Fourth Shatter

FOURTH SHATTER

                Kai remegve próbálta magára erőltetni a ruháit, azok közül is a lehető leggyűlöltebb darabjait, és kétségbeesetten próbálta tartani a tíz perces időintervallumot, amelyet a Lidérc kiszabott neki, mert tudta, hogy ha nem teszi, nagy bajban lesz ő is és Jongin is. Tudta, mit kell tennie, tudta, hogyan kell megtennie, és még azt is tudta, mennyi ideje van rá. Éppen ezért vetett még egy pillantást a tükörre, ahol Jongin még mindig ott állt, és üveges tekintettel meredt rá szüntelenül.

-          Kai, ijesztő, hogy nem tudom, mit forgatsz a fejedben, és szörnyű téged ennyire feldúltnak látni... sosem láttalak még így. Kérlek, mondd el, mit tervezel... – kérlelte Jongin már szinte ezredszerre őt, de Kai csak halványan elmosolyodva rázta meg a fejét, és halkan felsóhajtott.

-          Nem lehet, Jongin... de megígérem, hogy mindent elmondok majd személyesen, mielőtt visszajönnél, így mindenről tudni fogsz. Csak... kérlek, ne kezdj el kutakodni, ne menj ki az ajtón, és... ez egy új szabály lesz, és kezdd el innentől betartani: ne menj le a pincébe.

-          Mindig is féltem a pincéktől... tudod, hogy úgysem megyek le... – motyogta halkan Jongin, mire Kai mosolya kiszélesedett, és bólintott egyet.

-          Ügyes vagy! Na, menj vissza, még van mit elintéznem – szólt rá halkan Kai, de erélyesen, és amikor Jongin eltűnt, Kai még vetett egy pillantást saját tükörképére. – De még mennyire, hogy van mit elintéznem...

Jongin édesanyja sosem tudott igazán jól főzni. A konyhában édeskés, kellemes húsillatnak kellett volna terjengenie, ahogy a gázon rotyogott az ebédre szánt leves, de ehelyett szenes, kénes szag áradt szét az egész lakásban. Talán ez már csak Kai túlságosan is viszolygó képzeletének szüleménye volt, talán nem, de egy biztos volt, sosem akart enni Jongin anyjának egy kotyvasztásából sem. Ennek ellenére azonban kiszedte saját magának is a levest, és mikor meghallotta, hogy mindkét felnőtt az asztalhoz ült, és hangosan kiabálva sürgetik őt, hogy vigye már ki azt az átkozott levest, Kai hezitálás nélkül nyúlt a csap alatt lévő gyomirtóért, hogy egy pillanattal később szépen elosztva öntse bele a két felnőtt tányérjába a palack tartalmát. Nem kellett számolgatnia, mennyit rakjon bele, a Rém mezőgazdaságban dolgozott, onnan nyúlta le a gyomirtókat mindig, hogy az azon megspórolt pénzt is piára költse, és valószínűleg egész eddig nem is gondolt arra, hogy bárkinek is eszébe jutna ellene fordítani bármelyik szert is.

Ki gondolta volna, hogy valami, ami már-már benzinre hasonlított, ennyire egyszerűen és szépen elegyedhet a zavaros, undorító levessel? Ki gondolta volna, hogy ennyire egyszerű lesz, és hogy a leves szörnyű szaga elnyomja majd a vegyszer szúrós szagát? Ki gondolta volna, hogy Kai anélkül ki tudja vinni az életét tönkretevő szörnyetegeknek a mérget, hogy egy cseppje is kárba veszett volna?

Utoljára vitte ki a saját levesét, és, mivel Jongin már jó egy éve nem evett szinte semmi a közös ebédlőasztalnál, fel sem tűnt a szülőknek, hogy egy ujjal sem ért hozzá a saját leveséhez, már rá sem szóltak, csak fintorogva bevágták a két jókora tányér forátos levest, Kai pedig csöndesen ült kettejük közt, néha a színjáték kedvéért megturkálva a kanállal a levesét. Azonban amikor végeztek vele, rá sem parancsoltak, hogy mosogasson el, hanem csak felálltak az asztaltól, és intettek Kai-nak, hogy ideje lesz elindulni, ekkor pedig a pánik teljes mértékben elöntötte Kai teljes lényét.

