Scratching the surface

A/N: Szervusztok! Ez a kis fejezetnek álcázott nem-fejezet csak azért jött létre, mert kénytelen leszek haladni az idővel, no meg a történettel is, és kénytelen vagyok haladni az érettségi tananyaggal is ugyanúgy, de nem megy úgy, hogy tudom, hogy van egy fél/negyedkész fejezet a gépemen. Ráadásul követelőztök is rendesen. Csúnya dolog. Ejnye. Na de, lényeg a lényegben, nem mintha olyan gyakran frissítenék, de május 8-ig senki se számítson semmire részemről :D (Ma van április 26, csak, hogy tudjátok, nem teljesen két hét azért :3)

  Egyébként ne aggódjatok, a következő igazi fejezet már nem ilyen kis tingli-tangli dolog lesz, de higgyétek el, ez is egy nagyon fontos pontja a sztorinak uwu. Napersze xD

 Jó olvasást!

Scratching the surface

1942. október 12. Szombat          Berlin, Németország

  Jongin nemes egyszerűséggel rángatta föl magára nadrágját, még mindig zihálva, miközben az előtte elterülő csinos hölgyemény levegőért kapkodva igyekezett összeszedni magát. A lány ködös pillantása végigkísérte Jongin precíz mozdulatait, és hátára gördülve ült föl a kényelmetlen, ütött-kopott szállodai ágyon. Meztelensége egy pillanatig sem zavarta, szinte már a megszokottság nyugalmával támaszkodott meg háta mögött karjain, miközben újraéledő éhséggel mustrálta Jongin még fedetlen felsőtestét.

- Mit is mondtál, hogy hívnak, idegen? – mosolyodott el halványan, Jongin pedig magára öltötte ingét, ügyet sem vetve a vizslató szempárra.

- Kai – felelte csöndesen, kapkodva végiggombolva felsőjét, majd mandzsettáival is hasonlóképpen járt el, hogy végül komótos léptekkel indulhasson el az ajtó felé.

- Biztosan nem tudsz tovább–

  Jongin mozdulatsora azonban beléfojtotta a szót, ugyanis a familiáris zsebébe nyúlt, és néhány gyűrött bankót húzott ki belőle, amit egy lusta mozdulattal csapott le az ajtó mellett álló rozoga szekrényre.

- A szoba ára.

  Azzal kilépett a szobából, rácsapva a döbbenettől hápogó lányra a tömör faajtót. Nincs szükség beszédre, nincs szükség finomkodásra, mindez… annyi volt, amennyi, és Jongin nem várt ettől az egy alkalomtól – mely immár a sokadikként szerepelt a sorban – sem csodát, sem megváltást, csupán felejtést. Kívánta, hogy ezernyi különböző partner elfeledtesse vele azt az egyet, amelyet azóta se tudott kiverni a fejéből.

  És éppen elég volt Sehun nevét a gondolataiban tudni, máris megrohamozták a képek, az érzések. Mindegy, hol volt, mit csinált, minden ilyen pillanatban érezte, ahogy bőrük összeér, ahogy Sehun forró lehelete végigkaristolja nyakát, vagy ahogy a fiú apró körmei hátába vájnak, vagy éppen azt, ahogy Sehun a nevét suttogja.

  Hátát a dohos falnak vetette, ahogy megállt a lépcsőfordulóban, és tincseibe markolva vett mély levegőt, hogy legalább a hazaútját biztosíthassa.

  Hetek teltek el. Jongin azóta is próbált ügyet sem vetni Sehunra, Sehun pedig úgy tett, mintha semmi sem történt volna azon az estén. Jongin nem próbált bejutni a tudatába, Sehun pedig feladta, hogy ledöntse Jongin saját maga által kreált falait, túl keménynek bizonyultak az azt alkotó kövek.

