Madhouse - II. Fejezet

- II. Fejezet -

Sehun

  Nos, kijelenthetem, hogy ennél szörnyűbb napom még nem volt. Az eddigiek során csak trainee-ként szenvedtem el gyomorszájütést a sorozatos hibáim után, ami jó tanulópénz volt, mert utána két napig hányingerem volt; de a mai napomat megkoronázta egy újabb, ami kísértetiesen emlékeztetett az utolsóra, kivéve, hogy ez most a nehezen kidolgozott hasfalamon is bőven átütött. A legrosszabb ezekben a szadista módszerekben, hogy a csapaton kívül senki sem szerez róla tudomást, és nem perelhetem be őket érte, ugyanis nyolc napon belül gyógyul, és nem súlyos, ráadásul nem közterületen történik, és a többiek sem fognak mellettem tanúskodni, mindenki félti az állását és a pozícióját. A különbség most csupán annyi, hogy eddig mindig a bántalmazott csapattársunk oldalára álltunk, és segítettük egymást, de ezúttal még Tao sem képes odajönni hozzám az öltözőben, ahogy igyekszem a legkevesebbet mozogni, hogy ne érezzem az ütés helyét. Egy szó sem hangzik el, kivéve Baekhyun kedves hozzászólását, miszerint megérdemeltem. Egyszer a szájába fogok lépni. Erre sem reagálok inkább semmit, óvatosan, de átöltözöm, hogy aztán szép komótosan haza is vándorolhassak a többiekkel... haza, ahol nincs senki.

  Meglepetten, és még aggodalmasabban nézem át a helyiségeket Jongin után kutatva, de nem találom sehol. Hirtelen még a sajgó gyomromról is elfeledkezem, hogy Jongin sehol sincs, és hirtelen eszembe jut a reggeli viselkedése, majd a névjegykártya, amit azonnal elő is kapok a telefonommal együtt. Igaz, csak egy név és egy telefonszám szerepel a kártyán, de azonnal rákeresek az orvos nevére a böngészőben, ám mikor meglátom, hogy ahol ő praktizál, az egy komplett elmegyógyintézet, és a címét is meglelem, már tárcsázom is a legközelebbi taxist. Nem akarom a sofőrt hívni, mert félő, hogy ő vitte Jongint is, és félő az is, hogy a menedzser fülébe jut, hogy lassan mindenről tudok... de az sem érdekelne, ha emiatt kirúgnának, nem hagyhatom, hogy Jongint bezárják oda, a viselkedését tekintve sem való oda, hiába volt ijesztő a váltása, teljesen kezelhető és kordában tartható, nem tehetik ezt vele.

  Egy "majd jövök" motyogással rohanok is ki az ajtón, hogy leroboghassak az utcára, és ezúttal a rajongókat félrelökdösve verekedem át magam a tömegen, hogy eljussak a már várakozó járműig. Megkönnyebbülten vetem be magam a hátsó ülésre, és hallom, ahogy a központi zár is kattan a kocsiajtón, ezért elnézést is kérek a sofőrtől a rajongóink miatt... Nekünk is nehéz túltennünk magunkat a viselkedésükön, de azoknak, akik csak becsöppennek az életünkbe, pláne nehéz lehet.

  Gyorsan bemondom a címet, és kikerülöm a kérdését, hogy minek akarok én elmegyógyintézetbe menni, egy remek válasszal, avagy egy "látta, mit élek át minden nap?" visszakérdéssel és egy sanda pillantással. Az út további része természetesen csöndesen telik, én nem akarok vele erről beszélni, ahogy semmi másról sem, és mindezt leszámítva a telefon folyamatosan a fülemen van, ahogy próbálgatom Jongint hívni - sikertelenül. Végül jó fél óra utazgatás után érkezünk meg az intézmény elé, én pedig jó nagy köteg pénzt adok a taxisnak, mielőtt berohannék az épületbe, és nem követelném Jongin orvosának tartózkodási helyét a portán.

  Legnagyobb meglepetésemre három perces kérlelés-könyörgés és harmincezer won meg is nyitja a portás száját, én pedig késlekedést nem ismerve rontok le az alagsorba, hogy kivághassam az említett megfigyelő ajtaját, és szemben találhassam magam a jóvágású orvossal, két ápolóval, és a mélyen tisztelt menedzser hyunggal, aki volt oly kedves elintézni nekem a mai gyomorszájütésemet egy apró, szigorú bólintással.

  Azonban ez nem az SM, nem egy fellépés, ahogy nem is az a lakás, amit ők bérelnek nekem, így mielőtt bármit mondhatna, vagy nyithatná a száját, megelőzöm egy gyilkos pillantással.

  - Nem érdekel, hány biztonságit hívsz ide, hyung, engem nem parancsolsz sehova. Hol van Jongin? - kérdezem immár az orvostól, aki tétován járatja a pillantását köztem és a menedzser közt.

  - Menj haza, Sehun, ez nem rád tartozik, ez Jongin, az orvosa és a vállalat dolga, semmi közö–

  - MÁR HOGYNE LENNE KÖZÖM A LEGJOBB BARÁTOMHOZ, SEGGFEJ! - csattanok rá idegesen, és az orvoshoz lépek, miközben egy halk sóhaj keretein belül magamra erőltetek egy normális, tisztelettudó hangnemet. - Nézze, tudom, hogy köti az orvosi titoktartás és a teljes diszkréció, pláne, hogy gondolom, jó pénzt kap Jongin kezeléséért... de mi van akkor, ha azt mondom, hogy másodéves orvostanhallgató vagyok, két év múlva pszichiátriára fogok szakosodni, és Jongin hozzájárul ahhoz, hogy a diagnózisa valamennyi fontos pontjáról, illetve a kezelési módszerekről tudomást szerezzek a későbbi tanulmányaim segítése céljából? Illetve… azon megdöbbentően logikus okból kifolyólag, hogy ha valami baja történik otthon, a szobatársa és legjobb barátja lévén legalább tíz percig életben tudjam tartani vagy őt, vagy a csapattársaimat a rohama esetén? - vonom föl a szemöldökömet, és mondatom utolsó felénél igencsak mérgesen és bután néző menedzserünkre sandítok. Rohadék látszat-seggfej az egész vállalattal együtt. Hagyná Jongint belerohadni a betegségébe egy ilyen helyen, ha csak feleennyi pénzt hozna a konyhára, így meg kockáztatja az egész banda testi és lelki épségét.