Ugyanis, ha a mérgezés tünetei az autóban jönnek elő, akkor az ő életének is csúnya vége lesz.

-          Elmehetek még pisilni, mielőtt elindulunk...? – kérdezte Kai csöndesen, szinte kétségbeesetten, mire két szúrós szempárral találta szemben magát.

-          Most voltál, kibírod, amíg odaérünk! – szólt rá a Rém erélyesen, és, hogy nyomatékot is adjon szavainak, Kai tarkójára kulcsolta ujjait, és úgy kezdte őt tolni az ajtó felé.

Kai ajkai körül egy lemondó, rezignált mosoly jelent meg, ahogy tekintete a távolba révedve próbálta kifürkészni, miért tartogat ennyi gusztustalanságot számára a végzet. Hogy miért csak annyi értelme volt az életének, hogy Jongint megvédje néhány röpke hónapig, majd elbukjon végleg, mikor épp megmenteni akarta magukat. Hogy ő miért nem lehett sosem szerelmes, hogy miért nem tüdőzhette le a szabadság édes, bódító füstjét. Szomorú, mennyi minden kimaradt az életéből, mióta öntudatára ébredt Jongin tudatalattijában, és elkeserítő a tudat, hogy ezen érzések megtapasztalása nélkül juttatja majd önmagukat is a túlvilágra, ahol a démonuk biztos nem fogja abbahagyni kísértésüket.

Az ajtó visszhangozva csapódott be a háta mögött, ahogy a Rém szinte betuszkolta őt a hátsó ülésre, de Kai arcáról nem tűnt el a belenyugvó mosoly, csak féloldalasan hátradőlt, halántékát pedig a fejtámlának döntötte, miközben ujjaival kezdett malmozgatni. Mosolya hitetlenkedővé serdült, ahogy a kocsi egy zökkenéssel megindult hármuk alatt, és fejét is megcsóválta, ahogy felhajtottak a hepe-hupás országútra.

„Itt a vég.”

Jó tíz perc – egy örökkévalóság – is eltelt a kocsiban, amikor Kai meglátta, hogy Jongin édesanyja elkezdi törölgetni a szemeit, kezei pedig remegtek a mozdulatsor közben, a Lidérc arcán pedig kövér izzadtságcseppek kezdtek legördülni, ez pedig azt jelentette, hogy a kárhozat már közel járt. Heves zihálás kezdte megtölteni a kocsit, ahogy mindkettejük légzőszervei akut sokkba kerültek, Kai pedig egy lassú mozdulattal, teljes lelki nyugalommal nyúlt a háta mögött fityegő biztonsági övért, hogy egy halk kattanással becsatolhassa azt, és végül kényelmesen felült az ülésen, hogy a visszapillantó tükörben elkaphassa a démon pillantását.

-          Tudjátok, annyira sokat merengtem ezen az öt percen... annyi elképzelésem volt, mi történhet majd ebben a lélekölő pár tucat másodpercben... azt hittem, hogy félni fogok, de... nem érzek semmit – mosolyodott el nyíltan és szélesen Jongin leszakadt lélekdarabja, ahogy a kocsi vészesen kezdett ingázni az úton, az első két ülésről pedig a fuldoklás rettenetes, mégis oly melódikus hörgései kísérték végig monológját. – Annyit kínoztatok engem is, és... Jongint is – mosolya vigyorba fordult, ahogy végre nyíltan felfedhette, miért is volt annyira erős minden alkalommal, és miért nem tört még össze, mint ahogy Jongin tette vona. – És annyiszor megaláztatok, annyiszor eltiportatok. Szóval, ha már meg kell halnom... akkor ti is jöttök velem, mocskos szemét disznók – kuncogott föl Kai, ahogy a Lidérc hörögve kapott a torkához, elengedve a kormányt, és mielőtt bármit is kinyöghetett volna, a kocsi lesodródott az útról.

