Madhouse - Prológus

- Prológus -

Sehun

  Halkan nyöszörögve csapok rá a közös éjjeliszekrényen lévő telefonra, azaz… Jongin telefonjára, mert az övé valahogy ma beelőzte az enyémet, ami nem túl megszokott. A következő mozdulatommal azonban kiérdemelnék egy "a kurva szádat, Oh Sehun" hulla-oltást, mikor is azzal a koordinálatlan mozdulattal le is sodrom a szerencsétlen telefont a szekrényről; viszont a várt hatás meglepő módon valahogy elmarad. Jongin ugyanis sehol sincs, ami annyit jelent, hogy megint végigvirrasztotta az éjszakát, amit mostanság túlzottan sokszor tesz meg.
  Fejemet csóválva, hatalmas ásítással kelek ki az ágyból, és szemeimet dörgölve sétálok ki a konyhába, hogy ott megláthassam a pultnál legjobb barátomat, ahogy épp remegő kézzel önti félre kávéját. Csöndesen kísérem figyelemmel minden apró mozdulatát, hogy alig áll a lábán, hogy kezei vészesen remegnek, miközben a szivacsért nyúl, és én is a legjobb pillanatban lépek előre, mintegy megérezve, hogy ott kell lennem a közelében, mikor is következő másodpercben térdei megrogynak alatta, kezei lecsúsznak a kávés pultról, és már csak az én karjaim mentik meg attól, hogy összeessen. Érzem, ahogy összerándul, mikor elkapom, de nem törődöm vele, csak az étkezőasztalhoz támogatom, és leültetem, majd szó nélkül megyek a pulthoz, hogy feltöröljem a kiöntött kávét, és készíthessek neki egy újat.
  Borzasztóan aggódom érte, egyre többször van rosszul, egyre többször üresek az egyébként mindig vidám és élettel teli szemei, egyre többször szédül meg, és egyre kevesebbet beszél… akár velem, akár másokkal. Így azért már a hatodik ilyen hét után, meg az első ilyen komolyabb riasztó jel után már épp elérkezettnek látom az időt, hogy kicsit helyre tegyem. Éppen ezért lépek mögé, hogy vállaira simíthassam tenyereimet, és gyengéden kezdhessem masszírozni még mindig feszült, a sok gyakorlástól és stressztől bekeményedett, görcsös izmait.
  - Elhiszem, hogy izgulsz, hogy felborult a bioritmusod, meg minden, de pofán váglak, ha félholtra hajszolod magad… Nem hinném, hogy amúgy felfognád, miért kaptad, de jelzésértékűnek vehetnéd. És örülnék, ha elmondanád, mi bajod van, elhiszem, hogy nem akarsz róla beszélni, de valakinek tudnia kell róla, hyung... - jegyzem meg halkan. Ritkán hívom hyungnak, nem kedvez a használatának az alig négy hónap különbség, no meg, hogy együtt nőttünk föl, de ilyenkor szeretem vele érzékeltetni, hogy magán kívül az egyetlen nála fiatalabb tagért is felelősséggel tartozik… és azt is tudnia kell, hogy belebetegednék, ha baja esne, nem hiszem, hogy idevalónak érezném magam, ha ő nem lenne itt.

Jongin

  Csak csöndesen hallgatom végig kisebb monológját, amiből szinte semmi nem jut el tudatomig, maximum annyi, hogy meg leszek verve, ha nem mondom el mi bajom van. Egy enyhe mosollyal arcomon köszönöm meg neki a kávét, amit letesz elém, és mikor ő is helyet foglal mellettem, hogy elfogyassza velem sajátját, csak halkan felszusszanok, és ránézek karikás szemeimmel.

  - Tudod, hogy minden comeback megvisel, mert a legjobbat szeretnem nyújtani. Alig van hátra pár nap, és úgy érzem, még nem tökéletes minden. Ne aggódj feleslegesen, jó? - emelem fel a bögrémet még mindig remegő kézzel, de már erőt vettem magamon annyira, hogy ne legyen olyan feltűnő, mint az előbb.

  Napról napra egyre rosszabb az állapotom, már a gyógyszerem se segít rajtam, és a mai napon csak még jobban fokozza az idegességemet, hogy a próbák után új orvoshoz fognak engem vinni, de még nem tudok róla semmit. Mikor három korty után visszateszem a bögrét az asztalra, végigsimítok Sehun kezén, most már sokkal nyugodtabban, mint eddig.