  Látom az orvos halvány mosolyát, hogy tisztában van ezzel az egy apró kiskapuval, és bólint egyet, majd odavezet engem a megfigyelő közepére, ahol egy ugyanolyan üveg fogad, amely a rendőrségi kihallgatótermekben van, hogy mi mindent látunk és hallunk az elénk táruló gumiszobából, de az éppen a földön ücsörgő és összetört Jongin csak akkor hall valamit, ha megnyomunk egy gombot, és a mikrofonon keresztül beszélünk hozzá... És ez a legundorítóbb kínzási forma, ami csak létezik.

  - Nos, ha így állunk, akkor kérheti az engedélyét, Sehun - bólint egy kedves mosollyal az orvos, én pedig csak hálásan biccentek neki, majd rátenyerelek a gombra, miközben a mikrofonhoz hajolok, és muszáj vagyok nyelni egyet, hogy Jongin mindent tisztán halljon belőlem.

  - Jongin... Itt vagyok, és nem megyek el innen, amíg téged itt tartanak - darálom le gyorsan, de érthetően, hogy tényleg minden eljusson a tudatáig szörnyű állapota ellenére. Látom, ahogy felkapja a fejét, idáig látom azt is, hogy szemei megcsillannak, ahogy egy kósza könnycsepp végigcsordul az arcán, és a szívem egy pillanatra belesajdul, hogy egyáltalán megfordulhatott a fejében olyasmi, hogy nem mennék el érte a világ legvégére is. - Minden rendben lesz, de tudnom kell mindenről, kell a beleegyezésed, hogy megkapjam a dokumentumaidat. Nincs beleszólása a vállalatnak, akár szerződés, akár nem, ha veszélyezteted a környezetedet, akkor kötelességük értesíteni a hozzád legközelebb álló embert, aki ért ezekhez, amennyiben nem teszik, és ártasz bárkinek, jogi útra terelhetjük a dolgot, abból pedig nem jönnek ki jól… - pillantok fél szemmel a menedzserre, aki lapít, mint szar a fűben, tehát egy nem túl korrekt szerződést írattak alá Jonginnal.... ahogy sejtettem, természetesen. Lehet, ezek után tényleg ideje lesz ügyvédet fogadnunk. - Kérlek, mondj igent, tudod, hogy mindenben segíteni foglak a kezelésed alatt és után is... - teszem még hozzá halkan, biztatóan. Tudnom kell, mi történik vele, tudnom kell, hogy segítsek rajta, nem zárhatják be egy ilyen helyre, ha valami rosszat csinál...

JongKai

  Mindent türelmesen hagyok, azt tehetnek velem, amit csak akarnak. Az ápolók átöltöztetnek egy talpig fehér kórházi öltözékbe, és bekísérnek, hogy leültessenek a nyomasztó hangulatú szoba közepére. Karjaimat összekulcsolom mellkasom előtt, lábaimat pedig felhúzom, hogy egy kis gombóccá tudjak válni, és inkább nézzek magam elé a sötétségbe, mintsem, hogy az erősen kivilágított gumi falakat nézzem.

  Nem telik bele egy jó tíz percre, már szólnak nekem, hogy emeljem fel a fejemet, mert így nem látják, hogy elaludtam-e vagy sem. Kénytelen vagyok áthelyezkedni törökülésbe, miközben már remegő kézzel túrok bele hajamba, másik kezemmel pedig erősen dörzsölgetem szemeimet, nehogy egy könnycsepp is kigördüljön rajta. Az idő olyan lassan múlik, mintha direkt a vizsgálataim miatt, azt is megállították volna, és amint eltelt egy perc, ők kettőt húztak vissza rajta.

  Lehet, hogy percek teltek el bent létem óta, de az is lehet, hogy órák óta ülök már magam elé révedve, mikor meghallom Sehun kétségbeesett, de határozott hangját. Ekkor törik el bennem valami teljesen, és reszketve kezdek el zokogni, fel sem fogva, hogy mit kér tőlem, milyen engedélyről beszél, milyen papírokról, és mi köze van neki ehhez az egészhez. Keserves zokogásom betölti a kis szóba űrjét, és villámcsapásként csapódnak vissza a falakról, hogy testem minden pontjába újabb fájdalmat juttassanak.

  - Vigyél ki innen, Sehun... bármibe beleegyezek, csak vigyél ki innen, nem bírom.. - könyörgök már fulladozva, és köhögve, ahogy tüdőmben reked a levegő, és sírógörcsöm csak egyre nagyobb méreteket ölt. Kénytelen vagyok elfeküdni a földön, miközben hajamat tépem, és érzem, ahogy minden egyes porcikám remeg már. - ENGEDJETEK KI, ÉN EZT NEM BÍROM! - üvöltök zihálva, miközben ököllel kezdem verni a földet, de kezem csak visszacsapódik a gumibevonatról.

  Percek telnek el néma csendben, miközben légzésem is helyreáll, és hirtelen sírásom nevetésbe torkollik. Hatalmas vigyorral arcomon fordulok hátamra, és hajamba túrva kezdem el a plafonon lévő lámpákat nézni.

  - Végül is... annyira nem rossz itt - nézek az üveg felé, ahol nagyon jól tudom, hogy látnak engem. Ívbe feszítem hátamat, ahogy szinte már kecsesen emelkedem fel a földről, és odasétálok közvetlen az üveg elé, hogy levehessem fehér pólómat, és hasfalamat simogatva meredjek a tükörképemre, amit valójában Sehunnak szegezek az üveg mögött. - De ha nagyon szeretnél, tényleg kivihetsz innen, és folytathatjuk, amit reggel abbahagytunk... - nyalok végig alsó ajkamon vigyorogva, nagyon jól tudom, mennyire beindítja ez, legyünk bármilyen helyzetben is.

Sehun

  Nyelnem kell egyet, ahogy meglátom, Jongin hogyan vált azonnal személyiséget, és az orvoshoz fordulok.

  - Nem a fáradtság, hanem a félelem hozza elő, akkor ez egy pajzs, nem...? - kérdezem kicsit tétován, mire ő gondterhelten bólint egyet.