  Napok teltek el azóta, hogy utoljára egymáshoz szóltak. Sehun haza sem tért éjszakára sem a Führer lengyelországi főhadiszállásáról, Jongin pedig csupán addig hagyta el a lakást, amíg Himmler körüli teendőit elvégezte, majd hazatérte után jobbára csak könyveit bújta, vagy a rádiót hallgatta.

  Akármennyire is igyekeztek távol maradni egymástól, elméjükben továbbra is helyet kaptak azon mocskos, édes pillanatok, mint Jongin fent említett emlékfoszlányai. Jongin nem tudott többé úgy ránézni Sehunra, hogy ne az jusson róla eszébe, mikor a fiú zihálva-nyögve vált védtelenné, sebezhetővé, őszintévé érintése alatt, nem tudta kiverni a fejéből azokat a hangokat, amik a nevén szólítják, nem tudta…

  BAMM!

  Kivágódott a bejárati ajtó, Jongin gyomra pedig egy másodperc alatt apró góccá ugrott össze, ahogy meghallotta Sehun legszebb, legkedvesebb köszönését, miszerint „bassza meg a retkes kurva élet”. A boszorkány – esernyő hiányában – talpig csurom vizesen caplatott be a nappaliba, Jongin pedig közömbösen vonta föl szemöldökeit, miközben tartalék mentális erejével azon volt, hogy blokkolja a további sajnálatos képeket elméjéből.

- Moss föl magad után – szólt unottan Jongin üdvözlet gyanánt, és lapozott egyet a könyvében, miközben még kényelmesebben merült el a fotelben. – És légy oly kedves, a káromkodásaidat hagyd a küszöb előtt!

- Azt csinálok a lakásomban, amit akarok – fújtatott Sehun, és további káromkodásözön közepette dobálta le magáról a ruháit, nem törődve Jongin lopott, vizslató pillantását a könyve mögül még akkor sem, mikor elkapja azt, miközben a szoba másik felében lévő szennyes kosárba hajítja a csuromvizes felsőrészt, ami egy hangos csattanással csapódik bele.

- Hogyne – mormogta a fiú egy halk szusszanással, és ahogy Sehun elfordult tőle, ő szabadon végigmustrálhatta egyenes, hófehér hátát. A boszorkány felfoghatatlanul vékony volt, nyúlánk alakja viszont nem véznának, sokkal inkább karcsúnak tűnt, pláne a gyér fénynél, amelyet Jongin olvasólámpája szolgáltatott a nappaliban. A fény lassan járta végig Sehun bőrének minden négyzetcentiméterét, végül Jongin szeme megállapodott az első komoly, vaskos hegen a fiú hátán, és őszintén meghökkent. Legjobb tudomása szerint Sehun öngyógyító képessége nem egy átlagon aluli, elhanyagolható minőségű adottság, amit a rengeteg alku és bűbáj árán sikerült a magáévá tennie, így meglepte, hogy a háta nem olyan sérülésmentes, mint amennyire az összes többi testrésze. – Mi van a hátaddal?

  Sehun értetlenül pördült meg, immár a szekrényből kivett törölközővel a kezében, és gyorsan dobta azt a hátára.

- Miért nézegeted te az én hátamat? – vonta föl fél szemöldökét kérdőn.

- Nehéz volt nem észrevenni, hogy vetkőzöl, mikor az inged kecsesen elrepült az orrom előtt… miért vannak rajta azok a hegek?

- Perverz dög, minek les–

- Válaszolnál a kérdésemre? – csattant föl Jongin türelmetlenül, Sehun pedig lesajnáló mosolyt küldött a familiáris felé.

- Semmi közöd hozzá.

- Dehogy nincs, én felelek a biztonságodért, te…

- Te szerencsétlen, te seggfej, te lágyagyú, tudom – húzta le magáról a nadrágot is Sehun, és nem törődve azzal, hogy immár csak egy alsónadrág választja el meztelenségétől, Jongin felé dobta a súlyos ruhadarabot, aminek a szára váratlanul arcon is csapta a familiárist.

