Time control - Prologue

Prológus

          2013. június 22.

  Shanghai. Nem ez a legjobb hely, amit látott már, de megteszi. Minden túl zajos, még ebben a kis külvárosi fogadóban is, amelyben már csaknem másfél hete elszállásolta magát. De kit is érdekel? New York forgalmas belvárosához képest ez a sivatag csöndjéhez hasonlítható… A szőke férfi egy félmosolyt intéz még félig teli poharának, mielőtt körbefuttatná mutatóujját a peremén, és végül le nem húzná italának egy részét. Eme zavartalan, csöndes szieszta viszont egy pillanat alatt véget is ér, ahogy a fiú előtt megjelenik egy magas, karcsú női alak, és kitakarja a tökéletes kilátással büszkélkedő utcafronti ablakot. A férfi épphogy csak egy hűvös pillantásra méltatja nyugalmának megzavaróját, majd figyelmét újra a poharára irányítja.

- Interpol? – kérdezi egy félmosollyal ajkain, miközben meghúzza a keserédes folyadékkal teli poharát.

- Író – húzza ki a székét az idegen, és lehuppan a szemben álló székre, szőke loknijait félresöpörve erősen nyugatias, mégis szép vágású arcából. Kim Jongin arcán végigszalad egy halvány mosoly, amivel a nő gyér kínai kiejtését minősíti, és újra felpillant a hölgyeményre.

- Nem kínáltam hellyel, úgy emlékszem – vonja föl a szemöldökét hűvösen a férfi, és hátradől a székében.

- A nevem Anna Barnes, számos könyvet írtam, és most a maga sztorijára pályázok. A maga neve Kim Jongin, részt vett a II. Világháborúban, harcolt a déli fronton a Koreai Háborúban, és mégis úgy néz ki, mint egy tizenhat éves tinédzser. Tudni akarom, kivel paktált le ezért, és szeretném hallani a történetét.

  Jongin egy pillanatra elmosolyodik, majd lesajnáló pillantást küld a nő felé.

- Rövid, tömör, lényegre törő, nem túl precíz, tagadhatatlanul amerikai. Mi köze hozzá?

- Rengeteg pénzt ajánlok föl a meséjéért – feleli rezzenéstelen arccal Anna, és Jongin elé tol egy összehajtott csekket. – Ez talán kezdetnek elég lesz.

  Jongin egy pillantásra sem igazán méltatja a kecsegtető összeggel büszkélkedő papírost, mielőtt visszatolná azt a nő elé.

- Fogalmam sincs, miről beszél, ami azt illeti, így nem is érdekel az ajánlata.

  Anna azonban csak felvonja a szemöldökét, és hitetlen kuncogással válaszol a fiúnak.

- Az a név, hogy Kim Joonmyeon… nem mond önnek semmit?

  Ezzel látszólag máris nyert ügye van a rámenős írónak. Jongin vonásai egyszeriben megkeményednek, és a távolban egy csörrenés hallatszik, ahogy megreped az üveg, s végül egy pohár vékony üvegdarabkái szinte százával hullnak a pultra és a padlóra. Annának szemei sem rebbennek, ahogy továbbra is számítón, várakozva mered a fiúra.

- Rossz nevet mondtam? Akkor próbáljunk egy másikat. Lu Han neve talán ismerősen fog csengeni.

  Újabb csörömpölés, egy halk sikkantás egy hölgy részéről, és egy újabb pohár darabjai hevernek a földön, Anna mosolya pedig csak kiszélesedik, ahogy Jongin egyébként telt ajkai egyetlen vékony vonallá préselődnek össze.

- Talán ez sem elég jó… Ah, megvan, Oh Sehunt még nem próbáltam.

  Hatalmas robbanás hallatszik, ahogy az összes üvegpohár egyszerre törik ripityára, és Jongin egyetlen villámgyors mozdulattal áll föl az asztaltól, dühösen meredve a még mindig elégedetten mosolygó nőre.

- Mit akar tőlem? – sziszegi halkan, mire Anna komótosan föláll, és az asztalra támaszkodva hajol egész közel Jonginhoz.

- A könyvemet, Mr. Kim. Az igazságot. Cenzúra nélkül.

  Jongin pár pillanatig még meredten nézi az írót, majd felegyenesedik, és kihúzza a nő ujjai közül a csekket.

- Yixing! – szól oda a halálra vált csaposnak. – Ez a hölgy állja a károdat! – mosolyodik el a fiú még mindig az egyre fagyosabb Annára nézve, majd még egyet biccentve indul el a lépcső felé, jelezve, hogy nem egy túlzsúfolt helyen kívánja feltárni a múltját egy vadidegennek. – Oh, és természetesen mindenki a vendége egy vacsorára! – fordul vissza egy lesajnáló mosollyal az arcán, mire a nő arca egyszerre elsötétül, de mereven bólint a számára kedvezőtlen ajánlatra.