  - Igen, az izgalom és a félelem gyakran hasít le az emberből... - bólogat, de aztán az ő figyelmét is ugyanaz tereli el, mint az enyémet, én pedig muszáj vagyok egy nagyot szusszanni, ahogy Jonginról lekerül a felső. Mindig is gyönyörűnek tartottam Jongint félmeztelenül, vagy épp ruha nélkül, mikor volt szerencsém elkapni belőle néhány pillanatot... De ez most leginkább olyan érzés, mintha egy idegen elrabolta volna Jongin testét, és bábuként mozgatva a szerelmemet érne hozzá, nem pedig Jongin önmagához.
  Éppen ezért szusszanok föl, és nem törődve azzal, mit beszél az orvos az ápolókkal, rácsapok a gombra megint, és a mikrofonhoz hajolok.

  - Mi a neved és mit keresel Jonginban? - kérdezem keményen, egyre eltökéltebben, hogy nekem muszáj visszahoznom Jongint, és muszáj leszek erről a másikról is megtudni mindent, hogy minél többet tudjak segíteni, és tudjam helyén kezelni a szituációt…

Kai

  Felkapom a fejem Sehun felszólalására, és egy pillanatig csak felvonom szemöldökömet, de végül nevetésben török ki, ahogy el tudom képzelni, milyen arcot vághat az üveg mögött.

  - Úgy beszélsz rólam, mintha... valami démon lennék, aki megszállta a kis szerelmed testét... - a "szerelmed" szót direkt nyomatékosítom, és mindentudóan vigyorgok tükörképemre, ahol a túloldalon körülbelül Sehun támaszkodhat. - Nem vagyok én senki más, ugyanúgy a kis barátod része vagyok csak... a szókimondóbb formájában, ha így jobban tetszik. De ha mindenképpen valahogy máshogy akarsz szólítani, akkor ajánlom a Kait - fonom össze mellkasom előtt karjaimat, önelégült mosolyommal. - Nem hiszem el, hogy nem tűnt fel neked, hogy eddig is a mindennapjaitok része voltam... elnyomva bár, de itt voltam… hosszú-hosszúúúú évek óta - vetem oda neki félvállról a tényeket. Csak azt sajnálom, hogy nem láthatom az arcát, ahogy reagál erre az egészre.

Sehun

  Persze, hogy észrevettem... nem egyszer szóvá is tettem Jonginnak némely fellépés után, hogy kezd ijesztővé válni, mennyire átformálja ez az egész szereplés, és erre csak vállat vont nagyrészt, valamikor pedig teljes kétségbeeséssel nézett rám, de igyekeztük elütni mindezt egy poénnal, vagy épp kettővel.

  Nem reagálok azonban provokatív beszólásaira, amit Jongin és az én kapcsolatomra tesz, és csak felszusszanok.

  - Nagyjából úgy is tekintek rád, Kai, mint egy démonra, vagy... jobbat mondok, mint egy parazitára, amitől meg kell szabadulni - jegyzem meg hűvösen. - És elhiheted, hogy ott leszek Jongin mellett az egész kezelése alatt, és ha én valamit eltökélek, akkor azt véghez is viszem. És te se leszel már sokáig Jonginban, akármennyire is vagy a része - vonom föl a szemöldökömet, és először látom az arcán, hogy lehervad róla az a fölényes mosoly, de Jongin még mindig nem vette vissza az irányítást fölötte. Ha legalább én kordában tudom tartani, az már félsiker...

JongKai

  Ha őszinte akarok lenni magamhoz, meglep Sehun bátor és eltökélt viselkedése, de nem akarom kimutatni enyhe aggodalmam, így a pillanatnyi megingásomat azonnal felváltja újra az önbizalmam.

  - Ha eddig nem tudott teljesen uralkodni felettem, akkor ezek után se fog. Jól jegyezd meg Sehun, engem innen SOHA nem fogsz eltávolítani. Lehet, hogy egy ideig elhiszed majd, hogy sikerült, de én mindig ott leszek, akár csak Jongin egy pillantásában, vagy mozdulatában, de mindig emlékeztetni foglak arra, hogy itt voltam, és itt is leszek... - húzódik gúnyos mosolyra ajkam, és hogy tovább fokozzam a helyzetet, még rá is köpök az üvegre, ezzel is kifejezve fölényes érzeteimet. De ekkor hirtelen megszédülök, és egyre homályosabban kezdem látni tükörképemet. Próbálom sűrű pislogásokkal visszahozni látásomat, de a fények is egyre halványabban pislákolnak körülöttem, a következő pillanatban pedig már a földön fekszem, reszketve, és felkaromat tapogatom a menedéket nyújtó pólóm után, miközben próbálok minél többet takarni meztelen felsőtestemből.

Sehun

  Ahogy Kai eltűnik, és Jongin megerősödik annyira, hogy visszanyerje az irányítást a teste fölött, hirtelen viszketni kezd a tenyerem, hogy félrelökjek mindenkit, és berontsak a gumiszobába, hogy felkaparjam Jongint a földről, és hazavigyem. Ezzel szemben próbálom magam kicsit moderálni, így az orvoshoz fordulok.

  - Nézze, tudom, hogy nem számít semmit a szavam, de ha tovább bent marad, még gyengébb lesz... kérem, engedje, hogy bemenjek hozzá, összekaparjam kicsit, és hazavigyem... - kérlelem halkan. - Comeback előtt, ha összeomlik, akkor még inkább csúszunk, nem mintha a kompkatasztrófa nem tolt volna rajta eleget... - sandítok itt a menedzserre, aki erre legalább felkapja a fejét, és helyeselni kezd.

  - Rendben van - bólint megadóan az orvos, de amint elindulnék az ajtó felé, elkapja a karomat. - Csak azért, mert önként jött be, és maga megígérte, hogy vigyázni fog rá! Egy apró roham, a legkisebb megingás, és maga felhív, és a legelső sofőrrel idehozatja magukat, világos? - állítja föl elém a szabályokat szigorúan, én pedig csak kötelességtudóan és szilárdan bólintok egyet, és amint elenged, máris rohanok be a szobába, hogy a még mindig földön fetrengő Jongint ülésbe húzhassam, és le is veszem magamról azonnal a kapucnis felsőmet, hogy belebujtathassam, és azonnal magamhoz szorítom.