Kai mindenre számított már. Fehér fényre, sípoló, halk hangokra, vagy épp síri csöndre. Számított arra, hogy csak a sötétben fog lebegni egy örökkévalóságig, vagy épp arra, hogy egy újabb élet veszi majd kezdetét... sőt, még az is megfordult minden hitet nélkülöző elméjében, hogy Jonginnal kézen fogva, fehér ruhában fog Isten színe elé járulni, ahol Jongin megkaphatja majd a neki járó megváltást, ő pedig a saját kárhozatát.

Mindenre gondolt, csak arra nem, milyen érzés lehet, ahogy liftezik a gyomor, mikor az ember az üléshez szorítva hullik le egy szikláról egy kocsiban, ami szaltózik a levegőben. Arra sem gondolt, milyen lehet, ahogy a behorpadt tető minden becsapódáskor egyre keményebben és keményebben üti meg a fejét, sőt, arra sem gondolt, milyen az, amikor a Lidérc rángatózó kezei még érte nyúlnának, de már rég nem érik el őt, mert a halál kettőjük közé állt.

És abban a pillanatban a kocsironcs megállt a völgy mélyében, nyikorogva fordult eredetinek nevezett pozíciójába, Kai pedig zihálva, könnyekkel vegyes vérrel az arcán konstatálta, hogy a halál érte bizony nem jött el. Feje sajgott, lába beszorult a saját ülése és a hátranyomódott anyósülés közt, de ezt leszámítva nagyon is élőnek érezte magát. Az első üléseken azonban két, felismerhetetlenségig összeroncsolódott test feküdt, de Kai még mindig borzalmasan félt attól, hogy hiába áldozott föl mindent ezért a balesetért, minden hiábavaló volt, így hát reszketegen előre nyújtotta sajgó kezét, és előbb anyja nyaki erét próbálta kitapintani... de nem érzett semmit. A nő nem lélegzett, nem moccant, bizonyára őt már elvitték a keselyűk a másvilágra. Ekkor azonban Kai a Lidérc után nyúlt, és mikor meglátta, hogy egy fémlemez belefúródott a démon nyakába, félig teljesen átvágva azt, hirtelen feltört mellkasából a megkönnyebbült zokogás.

Kai teste reszketett, minden tagja nehéznek érződött, látása a bódulattól és a könnyektől is homályos volt, de zokogása egyre hangosabb lett, és egyre jobban keveredett a fuldoklás és a nevetés furcsa, lélekzúzó elegyével.

-          Jongin, megcsináltam! – sikoltotta könnyek közt, miközben hitetlenkedve rázta a fejét. – Jongin, szabadok vagyunk! Hallasz? Vége van!

A következő pillanatban azonban a trauma és a légszomja elvette az eszméletét, és Kai zuhanni kezdett. Közben azonban végtagjai megnyúltak, vonásai felnőtté serdültek, a rajta lévő rongyok pedig finom anyagú inggé és egy fekete farmerrá alakultak át. Háta a jól ismert, puha matracon talált végül megnyugvásra a zuhanás után, és mikor elméje is átállt a változásra, azonnal felpattant az ágyról, és kirohant a kanapén kuporgó Jonginhoz a nappaliba. Jongin a legújabb fotóalbummal kezében ült a párnák közt, egy zsebkendőtenger kellős közepén, és mikor felnézett Kai-ra, hirtelen lesápadt, és reszketve tette maga mellé az albumot.

-          T-Te vagy... te vagy Kai, igaz? – suttogta halkan, mert bár a tükrökön keresztül ezerszer látta lélekfoszlányát, élőben sokkal magasabb volt, háta egyenes, tartása büszke és kiegyensúlyozott volt. Bőrszíne világosabb volt Jonginénál, de még így is gönyörűen mutatott rajta a pasztellrózsaszín ing, valamint kék íriszeivel is földöntúli kontrasztban volt. – Nem hittem volna, hogy egyszer így is látni foglak... – ezekre a szavakra Kai halványan elmosolyodott, és lassan Jonginhoz lépdelt, hogy leülhessen mellé a kanapéra, fáradtan lehunyva égkékre fakult szemeit. – Elég furcsa látni, hogyan fogok kinézni néhány év múlva, hogy őszinte legyek – nevetett föl Jongin kicsit feszülten, Kai mosolya pedig a kuncogás hídján szaladt át egy széles vigyorba.