- Mi a fa–

- Csinálj egy teát, amíg lezuhanyzok! – énekelte Sehun, és visszaszálló nadrágja már csak a fürdőszoba ajtaját érte.

  Bármennyire is hatott nevetségesnek az egész szituáció, Jongin idegei pattanásig feszültek minden ilyen alkalommal, míg Sehun hangulata derűsen röppent a magasba. Letörölte arcáról a Sehun nadrágja okozta vízcseppeket, és csak kezébe vette az asztalon álló jegyzettömböt, ami tele volt az egymásnak hagyott kedvesebbnél kedvesebb üzeneteikkel, mint például a mostani „Főzd meg a rohadt teádat magadnak, seggfej”, majd Sehun fotelébe dobta, és visszavonult a szobájába, hogy Sehun jelenléte egy másodpercig se zavarja puszta létezését sem.

  Úgy tűnt fél órával később, hogy Sehun végleg belenyugodott abba, hogy nem kapja ágyba a teáját, és a szobaajtajának csukódása után Jongin teljes lelki nyugalommal kapcsolta le éjjeli lámpáját, félretéve a könyvét. Oldalra fordult hatalmas ágyában, és párnáját kényelmesen maga alá húzva pördült a hasára, mielőtt mély álomba zuhant volna.

  BAMM! BAMM!

  Jongin szinte felriadt, ahogy meghallotta a hangos dörömbölést a plafonon. Ülésbe lendült az ágyon, és vakon kapkodta a fejét a hang irányába. A sötétség rátelepedni látszott, és a félelem érzése lassan kúszott föl a paplan alatt egész a talpáig, majd onnan remegés és libabőrök formájában jutott el összes porcikájába.

  Majd a szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és kénytelen volt rájönni, hogy egyáltalán nem a saját szobájában fekszik, hanem Sehunéban, és a félelem, a remegés nem a saját testéből és elméjéből ered, hanem Sehunéból.

  És abban a pillanatban Jongin szemei kipattantak, és a saját szobáját látta, a saját fülével hallotta a zajokat, és a saját zavarodottságát és döbbenetét érezte szétáradni testében.

  Sehun félt.

  Nem, nem. Sehun rettegett, és Jongin ebből eddig észre sem vett semmit.

  Aztán a dübögés erősebb lett, hangosabb, agresszívabb, majd végül egy hatalmas csattanás vetett véget, és Jongin már pattant is ki az ágyból, hogy átrohanhasson Sehun szobájába.

  Oh Sehun sosem gyenge. Oh Sehun olyan, mint egy rendíthetetlen kőszikla, egy jéggé fagyott tömb, amelyet a legtikkasztóbb nyári nap sem tud minimálisan sem megolvasztani. Sehunnak nincsenek érzései, nem vájja körmeit a falakba kétségbeesésében, nem sír, nem zokog, Sehunnak nincs lelke.

  De abban a pillanatban, mikor Jongin belépett Sehun tágas szobájába, és meglátta Sehunt a törött tükör előtt kuporogni, Sehun remegett, könnyei arcát áztatták, és Jongin szinte az ajtóig hallotta heves szívverését.

- Sehun… - indult meg lendületesen a boszorkány felé, és letérdelt a fiú mellé.

- Menj ki innen – suttogta halkan, megtörten, karját szorongatva. Másodpercekkel később vette csak észre familiárisa, hogy Sehun mindkét kezéből és csuklójából jókora tükörcserepek látszódnak ki, mellettük sötétvörös vér szivárog a fiú hófehér bőre alól.

- Egy francot! Gyere, állj föl!

- Menj ki!

- Azt mondtam, állj föl! – szólt rá Jongin kicsit erélyesebben, Sehun karjai alá nyúlva, majd mikor még mindig nem volt hajlandó megmozdulni, nemes egyszerűséggel vette a karjaiba, hogy átpakolja az ágyra, és felkapcsolja az amellett álló lámpát. A fény élesen villant a szemükbe, Jongin viszont egy pillanatra sem csukta be azokat, óvatosan vette szemügyre Sehun karjait. – Meg ne mozdulj, hozok egy csipeszt! – szusszant föl reszelősen, és gondosan kikerülve a tükördarabokat suhant ki a fürdőbe a néha szükséges elsősegélydobozért.