  - Semmi baj, Jongin... hazamegyünk mindjárt, jó? - suttogom halkan.

Jongin

  Reszketve bújok Sehun ölelésébe, és kétségbeesetten szorítom őt magamhoz, ahogy próbálok erőt venni érzéseimen, és felülkerekedni kicsorduló könnycseppjeimen. Tudom, hogy előtte nem kell megjátszanom magam, és nem kell feleslegesen erősnek tűnnöm, de valamiért kényszert érzek arra, hogy elnyomjam a gyengeségemet.

  Zavartan pillantok föl rá, és érzem, ahogy lehelete finoman súrolja arcomat, végül pedig ajkamon veszik el. Hatalmasat nyelek, ahogy érzem, hogy szám másodpercek alatt alakult át porzó sivataggá, Sehun közelségétől. Erőtlenül tolom el magam egy kicsit öleléséből, hogy ne érezzek további késztetést arra, hogy megismételjem a reggel történteket.

  - Vigyél haza, most... kérlek... - suttogom elhalóan, ahogy derekán a pólót még mindig kétségbeesetten szorítom.

Sehun

  Csak bólogatok egy kicsit, és rápillantok az ajtóban álló menedzserre, aki máris hívja a sofőrt, hogy jöhet értünk.

  - Gyere, segítek... - súgom halkan, és futólag megcirógatom a karját, hogy ezzel is biztassam, majd felsegítem, jobban mondva felkaparom a padlóról, és szép lassan kivezetem a szobából.

  A doki ideadja nekünk a kiváltandó gyógyszerek receptjét, valamint az otthoni telefonszámát is, én pedig nagyon hálásan köszönöm meg neki a segítséget. Tudom, hogy ő meg fogja gyógyítani Jongint, nagyon jólelkű, és tudja, meddig lehet elmenni bizonyos betegeknél. A menedzserünk időközben összeszedi Jongin ruháit a vetkőzőből, és utánunk lépked, magában puffogva, hogy ebből Jonginnak még nagy baja lesz, hogy elmondta nekem, én pedig megtorpanok.

  - Hyung, Jongin nem mondott semmit - jelentem ki csöndesen, de mégis szigorúbban, mint kellene. - Én derítettem ki mindent.

  - Persze már, hogyan? - horkant föl. - Felbéreltél egy magánnyomozót? – kérdezi becsmérlően, mire én csak halványan elmosolyodom.

  - Pontosan - bólintok rá egyszerűen, mire a szemei elkerekednek, én pedig, mintha mi sem történt volna, mintha sosem hazudtam volna ilyen fontos ügyben, támogatom tovább a még mindig botladozó Jongint.

  Hál’ Istennek a menedzsernek ez az információ már túl nagy falat a maiak után, amit meg kell emésztenie, így, mikor megérkezik elénk a kocsi, ő szótlanul ül be az első ülésre, én pedig zavartalanul tudom pátyolgatni Jongint a sötét hátsó ülésen... nem mintha bármit is csinálnánk, de nem hiszem, hogy ez a fafejű "nagykutya" értékelné, ha azt látná, hogy a csapattársam még mindig hozzám bújik, én pedig a legnagyobb természetességgel simogatom tincseit, csak most már azért is, mert jól esik, nem csak nyugtatásképp.

Jongin

  Örülök, hogy a menedzser elöl foglalt helyet, és nem ült be hozzánk hátra, azzal a céllal, hogy egy kisebb fejmosást tartson nekem, még ebben az állapotomban is. Úgy bújtam Sehunhoz, mint egy védtelen kölyökkutya, akit a gazdái felelőtlenül hagytak az útszélen, és kétségbeesetten vágyik egy apró kis menedékre, ahol nyugalomra lelhet. Nekem pont ilyen volt most ő; a csapattársam és egyben legjobb barátom, aki évek óta mellettem van, mégse tudta eddig, hogy nézek rá, milyen rajongással figyelem minden egyes apró mozdulatát, és hányszor néztem őt alvás közben, mikor egy-egy beszélgetős esténken elaludt az ölemben. Annyi mindenért lehetek neki hálás, hogy talán az életem hátralévő része kevés lesz ahhoz, hogy mindezt megháláljam neki.

  Gondolatmenetemből az zökkent ki, ahogy leparkol az autó a házunk előtt. Azonnal szétrebbenünk annyira, hogy csak kezemet fogja meg, ahogy kisegít az autóból, én pedig a kapucnival próbálom takarni arcomat a rajongósereg előtt, akik azon versenyeznek, ki tud közelebbi képet készíteni a nyúzott arcomról, mert ebben a világban ez éri a legtöbbet.

Sehun

  Külön hálás vagyok az égnek, hogy a menedzser nem kíván bejönni velünk, így csak a biztonságiak kísérnek minket az ajtóig, onnantól viszont már csak ketten megyünk föl a lifttel, így át is ölelem Jongint jó szorosan.

  - Nagyon büszke lehetsz magadra - jegyzem meg csöndesen. - Nem sokan tudnak egy lehasadt személyiséget ilyen gyorsan visszasüllyeszteni a tudatodba... pláne, ha az egy olyan erős szekunder személyiség, mint Kai.... Jongin, ezentúl mindent el kell mondanod nekem, érted? Mindent. Attól kezdve, hogy szalámit ettél sonka helyett, vagy egy cukor helyett kettővel ittad a kávét, mindenről tudnom kell, ha azt szeretnénk, hogy meggyógyulj!

Jongin

  Gondterhelten sóhajtok föl, ahogy Sehunra nézek.

  - De mégis hogy szólnék neked, mikor magamnál sem vagyok olyankor...? A comeback miatt, pedig még jobban egymás hegyén-hátán leszünk, nem fogom tudni elrejteni ezt magamban még annyira se, mint most... eddig évekig hatottak a gyógyszerek és az akaraterőm, de már ez is kevés hozzá... Nagyrészt tudom mi történik velem közben, de nem tudok tenni ellene, mint ahogy.... Kai sem tud tenni most semmit. Nem tudok szólni neked, hogy mit csináltam éppen másképp a megszokottól, mert vagy nem fogok emlékezni rá, vagy úgyis látni fogod rajtam... - sóhajtok föl ismét, ahogy felegyenesedek, és szemeibe nézek, ami tele van aggodalommal és félelemmel. És mindez miattam...

