogy segítőt szerezzen magának. Pontosan emiatt nem figyelt az izgatott sutyorgásra, amely végigfutott a társaságon pillanatról pillanatra, majd mikor csapódott a bejárati ajtó, egyszerre borult le tanulótársaival a földre, hogy formális meghajlással köszönthesse az iskola vendégét.

  Azaz… borult volna, köszönthette volna, ha nem látta volna meg mindezek előtt, kivel érkezett a titokzatos idegen. Jongin ajkait rémült kiáltás hagyta el, ahogy kivált a sorfalból, és az éppen összeroskadó már-már aprónak tűnő barátjához szaladt.

  Ha nem ismerte volna eléggé Taemint, ezúttal biztos meg sem ismerte volna; a fiú testének minden négyzetmillimétere vagy hólyagosra dagadt, vagy összeégett, és a fiú már arra is fájdalmasan, erőtlenül nyöszörgött föl, hogy Jongin megpróbálta karjaiba venni, és felsegíteni.

- Mit képzelsz magadról, te szerencsétlen?! – rivallt Jonginra a fiú háta mögül az intézet vezetője, Kim Joonmyeon, aki mindig is többet adott a formaságokra és a külsőségekre, mint kellett volna. Jongin értetlen tekintettel fordult hátra, de mikor meglátta, hogy Joonmyeon kicsit talán rémülten is tekint a Jongin előtt álló alakra, a fiú azonnal az idegenre szegezte tekintetét, a nyöszörgő Taemint védelmező ölelésbe zárva.

  A férfi… nem, jobban mondva az előtte álló fiú közel sem tűnt hatalmasnak, ijesztőnek, sem erősnek. Alkatra még Jonginnál is soványabb volt, szemei fáradtan ültek meg az apró gödrökben, arca pedig szép, kifinomult vonásai ellenére is meggyötörtnek tűnt. Pillantása azonban ridegen villant Jonginra, ahogy elkapta a fiúét, és összevonta kicsit szemöldökeit. Tökéletesen látszott hűvös mivoltából, hogy fizikuma ellenére egy egyértelmű diktátorról volt szó.

- Mit bámulsz? Vidd az ispotályba! – utasította Jongint halkan, hangja a vártnál magasabb, rekedtesebb, és meglepő módon aggodalmakkal telinek tetszett. Jongin a büntetést egy percig sem kockáztatván felnyalábolta barátját, és hogy egy percet se vesztegessen, egy hangos pukkanással köddé vált, az őket figyelő társaik őszinte döbbenetére.

  Legközelebb egy kihalt folyosón bukkant föl Taeminnel, közel az ispotályhoz, de jól tudta, hogy ha beviszi, csak rosszabb lenne a fiú állapota.

- Semmi baj, hyung, mindjárt jobban leszel… - suttogta halkan, ahogy óvatosan hátára fektette a fiút, és Taemin néma tiltakozása ellenére megkínzott homlokára simította ujjait.

  Ami különlegessé tette Kim Jongint, arról csak Lee Taemin tudott. Noha először mélységesen megdöbbentette az idősebbik fiút, hogy Jongin egy szempillantásnyi idő alatt összeforrasztotta hátán éktelenkedő sebeit, melyek a tehetségének hiányában a nevelőnőjük vaskos pálcájának vizitjére nyíltak egyébként makulátlan bőrén; most valahogy mégis sikerült elfelejtenie, fogadott kisöccse valójában mennyire is ért a maga dolgaihoz. Jongin keze másodpercek alatt kékes fénnyel izzott föl, és Taemin nyöszörgése egy szempillantás alatt megszűnt, ahogy helyenként már-már elszenesedett bőre ismét visszanyerte eredeti, rezes fényét.

  Jongin szemei még mindig indigókéken izzottak, mikor Taemin ajkai fáradt, halovány mosolyra húzódtak, és egy szusszanással hunyta le szemeit, hogy a fájdalom okozta fáradtságot halk szuszogással keretezett alvás űzze el. Jongin egy félmosollyal simított végig Taemin arcán, mielőtt újra karjaiba kapta volna a fiút, hogy ezúttal valóban az ispotály kietlen ajtaja előtt tűnhessen föl, és Taemin ernyedt testét egy kemény ágyra helyezhesse. „Itt biztonságban lesz, itt majd vigyáznak rá…” – Jongin csak erre tudott gondolni, ahogy ott hagyta a fiút, és nesztelenül Joonmyeon irodája felé vette az irányt, hogy kérhesse szabályszegéséért járó büntetését.

  Az egyetlen, amire nem gondolt, hogy a vezetőjük ajtaja elé érve nem a szokásos síri csönd nehezedett mellkasára, hanem két férfi hangos szóváltása, amely még Jongin nehezen felkelthető kíváncsiságának is táptalajt adott. Karja a hűvös kőfalnak nyomódott, ahogy nesztelenül húzódott közelebb a tömör falaphoz, hogy újabb és újabb szavakat kapjon el a párbeszédből.