-          Valószínűleg te sokkal szebb és életképesebb leszel nálam, Jongin.

-          Miért vagy itt? Eddig sosem találkoztunk a tükrökön kívül...

-          Azért vagyok itt, mert teljesítettem, amit megígértem – pillantott föl Jonginra az idősebb, mire Jongin szíve kihagyott egy ütemet. – Többé nem kell már félned tőle.

Csönd. Jongin szívverése, ahogy újraindult, hirtelen olyan hevesen kezdett verni, hogy légzése is szinte hiperventillálásba csapott át.

-          Kai, mondtam, hogy nem tudunk megszökni előle, mondtam, hogy nem lehet, miért csináltad ezt?! Ha megtalál, akkor biztos, hogy meg fog büntetni minket! Nem akarom, hogy több ilyen szörnyűséget kelljen átélned, kérlek, csak menj vissza hozzá, és hátha akkor megbékél, kérlek, Kai...

-          A Lidérc keresni sem fog minket többé, Jongin – felelte halkan Kai, mire Jongin csak hevesen kezdte rázni a fejét.

-          Kai, ne beszélj butaságokat, már miért ne keresne...

-          Nem fog... ugyanis megöltem őt azzal az undorító nővel együtt, akinek volt képe az anyukádnak nevezni magát.

Síri csönd. Jongin szemei akkorára tágultak, mint két kisebb méretű tányérka, és Kai szinte sajátjaként kezdte érezni Jongin eszeveszett szívverését, a gyomorgörcsét, és az égi megkönnyebbülését. Jongin megviselt, beesett arcán végiggördült az első könnycsepp, amit egy újabb és egy újabb követett, egész addig, míg Kai vállára dőlve nem kezdett keserves, mégis megkönnyebbült zokogásba. Perceken, hacsak nem órákon át csak sírt, vígasztalhatatlanul, Kai pedig hosszú, erős karjaival átölelte picinyke testét, és néha csak nyugtatóan simogatta karjait, megint máskor csak szavakkal próbálta támogatni, de véletlenül sem csitítgatni Jongint. Tudta, hogy a rengeteg borzalom végét jelentő pillanatban az a legjobb, ha Jongin lelke megkönnyebbül úgy, ahogy csak tud.

Kai-nak még az időérzéke is elveszett, mire rekedtesen meg tudott szólalni, és akkor sem tudta, mit kéne igazán mondania. Átélte Jongin minden létező érzelmét azalatt az idő alatt, amit együtt töltöttek, nagyon is jól tudta, mi zajlott le megcsonkított kis lelkében, és az is világos volt számára, hogy Jonginnak tengernyi kérdése volt, amiket előbb-utóbb meg kell majd válaszolnia.

-          Jongin, valószínűleg nekem kell előbb visszamennem, hogy eltereljem rólunk a gyanút...

-          Mi lesz Sehunnal? – tette föl Jongin meglepően tisztán és józanon a számára legfontosabb kérdést, mire Kai szíve konkrétan belefacsarodott a fájdalomba, amit okoznia kellett élete egyik legfontosabb lépésével tükörképének. – Mikor láthatom újra?

-          Megígérem, hogy... olyan hamar, amilyen hamar csak lehet, Jongin. De szerintem az lesz a legtisztább, ha visszanézed majd az emlékeimet, és utána... tudni fogod, hogyan tovább, jó? Sehun miatt pedig ne aggódj, nem bánthatja őt már a Rém, jó? Most viszont jobb lenne, ha lefeküdnél pihenni, Jongin, rengeteget aggódtál, és mikor visszatérsz, majd, a tested teljesen le lesz gyengülve, tele lesz sérülésekkel, szóval legalább mentálisan jó lenne frissnek lenned – mosolygott haványan Jonginra, aki csak fáradtan, laposakat pislogva a sírástól bedagadt szemeivel, de miután nehézkesen felállt a kanapéról, még hátrafordult, hogy olyan megtörten nézhessen Kai szemeibe, mint még soha senki.