Sehun

  - Mire emlékszel abból, ami most az intézetben történt? - kérdezem halkan, és ahogy kinyílik a liftajtó, kivezetem a szerelvényből, viszont a kérdés továbbra is közöttünk lebeg.

  Megvárom azért, míg beosonunk a lakásba, ott is a szobánkba, nem lenne szerencsés fél egykor senkit se felkeltenünk, de ott újra nekiszegezem a kérdéseimet.

  - Komolyan kérdezem, emlékszel, mi volt az, ami kizökkentett?

Jongin

  Alsó ajkamat harapdálom, miközben próbálom kerülni Sehun pillantását. Még mindig remegnek lábaim, ezért lassan leülök az ágyamra, és kezemmel kezdek malmozni, miközben felidézem azokat az emlékeket, amik csak tompán élnek az agyam egy eldugott kis zugában, Kaival együtt.

  - Te voltál... - suttogom megtörten, ahogy még mindig nem tudok felpillantani rá. - Ott a kórházban, a hangod zökkentett ki teljesen... kétségbeestem, hogy így látsz engem, eszembe jutott a comeback, és éreztem, ahogy minden porcikámban végigfut a félelem. Rettegtem, hogy mit fogsz szólni, ha meglátsz, féltem, hogy mit fog szólni a menedzser, amint meglát téged, hogy mi zajlik az üvegfalon túl... teljesen megborult az elmém, és utána már csak halványan van meg egy-két pillanat a történtekből... - suttogom szinte szégyenkezve, hogy bele lett rángatva ő is ebbe az egészbe.

Sehun

  Halkan, reszketegen fújom ki a levegőt, ahogy letérdelek elé a földre, és megtámaszkodom combjain.

  - Akkor jól figyelj rám, Jongin... Nem mozdulok mellőled mától fogva. Minden nap minden percben melletted leszek, és vigyázni fogok rád, bármibe is kerül majd. Nem tudnám elviselni, ha bajod lenne, tönkremennék nélküled, szóval törekedj minél többször arra, hogy el tudd nyomni Kait magadban, mert képes vagy rá... jó? - teszem hozzá a végén még halkan, és végigsimítok arcán óvatosan.

Jongin

  Talán még sose hatottak rám ennyire nyomatékosan Sehun szavai, mint most, pedig többször vakart már fel engem a padlóról, főleg a comebackek előtt. A trainee időszakunkban hiába éreztem azt, hogy Taeminnél jobb barátom sose lesz, ő most ezt messze túlszárnyalta már így is. Hálásan nézek le rá, miközben bólogatni kezdek, de egy szó sem hagyja el a számat, csak kábultan nézem csokoládébarna szemeit, amiben ugyan azokat a rejtett vágyakat vélem felfedezni, ami engem is majd' szét hasít.

  Ahogy ujjai hozzáérnek a bőrömhöz arcomon, rögtön kiráz a hideg, és eljött az a pillanat, hogy nem tudok többé titkolni már semmit előle. Elég volt... Kezemmel én is arcára simítok lágyan, hogy végül tenyerem tarkóján állapodhasson meg, és úgy húzzam magamhoz egy érzéki, mindent elmondó csókra. Ez nem olyan heves, mint a reggeli kis botlásunk, ahogy próbáltuk mindketten két percbe belesűríteni az elvesztegetett éveinket, nem... egy teljesen más világot nyit meg előttem ez az apró cselekedetünk, és olyan impulzusokat küld végig testemen, amik már saját tudatot alakítanak ki maguknak, és minden egyes rezdülésük csak és kizárólag Sehun után vágyakozik.

Sehun

  Egy másodpercig sincs eszemben, hogy ellenkezzek, ugyanolyan gyengéden és odaadóan viszonzom édes csókját, ahogy ő elkezdte. Ujjaim arcáról tincsei közé siklanak, és élvezettel túrok selymes hajába, ahogy közelebb húzom magamhoz mintegy bátorításképp.

  Néhány csapattársunk közül ő az egyik, akivel részegen, rosszul elsült üvegezések alkalmával sosem sikerült csókolóznom, de ezt ebben a másodpercben egyáltalán nem bánom, így kétszeres erővel hat rám minden, amit érzek most.

  Mindenem belebizsereg a gondolatba, hogy talán ő is viszonozza az érzéseimet, és ő is ugyanúgy szeretne velem lenni, mint én vele, és hogy talán ő is sokkal több ideje táplál felém érzelmeket, mint be merné vallani. Szabad kezemmel végigsimítok egyik combján, hogy nyissa szét őket, s mikor ez megtörténik, közelebb araszolok hozzá, kósza kezem pedig derekára téved, hogy olyan közel húzhassam magamhoz, hogy újra érezhessem testének melegét, és ruháinkon keresztül is hevesen dobogó szívét. Annyira vágytam már erre... elmondhatatlan most is, amit érzek.

Jongin

  Egy pillanat erejéig meglep Sehun közeledése, de minimális jelét se mutatom annak, hogy ez bármit is megrendített volna bennem egy pillanatig is. Ahogy előttem térdel, pont kényelmesen tudom körbefonni karjaimat nyaka körül, és teljesen oldalra döntöm fejemet, hogy még jobban elmélyíthessem csókunkat, amit még hosszú percekig nem szándékozok megszakítani.

  Ahogy érzem, hogy egyre többször kezdek hátradőlni, és úgy kell figyelnünk arra, hogy ne dőljünk el valamelyik irányba, egy idő után teljesen megunom ezt, így lendületesen hátravetem magam az ágyamon, ezzel rántva magammal Sehunt is.

Sehun

  Halkan felnevetek, ahogy Jongin hátravágja magát, csak azzal nem számol, hogy én még mindig a földön vagyok, ezért csak fejemet csóválva mászok fölé, és félig az ágyon, félig rajta fekve kezdeményezek én egy újabb csókot kettőnk közt, bár ez most rövidebb, mint az előző, ugyanis, mikor egy pillanatra is elszakadok tőle, az ajkaink ugyan elválnak, de a pillantásomat nem tudom elszakítani Jongin gyönyörű arcától. Nem merek azonban ilyen merészet hangosan bókolni neki, így, mikor pillantásunk találkozik, mindennél jobban igyekszem íriszeimbe vésni azt a két szót, miszerint csodálatosnak tartom. Nem is tudom, hogy éltem túl eddig nélküle.