- Mit képzelsz magadról, hogy beállítasz az otthonomba, halálra rémiszted az összes tanulómat, és hálátlanul viselkedsz a személyzetemmel?! – hallatszott Joonmyeon őszintén dühös hangja, mire Jongin csak pislogott párat, és fülét óvatosan a vaskos ajtóhoz tapasztotta. Sosem hallotta még ennyire feldúltnak a tanítójukat, ugyanis a férfi minden alkalommal, ha valakit csínytevésen kapott, vagy büntetést kellett kirónia, ugyanolyan nyugodt, már-már apatikus, érdektelen volt, egyszóval lehetetlen küldetésnek tetszett Kim Joonmyeont kihozni a sodrából. Ennek az idegennek azonban sikerült.

- Én is aggódom érte! Az első familiárisom volt, akinek valóban hasznát vehettem – Jongin önkéntelenül is lehunyta szemeit, ahogy elképzeli a két férfi heves szóváltását. Ezúttal viszont az idegen alakja jóval Joonmyeon fölé magasodik, arcán a sértettség mellett az aggodalom is keveredik, ahogy tekintélyével szinte elnyomja a rangos vezetőt.

- Nem viheted magaddal, Oh. Ezt most leszögezhetjük – jelentette ki hűvösen az alacsonyabbik férfi, mire éles dobbanás hallatszott, feltehetőleg a jövevény csapott igencsak erősen a masszív asztalra. – És senkit sem adok helyette, mert nem tudsz vigyázni rájuk! Még mindig nem fogtad föl, hogy nem ők a parasztok a sakktábládon, akiket bármikor feláldozhatsz?!

- Vigyázz a szádra! – rivallt rá a férfi – aki a jelek szerint az Oh vezetéknevet viselte –, és Jongin egy pillanatra lefagyott az ajtó túloldalán, ahogy meghallotta a következő szavakat. – Lee Taemint köti a szerződésünk. Magammal viszem, amint olyan állapotba kerül, és te ez ellen nem tehetsz semmit, elég fair alkut kötöttünk, mikor megvettem a fiút – szusszant a vártnál halkabban Oh, és Jongin lázasan gondolkodni kezdett a mentőterven. Taemint nem viheti el. A sérülései begyógyultak, a kisebb károkat Jongin mind megszűntette, de nem viheti el ez a férfi, még nem elég egészséges!

  Végül Jongin csupán azt tette, amit Taemin is megtett volna érte bármikor.

  Nagy levegőt vett, és lenyomta a nyikorgó kilincset, hogy az ajtó magától kitáruljon, és a két férfi egymásnak szánt gyilkos pillantása most semmivé fosszon, és őszinte megrökönyödés vegye át a helyét, ahogy az ajtóban toporgó Jonginra emelték tekintetüket.

- Én megyek helyette.

  A szobában szinte megfagyott a levegő. A jól megszokott halotti csönd nehezedett mindhármójukra, ahogy Joonmyeon arca mélységes döbbenetet, Oh-é pedig lehetőségek tömkelegét tükrözte. Végül az előbbi törte meg a csöndet, határozottan, keményen.

- Nem.

- Nincs joga megmondani, Mr. Kim – suttogta halkan Jongin, akinek kezdeti magabiztossága alaposan megcsappant alig néhány másodperc alatt. Folyamatosan csak az idegent nézte, árgus szemekkel, mintha tőle várt volna ítéletet. Viszont ahogy nem látott az arcán a szkepticizmuson kívül mást, csak kétségbeesetten kiáltott rá. – A familiáris választja a társát, nem fordítva! Én választottam magát, vigyen el!

  Az, hogy Jongin rákiabált a férfira, több, mint személyes sértést jelentett az Intézmény falai között, de ahelyett, hogy Joonmyeon a haját is leordította volna ezért, csak idegesen felnevetett.

- Jongin nem jó semmire, Sehun-ah, nem érsz vele semmit…

- Az, hogy familiárisként nem teljesítek, nem azt jelenti, hogy nem tudok tenni érte…

- Jongin nem eladó – szögezi le Joonmyeon határozottan, ridegen, majd egy önmagában is hazug mosollyal hozzáteszi: - Nem hozhat szégyent az Intézményre.

- Jongin választott – mosolyodott el első alkalommal az Oh Sehunnak nevezett férfi, és Jongin szívéről mintha egy hatalmas sziklát gördítettek volna le. – Nem kell megvennem, jön ő magától is.

- Ára van, ha egy familiárist ki akarsz vinni a kapukon! – csattant föl Joonmyeon, és tekintete nem csupán mérget, hanem kétségbeesést tükrözött. Sehun szemei egy másodpercre megvillantak, majd Jonginra pillantott, és halkan felnevetett.

- Ha olyan rossz, mint amilyennek mondtad, tíz évet sem adok érte. Mivé változol át, Jongin? – fordult a fiú felé hamiskás mosollyal, pontosan olyanokkal, mint amilyenekkel a fiú tanulótársai szoktak, mikor ugyanezt a kérdést intézik hozzá. Jongin egyszeriben fülig vörösödött, és lehajtotta a fejét.