-          Kai, nem tudod csak úgy kitörölni az emlékeimet a rengeteg szörnyűségről...?

Kai szíve újra fájdalommal telien dobbant meg, ahogy hosszú másodpercekig fürkészte a mély szomorúságot Jongin szemeiben, és egy másodpercre megfordult még az is fejében, hogy hiába nem lenne tanácsos a későbbi élete miatt, megtenné azért, hogy ne lássa így többé lélekpárját. Hiába tudta, hogy a későbbi életük miatt kicsit sem tanácsos, hiába tudta, hogy még jobban tönkretenné ezzel az életüket, egy múló pillanatra elgondolkodott azon, hogy összeszedné ezért az összes erejét, és megtenné Jonginért.

-          Bárcsak módomban állna ekkora csodát tenni veled, Jongin... – suttogta el halkan sivatagszerűen száraz ajkaival Kai élete legborzalmasabb hazugságát, mire Jongin csak egy aprót bólintott, mielőtt egy halvány, nem teljesen őszinte mosollyal válaszolhatott volna.

-          Elég csoda vagy te számomra, Kai, az egész életemet megváltottad... – mosolygott Kai-ra őszintén, kedvesen Jongin, majd reszketeg léptekkel bár, de elindult a hálószoba felé, hogy magára zárhassa az ajtót, mielőtt beeshetett volna a biztonságot nyújtó, puha ágyba.

„Jaj Jongin, bár igazad lenne... én csak egy átok vagyok mindkettőnknek.”

Kai arcán végiggördültek az együttérzés könnycseppjei, ahogy végiggondolta, mit kell megtennie, majd mikor a fények elhalványodtak a szobában, amely Jongin alvását jelentette, könnyek közt lépdelt a hatalmas könyvespolcokhoz, és leemelt róla több vastag kötetet. Ajkai remegtek a visszafojtott sírástól, ahogy találomra felcsapta az egyiket, és meglátta a Jongin girbe-gurba, kezdetleges kézírásával teleírt oldalt.

„Ma Sehunnal elmentünk a tengerpartra! Tudom, hogy nem szabad, és tudom, hogy ki fogok kapni, de Sehunnal lenni mindig olyan jó. Gyűjtöttünk kagylókat” – itt egy apró emlékkép jelent meg a rengeteg már konkrétan nem is homokos, hanem iszapos kagylócskáról –, „építettünk homokvárat” – egy dűledező, romos homokdombokból álló „kastély” –, „sőt, tengerisünt is találtunk! Olyan ijesztőek, én közel se mertem menni hozzájuk. Sehun mondjuk, amikor talált egyet a parton, ami még szerinte élt, óvatosan visszavitte a tengerbe, és még engem sem kezdett el ijesztgetni vele, mint az osztálytársaim szokták a gilisztákkal. Sehun mindig annyira kedves mindenkivel, pláne a tengeri sünökkel.”

„Sehun azt mondta, hogy nagyon szívesen levágja a hajamat, bár szerinte így is elég fiús és jóképű vagyok. Azt mondta, az anyukája biztos csinálna nekem kimbapot, pedig az anyukája mindig azt mondja, hogy csak a legszebb fiúk kaphatnak tőle! Persze, hogy ezért van mindig kimbap Sehunnál, nála én sem ismerek jóképűbb fiút.”

„Sehun anyukája csomagolt nekem is kimbapot! Sehun a sajátját is nekem adta, hogy nehogy azt higyjem, hogy szerinte nem vagyok szép. Persze mindkettőt együtt ettük meg, mint mindig, de akkor is.”

„Sehun nem jött ma iskolába... sírtam egész szünetben, mert mikor nincs itt, minden galacsin eltalál... amikor itt van, akkor általában nem dobálnak, vagy csak nem veszem észre...”

Kai könnyes szemekkel lapozgatta a könyveket, eltett egyet, majd felcsapott egy másikat, de mikor meglátta az egyik apró jegyzetet az egyik frissebb kötetben, becsapta a könyvet, hogy térdeit felhúzva tompíthassa feltörő zokogását.