Jongin

  Érzem, ahogy minden egyes porcikám remeg Sehun érintésétől, hogy mindenem rá vágyik, már évek óta, és ebben a pillanatban még azt is nehezemre esik felfogni, hogy nagy esély van rá, hogy ugyan olyan érzelmeket táplál felém, mint én felé. Legalább is... a szeméből ezt olvasom ki.

  Gyengéden húzom le magamhoz egy újabb csókra, miközben kezem remegve indul el derekán végigsimítva, ezzel egyre feljebb tűrve pólóját. Pillanatokon belül már selymes bőrén zongoráznak ujjaim, néhol derekát cirógatva, majd újra visszatérve oldalára. Szabad kezemmel selymes hajtincseibe túrok, és egyszerűen képtelen vagyok csillapítani szapora lélegzetvételem, amit közelsége vált ki belőlem.

Sehun

  Nem akarom leállítani, az én vérem ugyanannyira forr, mint az övé, ugyanannyira vágyom az érintéseire, mint ő az enyémekre, így, mikor ujjai felsőm alá csúsznak, én is megteszem a következő lépést. Kicsit tétován és remegő kezekkel bár, de megfogom a rajta lévő pulcsim cipzárját, és szép lassan kezdem lehúzni, és míg hüvelyk- és középsőujjam fogja a kis bilétát, addig mutatóujjam gyengéden simít végig mellkasán és hasfalán, ahogy végig szétnyílik az anyag rajta. Annyira finom bőre van, ha tehetném, minden pillanatban cirógatnám... Érzem, ahogy megremeg érintésem alatt, és egy apró sóhaj szökik ajkaim közé, de azt is tudom, hogy nem fog megállítani... és valószínűleg azért, mert ő is szeret engem... legalább is remélem.

JongKai

  Minden egyes pillanatot úgy élek meg, mintha álmodnék... mintha eddig beteljesületlen vágyaim, most felhalmozódtak volna, és együttes erővel csapnának le rám, ezzel felhúzva engem egy olyan szintre, ahol talán még sosem jártam életem során. Ám nem tudom kellőképpen kiélvezni az együttlétünket, mert érzem, hogy csókjaim egyre vadabbá válnak, ujjaim szinte tépni kezdik tincseit, másik kezemmel pedig olyan erősen karmolok végig hátán, hogy annak biztos nyoma marad.

  Teljesen elvesztem az uralmat a testem felett, és úgy érzem, mintha már csak egy bábu lennék egy élő testbe zárva. Másodpercek leforgása alatt kerülök Sehun fölé, ahogy levágom őt az ágyra, és elégedett vigyorral mérem végig őt, ahogy szinte kiszolgáltatottan fekszik alattam. Mire észhez térhetne, kezeit már lefogom feje fölött, lábait pedig összeszorítom térdeim közé, hogy ne tudjon fészkelődni.

Sehun

  Egy ideig betudom Jongin hirtelen jött vadságát annak, hogy régóta vágyott esetleg erre, ami érthető lenne, hiszen, ha nem az intézetből hoztam volna ki, már én is rég a falhoz vágtam volna... Azonban mikor már a hátamra vág, és leszorít tőle nem várt erővel, csak sűrűn pillogok föl rá, ahogy egy másik jól ismert vigyor néz le rám, én pedig megforgatom a szemeimet, és halkan felsóhajtok, irritáltabban, mint valaha.

  - Fél órát nem vagy képes kettesben hagyni minket Jonginnal, muszáj így belepofátlankodnod? - mordulok rá igencsak bátran, bár nem feszegetem a karjaimat, nem akarom, hogy még inkább fölényben érezze magát.

Kai

  Sajnálkozó pillantásokat vetek rá, miközben csóválni kezdem fejemet.

  - A kicsi Jonginka így is ki volt már merülve a mai nap után, és ezt most tetőzte az izgalmi állapota, azzal együtt, hogy részben félt is ettől az egésztől, így nem volt nehéz dolgom - vonom meg vállaimat egyszerűen. – Én pedig minden adandó alkalmat megragadok, hogy a kis szerelmi szálatokba belerondítsak. Olyan kis cukik voltatok, már kezdett felfordulni a gyomrom, gondoltam... dobok egy kicsit a hangulaton - kúszik félmosoly arcomra, és csuklóit most már csak egy kézzel fogom, hogy a másikkal végig tudjak simítani combján, majd hirtelen ágyékára markolok erősen. - Ne mondd, hogy nem tetszik... - vezetem végig nyelvemet alsó ajkamon.

Sehun

  Nem tehetek róla, azonnal kiszalad ajkaimon egy halk nyögés, ahogy nadrágomon keresztül csupán, de rám markol, és szemeimet lehunyva fordítom el a fejemet. Nem tehetem ezt Jonginnal, hiába az ő teste, hiába vonzódom hozzá még így is, még ennyi reakciót sem adhatok Kainak… - Hagyd abba, Kai... - suttogom halkan, és ezúttal már bőven próbálkozom kiszabadítani a kezeimet. - Hagyd abba, amíg nem Jongin van kint, addig úgysem fogok kezdeni veled semmit, vedd le rólam a kezed!

Kai

  - Próbálkozz csak, sokkal erősebb vagyok nálad, úgysem tudod kiszabadítani a kezed. Ha pedig ennél hangosabb leszel, még a végén meghall minket valaki... és szerintem annak nem igazán örülnél... főleg, hogy egy ilyen pozícióban találnának ránk... - nevetem el magam, ahogy kétségbeesett arcát nézem, de hirtelen elkomorodom, és állánál fogva magam felé fordítom arcát, kényszerítve őt, hogy szemembe nézzen. - És ha azt mondom, hogy Jongin is itt van? - nézek áthatóan szemeibe, nem engedve őt fogságomból. - Abba nem gondoltál bele, hogy nekem is jogom van vágyni rád? Lehet, hogy teljesen más személyiségem van, mint Jonginé, de akkor is én belőle vagyok egy darab, ugyanannyi jogom van mindenhez, mint neki, és ugyan úgy figyeltelek mindig, mint ő... - vágom keményen arcába az igazságot.