  - Csinálnál nekem egy szendvicset reggelire? És ha végeztünk, bemehetnénk előbb a próbára, mint a többiek, ők úgy is később kelnek mindig, én pedig nem tudok a seggemen maradni - ül ki egy újabb kényszeres mosoly arcomra, miközben hirtelen a lábam elkezd türelmetlenül járni az asztal alatt, én pedig rátámaszkodom combomra, hogy elnyomjam az enyhe késztetést, de pillantásomat még mindig nem vettem le Sehunról.

Sehun

  Észreveszem a lábremegését, és észreveszem a hazugságát is, sosem tudott nekem egy normális, hihető hazugságot sem kinyögni, de abban a hitben hagyom, hogy elhittem minden szavát, és csak elmosolyodom kérésére. Gyengéden simogatom meg a haját, ahogy ilyenkor szoktam, és megadóan bólintva állok föl, hogy csinálhassak neki egy szendvicset. Évek óta én csinálom neki a szendvicseit, vagy bármit, amit fel kell vágni, és hiába tagadja mindezt azzal, hogy mondjuk a hústól undorodik, vagy éppen utálja, mikor véletlenül vajas lesz a keze, egyértelmű, hogy a kés látványa is szörnyű érzelmeket vált ki belőle. De nem az én dolgom szembeállítani őt a félelmeivel, nem akarok vele összeveszni, hiába lenne nekem igazam.

  Éppen ezért most is szépen elkészítem neki a szokásos sonkás-sajtos szendvicskéjét, és közben csak hallgatom, ahogy néha-néha vagy a kiskanál zörög a bögrében, vagy épp a térde koccan az asztalnak, de csak halkan sóhajtva rakom le elé a reggelijét, és visszaülök mellé.

  - Rendben, bemehetünk, de ígérd meg, hogy most egy kicsit óvatosabb leszel! Nem akarlak a földről felkaparni, miközben ordibálok a portásért, hogy hívjon mentőt… - csóválom meg a fejem, és megfogom hozzám közelebb eső kezét. Annyira természetesek köztünk ezek a kis gesztusok már évek óta, és ez a legszörnyűbb, annyira kis együgyű és gyanútlan szegény, hogy valószínűleg a sírba viszem a titkomat, hogy mennyire odavagyok érte, és hogy igazából miért vigyázok rá ennyire.

Jongin

  Szabad kezemmel majszolgatni kezdem a kis szendvicsemet, és úgy pislogok nagyokat Sehunra, a hatalmas szelet kenyér mögül, amit mindig úgy megpakol sonkával és sajttal, hogy alig fér bele egy falat a számba. Másik kezemmel gyengéden szorítom őt meg, ahogy tenyerét az enyémbe csúsztatja, és még így fáradtan is, csillogó szemekkel, hálásan pillantok rá, hogy ennyi mindent megtesz értem, és ennyire odafigyel rám évek óta.

  Talán sose fogom tudni elmondani neki, hogy mindig is többet éreztem iránta, mint barátság, sőt... ezt már inkább nevezném szerelemnek, de sose akartam tönkretenni a Luhannal való kapcsolatát. Hiába nem mondták ki, vagy hiába tagadták, mindenki tudta, hogy együtt vannak, de senki sem piszkálta ezzel őket, hiszen mindenkinek megvan a saját kis magánélete a csapaton belül is. Nekem pedig tökéletesen elég Sehun barátsága, ennél jobb embert nem is kívánhatnék magam mellé.

  Elmosolyodom magamban, ahogy ezek a gondolatok végigfutnak elmémben, és majszolgatva fogyasztom el a maradék kis szendvicsemet.

  - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Megígérem, hogy nem fogom túlhajszolni magam - küldök egy bíztató mosolyt felé, majd magabiztosan felállok, hogy betegyem a mosogatóba a tányéromat és a bögrémet, végül bemegyek a szobába, hogy magamra ölthessek valami emberi kinézetet, de amint belenézek a tükörbe, azonnal elkönyvelem, hogy a mai öltözékem fő elemei a kabát es a maszk lesznek.

Sehun

Szomorúan nézek Jongin után, mindig is gyűlöltem, mikor komoly titkaink voltak egymás előtt, de ez most átlépett egy igencsak durva határt. Halkan sóhajtok föl, ahogy elmosogatok magunk után, és bevonulok a fürdőbe készülődni, majd tíz perccel később már én is teljes utcai díszben virítva várom Jongint. Kicsit megkönnyebbülök, hogy most már kicsit jobban néz ki, mint reggeli előtt, de még mindig aggasztanak a titkai…

  - Hívtam a sofőrt, gyere - mosolygok rá szélesen, és megigazgatom tavaszi kabátjának gallérját, néha tényleg olyan kis pacuha tud lenni...