- Tudod, ezt a kis közjátékot igazán kihagyhattad volna… - fújtat az író, ahogy belép Jongin lelakott, sivár szobájába, ahol a fiú már a karosszékben ülve várja őt. A szoba nem csak sivár, de színtelen, ingerszegény is egyszerre, nyoma sincs annak a pompának, amelyben a fiú egykor még élt. Egy koszos, csiszolatlan ajtó választja el a szűk fürdőt a padlószőnyeggel borított szobától, amelyben mindössze egy rozoga franciaágy, egy leharcolt fotel és egy dohányzóasztal kapott helyet. Látszik, hogy a fogadós Yixingnek valóban nem lenne pénze megtéríteni a kárt, amit Anna némiképp közvetve okozott neki.

- Nem mondtam olyat, hogy tegezhet, Miss Barnes. Amíg az én szavaimból keresi a kenyerét, elvárom a tiszteletet. Térden állva kéne megköszönnie, hogy egyáltalán szóba állok magával.

- Ha ennyire nem fűlik hozzá a foga, miért teszi egyáltalán? – vonja föl a szemöldökét Anna, máris egy formálisabb stílusra váltva, és az éjjeliszekrényhez lépve kezébe veszi az egyetlen képet, amely a szobában található. Jongin egy pillantásra sem méltatja a nő mozdulatait, csak cigarettára gyújt, és a gyújtóba vésett monogramon jártatja ujjait. O. S. Milyen régi is ez a fém szerkezet.. Közel nyolcvan éves. És a gazdája hogy nem tudott tőle megválni sosem…? „Tőle kaptam, fontos nekem, nem fogom kihajítani.” – hangzott minden alkalommal a válasz, mikor Jongin a viharvert példány szeméttelepi jövője felől kérdezgetett. Aztán persze minden egyes alkalommal a saját gyomra fordult föl a választól.

- Azért, mert éppen ideje, hogy megtudja a világ, hogy van mitől félniük a sötétben – kúszik halvány, hátborzongató vigyor ajkaira, majd mikor meglátja a nő kezében az ominózus képet, halkan felsóhajt. – 1942. augusztus, Straßburg. Rendkívül nevetséges egy kép, de Sehun ragaszkodott hozzá.

- Ő Sehun? – fordul meg meglepetten Anna, mire Jongin vet egy pillantást a képre, amelyen két fiatal férfi látható… A baloldalon ő, míg a jobbján, a díszes karosszékben egy ültében is nyúlánk, feltehetőleg szőke hajú, és szinte porcelán bőrű teremtés, mindketten elegánsan, felöltözve. A szőkeség egyik kezében egy kártyapaklit, a másikban pedig egy elegáns sétapálcát tart. Jongin diszkréten a vállára simítja ujjait, és kicsit unottan bámul a kamerába, míg a másik komolysága megtévesztő: szeme, szinte a képen keresztül is kivehető, mennyire csilloghatott anno a „fénykép” szó hallatán.

- Utáltam azt a sétapálcát. Egész a hetvenes évekig ragaszkodott hozzá. Alig bírtam meggyőzni, hogy tegye le, mert kinevetik, mikor végigvonul vele az utcán, hacsak nem ráncos az arca, és nem a Park Avenue-n sétáltatja meg azt…

- Mit kerestek Németországban?

  Jongin száját halk, őszintének aligha mondható nevetés hagyja el.

- Üzletet, természetesen.

- És Sehun? Ő most hol van?

- Meghalt – érkezik a válasz mindenféle érzés, avagy gondolkodás nélkül. – Oh Sehun már egy évtizede halott… majdnem egy egész évtizede. – ingatja meg a fejét, majd mikor Anna leteszi a képet, és leülne az ágy szélére, Jongin megköszörüli a torkát, és egy „ezt-most-nem-képzeled” kifejezéssel szemeiben jártatja pillantását a nő és az egyetlen színes dolog, az ágytakaró között. – Illetlenség, Miss Barnes.

  Anna egy halk sóhajjal és kicsit ódzkodva huppan le a dohos, molyrágta szőnyegre, és várakozva néz Jonginra, miután elővette fekete lakk táskájából diktafonját, és lenyomta a „Felvétel” gombot rajta.

- Mindenre kíváncsi vagyok.

- Maga most burkoltan arra céloz, hogy Oh Sehunra kíváncsi. Oh Sehunra, és a munkájára. Oh Sehunra, a beteges gondolataira, Oh Sehunra, és Oh Sehun „familiárisára”, Kaira. Nem Kim Jonginra, és Kim Jongin történetére.

- Legyünk kicsit finomabbak… onnantól érdekel Kim Jongin története, hogy Oh Sehun szerepet kapott benne. Mindenre. A legdurvább dolgoktól a legpikánsabb részekig. Kendőzetlenül – szögezi le halkan a nő, szemei szenzációéhesen csillognak a koszos ablakokon beszűrődő napfényben. Jongin egy utolsó, mély szívással tiszteli meg tövig égett cigarettáját, majd egy elegáns mozdulattal elnyomja azt, és kényelmesen elfészkeli magát az egyébként kényelmetlennek tűnő ülőalkalmatosságban.

- Megkapja, Miss Barnes, ne aggódjon miatta.

Következő>>>