Sehun

  Szavai mélységesen megdöbbentenek bár, de nekem ezzel… ezzel nem szabad most foglalkoznom. Kai nem Jongin, akármennyire is vágyott rám bármikor is…

  - De én őt szeretem, és nem téged - rázom meg a fejem, rá sem ébredve, hogy ezzel teljesen kiadtam magam Kainak. - Jogod van vágyni rám, de ahhoz nincs jogod, hogy szinte megerőszakolj csak azért, mert irigyled a másik feledtől az egyetlen dolgot, ami nem jár neked alanyi jogon. És most eressz el, Kai, vagy isten tudja, hogy, de megtalálom a módját, hogy teljesen kiszedjelek Jonginból!

Kai

  Hirtelen remegni kezd testem a dühtől, ami végigjárja, ahogy Sehun a szemembe mondja, hogy konkrétan Jongin a mindene, én pedig tényleg csak egy parazita vagyok, amit el akar távolítani a kis szerelméből teljesen.

  Elengedem kezeit, de még nem szállok le róla, ugyanis a következő pillanatban egy hatalmas pofon csattan arcán, és fenyegető tekintetemmel találhatja szemben magát, ahogy szinte tűzben égnek íriszeim.

  - Ezt kurvára meg fogod még bánni. Soha a büdös életben nem fogsz engem innen kiszedni, vagy eltávolítani, vagy bármi, tönkre fogom tenni Jongint, és ő lesz az, aki eltűnik ennek a testnek a süllyesztőjében, nem pedig én, ezt jól jegyezd meg. A színpad az enyém, a rivaldafény az enyém, de a hétköznapjai is lassan az enyémek lesznek... - szúrok oda neki kegyetlenül, és érzem, hogy ismét gyengülni kezdek, és szédülve zuhanok Sehun mellé az ágyra, ahogy fejem eszméletlenül hasogatni kezd.

Sehun

  Nem hatnak meg igazán a szavai azután a pofon után, az erőszak ilyen formája a teljes tehetetlenségre utal, éppen ezért hajolok Kai fölé, amíg még felszínen van, és nézek a szemeibe eltökélten.

  - Nem tehetsz vele semmit, amíg én itt vagyok, hallod? Semmit! Márpedig én örökké itt leszek, Kai... de te nem - sziszegem halkan az arcába, még épp időben, mielőtt szemeiben kihunyna a fekete fény, és egy melegbarna, kedves villanással az értetlen Jongin visszatérne, én pedig azonnal magamhoz ölelem őt, mielőtt bármit kérdezhetne. Csak ki kell találnom, hogy tehetek érte többet...

Jongin

  Értetlenkedve nézek Sehunra, ahogy szinte kétségbeesetten ölel magához, de inkább nem is kérdezek semmit, csak magamhoz szorítom, mert érzem, hogy jelen pillanatban ugyanannyi vigaszra van szüksége, mint nekem... Gyengéden simogatom fejét, néha hajába túrva, és csak szeretetteljesen bújok hozzá.

  - Mi történt? - kérdezem rekedtes hangszínen, előre rettegve a választól. El sem tudom képzelni, mit tehettem, amire ez lett a reakciója...

Sehun

  Csak megrázom a fejem, ahogy érzem végre Jongin érintéseit magamon, és csak remélem, nem vörösödött ki nagyon az arcom Kai pofonjára. Lassan beszívom Jongin édeskés, kellemes illatát, mielőtt felnéznék rá, és halványan mosolyogva megráznám ismét a fejem.

  - Semmi érdemleges, Jongin, minden rendben van... - simítok végig arcán gyengéden.

Jongin

  Látom a szemeiben, hogy nincsen minden rendben, hogy valamit nem mond el nekem, de mivel tisztában vagyok vele mi történt azokban a percekben, amikor nem voltam magamnál, tudom, hogy csak meg akar védeni engem, így megadóan bólintok, és lassan odahajolok hozzá, arcán végigsimítva, hogy egy gyengéd csókkal tudjam kifejezni hálámat és belévetett bizalmamat.

Sehun

  Ugyanolyan gyengéden és odaadóan viszonzom csókját, miközben tincsei közé túrok, majd kis idő múlva elszakadok tőle, és ismét felkönyökölök mellette.

  - Miért csókoltál meg reggel? - kérdezem csöndesen, miközben ujjbegyeim arcát cirógatják fáradhatatlanul. - Vagy amikor hazaértünk, vagy most az előbb...?

Jongin

  - Már ne is haragudj, de ha úgy vesszük, te kezdted ezt az egészet reggel – kuncogok fel, ahogy a párnára hajtom a fejemet, és úgy nézem őt tovább. - Én csak egy ártatlan puszit adtam reggel, amit te folytattál... volna igazán, ha nem nyitnak ránk. Szóval… te is ugyanolyan magyarázattal tartozol nekem - mosolyodom el, miközben néha tenyerébe hajtom arcomat. - Viszont... az én részemről ezt... nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen csak jól esik, és annyira természetes volt a reggeli csókunk is, a mostaniak is... mintha évek óta így élnénk egymás mellett. Régóta érzek már valami többet, mint barátság, de tudom, hogy ennek itt nincs helye, a mi világunkban, így nem is akartalak ezzel terhelni…

Sehun

  Beharapom alsó ajkam, ahogy megjelenik rajta láncfűrésszel se levakarható vigyorom, és kényelmesen fekszem el Jongin mellett, sokkal közelebb hozzá.

  - Nos, először is adta magát a szituáció reggel, hogy megcsókoljalak, bár az is minősíthető ártatlan puszinak azok után, amit később adtál... - nevetek halkan. - És csak, hogy tudd... Nálam ez már rég több, mint barátság, Jongin... Nem tudom, hogy azóta-e, hogy megismerkedtünk a suliban, vagy azóta, hogy együtt lakunk, de... De úgy érzem, sokkal jobban szeretlek, mint a saját életemet – vallom be neki már szinte suttogva, de arckifejezése nem igazán ad örömre okot…

Jongin

  Megdöbbenek Sehun kijelentésére, és elsőre nem is tudok mit reagálni erre, csak a párnám sarkát kezdem piszkálni ujjaimmal, és a kis mintákat rajzolgatom körbe újra és újra, amíg meg nem fogja kezemet, és kíváncsian kezd el méregetni engem, várva válaszomat, vagy bármiféle reakciót arra, hogy kis híján most vallott nekem szerelmet.