  Sehun meg sem moccant. Sem ereje, sem kedve nem volt Jonginnal vitatkozni, nekiesni, hogy mégis milyen jogon parancsolgat neki, Oh Sehunnak. Még akkor se szólt semmit, mikor Jongin visszatérdelt elé a földre, és különösen óvatosan kezdte kiszedegetni a cserepeket Sehun karjából.

- El is vérezhettél volna… hülye – morogta halkan, és ahogy végzett az egyik csuklójával, tenyerét gyengéden a sebre simította, és Sehun arca egyszeriben megkönnyebbült, ahogy a seb pillanatok alatt összeforrt Jongin ujjai alatt. – Miért törted össze? – pillantott Sehunra, miközben másik kezéből is óvatosan húzgálta ki a darabkákat. Sehun azonban nem felelt, csak letörölte lassan ráfagyott könnyeit az arcáról, és vörös, duzzadt szemekkel nézett föl Jonginra.

  Ha Sehun az első együtt töltött éjszakájukon tűnt sebezhetőnek, védtelennek, őszintének, akkor ez a pillanat azt is kenterbe verte. Sehun szemei tele voltak félelemmel, kétségekkel, olyan szélsőséges és mély gondolatokkal, amelyeket Jongin, de senki előtt sem fedett föl sosem.

- Semmi közöd hozzá – felelte csöndesen, de a szemei elveszettnek, gyöngének mutatták gazdájukat, Jongin pedig csak vállat vont, és ahogy az utolsó szilánk is eltűnt Sehun hullafehér bőre alól, azokat a vágásokat is begyógyította.

- Sehun… erre nincs semmi szükség. Csak mondd el, mi a baj, másképp nem tudok segíteni…

- Nincs szükségem a segítségedre! – csattant föl a boszorkány, Jongin viszont nem tágított.

- Mondd el…

- Menj innen!

- Gyerünk Sehun, nyögd ki!

- Azt mondtam, menj ki, Jongin, nem hiszem el, hogy nem értesz a szép szóból!

  Jongin előbb visszavágásra nyitotta ajkait, majd ahogy elhangzott a neve Sehun szájából, becsukta azokat. Ezúttal nem volt mögötte indulat, nem voltak mögötte kéjes nyögések, és Sehun valószínűleg minden létező tudatmódosítótól is mentes volt. Jongin neve könnyedén csúszott ki ajkai közül, és ez végleg elhallgattatta a familiárist. Így hát szó nélkül felállt Sehun elől, és kisétált a szobából; de mielőtt a boszorkány örülhetett volna egyedüllétének, Jongin visszatért az ágyneműivel és egy nedves törölközővel a kezében.

- Feküdj le! – szólt Sehunra, ő viszont csak hitetlenkedve pillogott a Jongin karján pihenő ágyneműkre.

- Remélem, nem képzeled, hogy tényleg itt…

- Megkértelek, hogy feküdj le, nem? Hallgass már rám egyszer az életben, és tedd azt, amit mondok! Nem foglak egyedül hagyni éjszakára, még a végén leszel olyan okos, és kiugrasz az ablakon, aztán meg cseszhetem, ha nem tudlak összefoltozni!

- Kit érdekel…

- Engem – jelentette ki kertelés nélkül Jongin, és képen törölte Sehunt az ágyneműivel, mire az legalább hátradőlt az ágyon, Jongin pedig, mielőtt Sehun morogva-kiabálva felülhetett volna, a homlokára simította a kellemesen mentolos illatú, vizes-hűvös törölközőt, és halványan elmosolyodott. – Remek, most pedig igyekezz elaludni, én hozok egy pohár vizet.