„Ma ütött szíven a felismerés, hogy mit is érzek valójában Sehun iránt. Ott ültem a kanapén, a Kai-val közös menedékünkben, és hirtelen rájöttem, mennyit is jelent nekem. Mindig is tudtam, hogy mi többek vagyunk, mint barátok, de amikor felfogtam, hogy mi is ez valójában, úgy éreztem, hogy a láncaim egy része egyszerűen leszakadt rólam... vagy legalább is a szívemről, ha egyáltalán létezik ilyen érzés a világon. Olyan volt, mintha elveszett volna minden fájdalmam, mintha Kai eltűntette volna az összeset, és csak ez töltötte ki a lelkemet. Sosem lehetek majd ezért elég hálás Kai-nak... nélküle és a menedék nélkül biztos sosem tudtam volna bevallani magamnak... alig várom, hogy vége legyen ennek a szörnyűségnek, és elmondhassam Sehunnak, és együtt kezdhessünk új életet!”

Kai könnyei tengerén keresztül pillogott maga elé, miközben próbálta megemészteni az olvasottakat. Tudta, hogy Jonginnak csak Sehun létezése adott bármilyen értelmet élni, de azt is tudta, hogy most a következő lépés az lesz, hogy Jongin nagybátyjáékhoz kerülnek majd... egy teljesen másik városba, így a közös terveik sosem fognak beteljesülni, és ha Jongin ezekre mind emlékszik, akkor sosem lesz vége a szenvedésének. Borzalmasan sajgó szívvel emelte föl a fejét, hogy zokogását visszanyelhesse, és szipogva körbenézett, hogy magában rendszerezhesse Jongin összes emlékét. Végül reszketve felemelte a kezét, hogy ujjaival halkan csettinthessen együtt, és mikor maga mellé pillantott, a rengeteg emlékkönyv egy nagy, vaskos könyvvé állt össze, amelyet láncok öleltek körbe. Kai ajkait harapdálva állt föl, hogy végigsimíthasson a láncokon, mire néhány szem egy nehéz lakattá fonódott össze, és keserűen elmosolyodva vette karjaiba a nehéz kötetet, hogy megindulhasson vele a pince felé.

Odalent sötét volt, mégsem volt dohszag, mégsem érzett Kai semmiféle félelmet, csupán szomorúságot. A sötétség vizes lepedőként csavarodott testére, és úgy fojtogatta, mint a gyász az ember zsigereit. A pince ugyanis tele volt Jongin elnyomott emlékeivel, a polcokon sorakoztak fényképalbumok és füzetkék formájában, némelyik halk suttogást adott ki, megint másik csak hüppögve reszketett. Mindegyik egy-egy verés a Szörnyetegtől, vagy egy-egy galacsin Jongin osztálytársaitól, és mindegyik egy jókora leszaggatott darab Jongin csonka lelkéből. Kai már szinte méltatlannak érezte, hogy Sehunt is ezekkel a fájdalmas emlékekkel helyezi egy helyre, de tudta, hogy itt Jongin nem éri majd el sosem.

-          Sajnálom, Sehun... megígérem, hogy egyszer Jongin tudni fogja, hol keressen... és akkor meg fog találni itt is és a való életben is – suttogta a könyvnek halkan Kai, mire az a többi emlékhez hasonlóan reszketni kezdett a polcon, és fojtott nyöszörgés hallatszott ki lapjai közül. Kai szíve majdhogynem kettészakadt, ahogy felismerte Jongin hangját ebben, és érezte, hogy ezzel nem csak emlékeket zárt el Jongin legmélyebb tudatalattijában, hanem Jongin lelkének egy fontos részét is... de így lesz a legjobb.

Ezzel az egy gondolattal még egyszer végigsimított a könyvön, és végül elindult felfelé a lépcsőn, hogy újra elfoglalhassa helyét a kanapén, és térdeit felhúzva gömbölyödhessen össze, mint percekkel azelőtt. Lassan kezdett dőlöngélni a puha párnák közt, miközben hagyta, hogy Jongin legszebb emlékei otthonra találhassanak az ő memóriájában, és könnyeit szabadon engedve próbálta ugyanazzal az egy gondolattal nyugtatni magát.

Így lesz a legjobb.