  - Én... én erre nem tudom, mit mondhatnék, Sehun. Nagyon jól tudjuk mindketten, hogy tiltva van minden érzelmi kapcsolat a csapattagok között, nem szabadna ezt éreznünk, ez... ez nagyon nagy hiba... ezt nem szabad. Hiába szeretlek téged én is, nem tudok ezzel mit kezdeni. Eddig se tudtam, ezek után se fogok tudni - fakad ki belőlem minden egyszerre.

Sehun

  Nagyjából úgy érzem magam, mintha arcon csaptak volna, ez felért azzal, mintha annyit mondott volna, hogy… ő nem is szeret. Pedig igen, tudom, hogy igen, de... de ez nekem sok.

  - Most komolyan az idióta szabályokkal törődsz, amit még csak nem is a vállalat hozott, hanem Joonmyeon és Yifan, mert mind a kettő állítólag homofóbiás, de azért mind tudjuk, miket csinálnak a hosszú napok után más csapattagokkal...? Az sem érdekel, hogy Kai benned van, az sem, mit szólnak a többiek, én csak... én csak veled akarok lenni... - suttogom halkan, már szinte könyörögve.

Jongin

  - Igen, az idióta szabályokkal törődöm, Sehun. Ha nem lennének ezek a szabályok, már rég széthullott volna itt minden. Tisztában vagyok vele, hogy mit csinálnak ők is, de az nem érzelmi síkon mozog... köztünk pedig egyértelműen mély érzelmek vannak. Ráadásul most jön a comeback... ne nehezítsük meg, kérlek. Ha pedig veszekedni akarsz, akkor inkább menj át a saját ágyadra - fordulok meg hirtelen ridegen, és elutasítóan. Borzasztó érzés, hogy így kell beszélnem vele, de máshogy nem tudom elérni, hogy ne ragaszkodjon hozzám, egy... egy beteg emberhez.

Sehun

  Összetörve nézem a hátát, amely most már egy erőteljesen épülő falat emel közénk, én pedig nem hagyhatom, hogy felhúzza ezt a falat... Karjánál fogva rántom magam felé, hogy a hátára gördüljön, és mikor visszafordulna, csuklóit egyszerűen leszorítom az ágyhoz, és fölémászva simulok teljes testemmel hozzá, hogy egy csókban forrhassunk össze. Ez az egyetlen fegyverem ellene, az ellen, hogy kizárjon az életéből, kizárjon a szívéből, ez az egyetlen dolog, ami tartja mindkettőnkben a lelket, hogy egyszer ennek még lesz folytatása. Gyengéden csókolom, miközben egyre erősebben, kétségbeesettebben tartom csuklóit, és mikor elszakadok tőle egy pillanatra, sem hajolok el tíz centitől messzebbre.

  - Mondhatsz bármit, csinálhatsz bármit, én sosem fogok lemondani rólad, Jongin... - suttogom halkan, megtörten.

Jongin

  Könnyek szöknek szemeimbe, ahogy érzem kétségbeesett csókját, és hiába próbálok először kapálózni, egyszerűen nem enged el, nem engedi, hogy elszakadjak tőle. Próbálkozásom lassan megszűnik, és csak lomhán kóstolgatom ajkait, amíg el nem válik tőlem. Nem tudok megszólalni, egyszerűen nem jön ki hang a torkomon, csak alsó ajkamba harapva kezdek el szipogni, és reszketni.

  - Sehun, engedj el kérlek, mert... megint rosszul leszek... - suttogom reszketve, ahogy érzem, hogy megint kezd elkapni az erős fejfájás és az enyhe hányinger, ami akkor szokott rám törni, mielőtt ismét sarokba szorítana engem Kai.

Sehun

  - Nem leszel - rázom meg a fejem suttogva, és gyengéden simítok végig arcán, ahogy elengedem kezeit. - Csak rám figyelj, Jongin, nézz rám! - fogom két tenyerem közé arcát gyengéden, ahogy a szemeibe nézek. - Kai nem erősebb nálad. Ő a TE részed, nem fordítva... Ha te azt mondod, nem, ő nem jöhet elő, ha harcolsz ellene, akkor nem lesz semmi baj... Jongin, meg kell próbálnod, sokkal erősebb vagy, mint Kai vagy akár te gondolnád...

Jongin

  Megállíthatatlanul törnek fel könnyeim, és a zokogásom sem hagy alább, egyszerűen nem tudok most Sehunra figyelni, nem tudok arra koncentrálni, amit mond, mert érzem, hogy kezdek nagyon rosszul lenni.

  – Sehun, szállj már le rólam, könyörgöm! – szólok rá ezúttal erélyesen, hogy végre hallgasson rám, és nemcsak, hogy elengedjen, de le is szálljon rólam. – Mondhatsz nekem bármit, ha azt mondom, rosszul vagyok, akkor nem tudok koncentrálni, értsd már meg! – csattanok rá feszülten. – Csak aludni akarok, semmi mást… csak hagyj engem aludni, kérlek szépen… - suttogom elhalóan, és meg sem várva válaszát burkolózom a takaróm védelmébe, hogy álmot erőltessek a szemeimre.

Sehun

  Jongin… Jongin sosem beszélt még így velem, most viszont… most viszont olyan, mintha örökre elvesztettem volna. A takaróval csak megerősíti azt a falat, amitől rettegtem, hogy felhúzza közénk, és mikor még hátat is fordít, nekem is kérlelhetetlenül kezdenek potyogni a könnyeim, vállam pedig folyamatosan reszket az elfojtott sírástól.

  - Annyira sajnálom, Jongin, nem akartam ezt… - suttogom neki halkan, remegő hangon, de mikor erre sem kapok választ, már vissza sem akarom tartani zokogásom. Még adok egy apró, bánatos puszit a takaró azon részére, ahol Jongin feje búbját sejtem, majd bizonytalan lépésekkel bár, de átvonszolom magam a saját ágyamra, hogy ott további bűntudatot leljek nyugtalan, Jongintól mentes, de Kaival teli álmaimban.