- Nem vagyok jó familiárisnak, uram, így az átváltozás sem az erősségem – felelte halkan Jongin, de ahogy Taeminre gondolt, egyszeriben határozottan felszegte a fejét, és elszántan nézett az idegen szemeibe. – De tudok teleportálni és gyógyítani. És… és tudok olyan varázslatokat, amelyekhez nem kellenek szavak! – húzta ki magát egy kicsit, és ahogy Sehun elnézett Joonmyeon felé, a fiú látta a vezető szemeiben a puszta pánikot. A kérdés már csak az volt, hogy miért? Jongin sosem volt több Joonmyeon számára, mint egy újabb semmirekellő, akit csak ütlegeltek és megaláztak. Miért nem akar tőle megszabadulni, miért mar utána, hogy mindenképp az Intézményben maradjon?

- Bizonyítsd be! – vonta föl Sehun szemöldökeit, és előhúzott egy tőrt kabátja alól, majd átadta Jonginnak azt. Az viszont, hogy Jongin magát gyógyítja, az egy átlagos tulajdonsága a familiárisoknak, így Sehun kezéért nyúlt, hogy mielőtt tiltakozhatna a férfi, egy mély vágást ejtsen a tenyerén.

  Sehun szeme se rebbent az esetleges fájdalomra, sőt, ami azt illeti, ugyanolyan csöndes érdeklődéssel figyelte, ahogy Jongin végighúzta ujjait a vágáson, és a különös, kékes fény ezúttal is elárasztotta a helyiséget, ahogy Jongin másodpercek alatt begyógyította az általa okozott vágást. Sehun csak néhány pillanatig nézi a kezét, és bólint egyet.

- Annyira mégsem semmirekellő.

  Joonmyeonra ügyet sem vetve nyújtotta Jonginnak a kezét, amit ő hezitálás nélkül fogadott el, a nála alig alacsonyabb férfi szemeibe nézve.

  Taeminért.

- Nem viszed ki innen fizetés nélkül! – harsogta továbbra is Joonmyeon, mire Sehun számító mosolya visszatért ajkaira.

- Adok érte száz évet, és akkor még kegyes voltam.

- Hétszázat.

- Ugyan már, Joonmyeon, Taemint vettem meg háromszázért! – vonta össze szemöldökeit Sehun, de Joonmyeon vonásai mintha megkövültek volna, még mindig ugyanazt az arckifejezést mutatták, mint percekkel azelőtt. – Jongin elvileg nem hogy feleannyit nem ér, hanem szerinted egyenesen semmit, akkor meg miért kérnél érte hétszázat?

- Mert én akartam őt a segítőmnek – felelte egyszerűen a férfi, ezzel síri csöndet állítva szobájának két vendége közé. Jongin jól tudta azonban, hogy hazudott. Joonmyeon mindössze egy veterán animorf mágus volt, nem boszorkánymester, aki mellé leszerződtek az Intézményben tanulók. Joonmyeon sosem igényelt személyes védelmet, az a hír járta ugyanis, hogy az ördöggel paktált le halhatatlanságért. Joonmyeon sosem szorulna egy olyan senkire, mint Jongin. Sehun azonban továbbra is nyugodt maradt, valószínűleg mindezen információk és a vezető hazugságának tudatában formálta következő szavait.

- Négyszáz. Háromszáz az enyémből, száz a Jonginéból.

  Jongin nem hitt a fülének. Jól tudta, hogy ezek az évek mások élettartamából íródtak Joonmyeon további életéveihez, de nem gondolta volna, hogy Sehun máris feltesz újdonsült segítője hátralévőiből százat csak azért, hogy kivigye azon a gyűlöletes kapun. De tudta, hogy ebbe nincs beleszólása, addig, míg nem kezdte meg munkáját a gazdája mellett, nem válhatott vele egyenrangúvá.

- Miért kell neked ennyire ez a senki? – húzta gyűlölködő grimaszra ajkait Joonmyeon, Sehun pedig csak ismét elmosolyodott.

- Csak azért, amiért neked. Áll az alku?

  Joonmyeon pár pillanatig csak meredt Sehunra, majd kelletlenül kezet rázott vele, és kezeiket egyszeriben ezüst fonalak kezdték behálózni. Jongin érdeklődve figyelte a jelenetet, mert noha tudta, hogy működik maga az alku, nem látott még életbe lépni egyet sem. Arra viszont nem számított, hogy alig pár szempillantás alatt a fonalak mind Joonmyeon bőre alatt landolnak, és a vezető vonásai egyszeriben kisimultak. Sehun egy egész aprót bólintott, majd Jongin felé fordult, de a pillantásában a fiú egy bujkáló mosolynál többet ki sem tudnott volna venni.

- Induljunk, Jongin, sok dolgunk van még.




A/N2:  Az éves dolog tisztázódni fog a 2-3. fejezetben, megígérem :) Köszönöm, hogy olvastátok! <3


Következő >>>