  Kiosonunk a lakásból, majd az épületből is, ahol tényleg valóságos kommandósokat kell alakítanunk nap mint nap, hogy a jó kétszáz fős rajongóhadsereget nehogy felverjük álmukból. A kocsiban azonban rá kell jönnöm, hogy Jongin koránt sincs jól. Folyamatosan csak maga elé bámul, a fejét alig tudja tartani, rengetegszer kezd el csak úgy, a semmitől remegni a keze, amit egy idő után csak azzal tudok megállítani, hogy egyszerűen tenyerébe simítom az ujjaimat, végül összekulcsolom őket az övéivel.
  - Biztos nem akarsz beszélni róla? - kérdezem halkan, ezzel is jelezve, hogy szart se hiszek el a „túlhajszolt és fáradt vagyok” dumájából.

Jongin

Olyan tompán hallom Sehun hangját, mintha egy vastag üvegfal mögül beszélne hozzám, ami teljesen el akar vágni a külvilágtól, de érintései azonnal kizökkentenek ebből az állapotból, és ismét hallom azt a kellemes, megnyugtató hangot, ami talán a világon mindennél többet jelent nekem. Gyengén, de ujjaim kézfejére záródnak, és úgy pillantok föl rá.

  - Nincs miről beszelnünk, Sehun. Elmondtam, hogy mi a baj, hogy nagy rajtam a nyomás, hidd el, nincs szó semmi többről. De ha az megnyugtatna, elvitetem magam a próbák után az orvoshoz, vagy megkérem, hogy hívják ki az egyiket, hogy megnyugtasson téged is, mit szólsz? - szorítok egy picit kezén, mire egy aprót bólint, és ebből tudom, hogy sikerült egy kicsit megnyugtatnom őt. Gyűlölök neki hazudni, de amíg én magam sem tudom, milyen kezelést kell ezután kapnom, hogy a gyógyszerek már nem segítenek, addig tényleg nem mondhatok neki semmit.

  Amint megérkezünk az épület elé, már hajnalban sikoltozó lánytömeg vár minket, ezért elengedem Sehun kezét, és amint kinyitják előttünk az ajtót, felveszem kapucnimat, és zsebre tett kézzel sietek minél gyorsabban az ajtó felé, ahogy csak lábaim bírják, de még azon az egy lépcsőfokon is sikerül megbotlanom, és szó szerint beesnem az ajtón. Hallom hátam mögül a döbbent sikításokat, és a kérdéseket, hogy „Felvetted?” „Lefényképezted?” „Jongin oppa, baj van?"; de jelen pillanatban ezek sem tudnak foglalkoztatni.

  Érzem, ahogy valaki felsegít a földről, és meg sem áll velem a legközelebbi folyosóig, ahol már nem láthatnak minket. Érzem magamon Sehun mérges, és szinte már követelőző pillantását, de nem merek felnézni rá, ezért csak lefejtem magamról kezeit, és szó nélkül hagyom ott őt, hogy rögtön bemehessek a kisebbik próbatermünkbe.

Sehun

  Az még hagyján, hogy alig bír menni előttem, de mikor elesik, egyszerűen elönt az elemi düh. Annyira idiótának néz engem, hogy az már triviális.

  Azonnal felsegítem a földről, és magammal vonszolom a próbatermeink felé, de amint besétál a terembe, én is utánamegyek, es hátam mögött bevágva az ajtót csattanok rá.

  - Komolyan ennyire hülyének nézel? Rá van írva a homlokomra, hogy balek, vagy mi? Azt hiszed, beveszem, hogy csak a comeback, meg a fáradtság, meg a kutyafasza? Ismerem minden mozdulatodat, Kim Jongin, és gyűlölöm, mikor hazudsz nekem, azt meg pláne, mikor észre sem veszed, hogy egy szavadat sem hiszem el, mindig is pocsék hazudozó voltál! - tör ki belőlem minden ellenérzés a mai reggellel, és az elmúlt pár heti viselkedésével kapcsolatban. Legszívesebben zokogva könyörögnek neki, hogy mondjon el mindent, mert megőrülök, de… De tudom, hogy csak annyit érnék el vele, hogy bűntudata lenne, amiért ennyire aggódnom kell érte, és tovább mismásolna nekem az egyébként valószínűleg nem komolytalan állapotáról.

Jongin

  Összerezzenek Sehun ingerültebb szavaira, de már érzem, hogy megint kezd hangja sokkal távolibb méreteket ölteni, és egyre kevésbé fogom fel hozzám intézett mondatait.

  - Mindjárt jövök, kimegyek a mosdóba, aztán megbeszéljük... - sóhajtok gondterhelten, és tényleg megfordul a fejemben, hogy talán neki elmondhatnám, mivel küzdöm évek óta, lehet, hogy sokkal könnyebb lenne akkor minden. Már a mosdókagylón alig bírok megtámaszkodni, hogy ne essek össze ott helyben, ezért előveszem a zsebemből a maradék tablettáimat, és egyszerre veszek be két kis bogyót a hatás érdekében.

  Megmosom arcomat is jéghideg vízzel, hogy kicsit észhez térjek, és talán pár pillanat erejéig még én magam is elhiszem, hogy ismét jól vagyok, egészen addig, amíg meg nem szédülök. Érzem, ahogy fejem a falnak ütődik, mikor elvesztem az egyensúlyomat, és képtelen vagyok bármiben is megkapaszkodni. Még akkor is képtelen vagyok lábra állni, mikor már érzékelem, hogy a padlón fekszem, de egyszeriben minden erőm elhagy, és lassan szemeim sem bírják már tovább a világot tükrözni számomra.

Sehun

  Halkan szusszanva bólintok egyet, ahogy Jongin elindul kifelé, tudván, hogy valóban nem fog menekülni ezek után… Nem tudom, mi lehet az a hatalmas nagy titok, amit nem mondhat el, ami miatt még nekem is képes hazudni, de kezd nagyon aggasztani.

  Ám az még inkább kezd aggasztani, hogy Jongin egyre több ideje van kint a mosdóban, így utána is eredek egy jó öt perc múlva... csak azért, hogy végül bekövetkezzen, amitől legjobban tartottam, és segítségért kelljen kiabálnom Jongin ájult teste fölött. Leveszem az ingemet, nem törődve azzal, hogy így a trikómban meg fogok fagyni az alig fűtött épületben, ahogy azzal sem, mennyire lesz véres a kisebb vagyont érő ingecském, azonnal Jongin vérző halántékához szorítom az anyagot, miközben lábait felpakolom a falra, hogy hátha így gyorsabban magához tér.

  - Gyerünk, Jongin, térj magadhoz, nem csinálhatod ezt velem, te idióta… VALAKI SEGÍTSEN MÁR, AZ ISTEN SZERELMÉRE! - ordítom el magam hangosan, keservesen, mire kisvártatva be is jön az egyik biztonsági őr, aki azonnal mentőt hív sérült, eszméletlen barátomhoz. Nem, nem csinálhatja ezt velem.... - Gyerünk, Jongin, térj magadhoz... - suttogom, miközben gyengéden pofozgatni kezdem arcát, egyre kétségbeesettebben, mert bármit csinálok, bárhogy rázogatom, bárhogy szólongatom, nem reagál semmire.

Jongin

  Érzem, a körülöttem zajló történéseket, ahogy valaki sajgó tarkómhoz nyom egy puha anyagot, ahogy próbálnak megfelelően elfektetni, elhaló érintéseket az arcomon… de nem tudom kinyitni a szemeimet, és hangokat sem hallok, csak... csak érzem, hogy élek még, hiába bénultak le az érzékeim, majdnem teljesen.

  Az időérzékem is teljesen elveszett, ezért egyik pillanatról a másikra már erős kezek emelnek fel, egy sokkal kényelmesebb fekhelyre fektetnek, mint az előző volt, és különböző, jéghideg tárgyak érnek hozzá mellkasomhoz, karomhoz, arcomhoz, és érzem, hogy visznek valahova. Néhány hangfoszlányt elkapok, amiből azt tudom megítélni, hogy egy autóba tettek be, és utolsó, legerősebb akaraterőmmel ráveszem magam, hogy szemeimet résnyire nyissam, de az utolsó amit megpillantok, Sehun kétségbeesett arca. Majd becsukódik előtte egy hatalmas, fehér ajtó, én pedig már nem látok mást, csak idegen alakokat körülöttem, és az utolsó, ami belém hasít, egy éles, szirénázó hang, ami végül szertefoszlik, és csak a sötétség talál rám ismét.




KÖVETKEZŐ >>>