- Borsmenta? – motyogta Sehun halkan a párna-halom alól, utalva ezzel a törölköző kellemes, nyugtató illatára. Jongin bólintott egyet, Sehun pedig csak felszusszant. – Már értem, miért utálom – de a törölköző továbbra is a fején maradt, és Jongin azt is észrevette, hogy néha lopva szívta be az illatát.

  Jongin magának sem akarta beismerni, hogy akármennyire is gyilkolták egymást naphosszat, Sehun sokat jelentett neki. Rengeteget, és ha valami baja esne, hatalmas űrt hagyna maga után. Mélyebbet, mintbármely szakadék, tágasabbat, mint bármely földalatti barlangrendszer, sötétebbet, mint a legkegyetlenebb, legádázabb éjszaka.

  Lopva belepillantott a fürdőszobai tükörbe, és halkan felsóhajtott.

- Nem érdemled meg, amit kapsz tőlem – suttogta halkan, majd lassan megmosta a jéghideg vízzel arcát, megtöltötte Sehun poharát vízzel, és visszament a szobába.

  Ahol Sehun immár Jongin párnáján fetrengve „aludt”.

  A rohadék.

  Jongin előbb lekapcsolta a lámpát, majd az ágy másik felére mászott, és egy jól irányzott mozdulattal rántotta ki Sehun alól a párnát, amit ő egy morranással nyugtázott.

- Kapd be.

- Csak szeretnéd – vigyorodott el Jongin, és feje alá gyűrte a párnáját, hogy Sehun felé fordulva húzhassa magára a takarót, és békésen, nyugodtabban lehunyva szemeit aludhasson el ismét.

  Az éjszaka folyamán nem ébredt föl többet. A reggel is csöndesen kúszott be a szobába, végiglopódzott a takarójukon, Sehun Jonginhoz vészesen, bizsergetően közel eső karján, majd végül végigsimította Jongin arcát, aki a fényre csak összehúzta magát, mielőtt még mindig félálomban felült volna.

  Az első dolog, amit észrevett, az volt, hogy nem a saját szobájában ücsörög. A második az volt, hogy nincs egyedül. A harmadik pedig az, hogy aki békésen szuszogott mellette, az nem más volt, mint Sehun. Békésen szuszog, persze, ez relatív, valójában az „üvöltve horkol” kifejezés talán helytállóbb lett volna abban a pillanatban, de Jongint ez egy percig sem zavarta. A rég száraz és langyos törölköző elfeledve hevert Sehun feje mellett, a takaró össze-vissza tekeredett a boszorkány karcsú alakján, hogy végül arca előtt érjen véget, ezzel némiképp tompítva a nemkívánatos hortyogást. Jongin pedig nem tett mást, csak visszadőlt az ágyra, és egész arcát (és füleit) egy párnával takarta be.

  Aztán Sehun hangos alvást jelző habitusa egyszer csak véget ért, és Jongin levakarta arcáról a dunnát, hogy a boszorkányra nézhessen.

- Jobban vagy? – kérdezte halkan, ahogy pillantása találkozott Sehun mélyfekete íriszeivel.

  Sehun csak bólintott, s ezúttal Jongin nem olvasott ki semmit szemeiből; nem is lett volna mit. Sehun ugyanis ismét lakatra zárta magát, és csak elmosolyodott Jongin gondolatsíkon történő próbálkozásain. Jongin elkeseredetten dörömbölt társa vaskos ajtóin, mintha az utolsó reményfoszlányt jelentené, ha a tömör vas megnyikordulna, és kitárulna előtte, mintha Sehun elméje lenne utolsó mentsvára a komplett őrület és végzetes tudatlanság elől.

  De Sehun csak grimaszolt, fekete szemei áthatóan vizslatták Jongin élénk kékeit. Egyszer Baekhyun azt mondta a familiárisnak, hogy ha csak a szemén múlna, a világ már rég fuldokolna. A boszorkány szemei azonban a komplett sötétséget takarták, s az egyetlen, ami Jonginnak eszébe jutott róla, az a szörnyű vakság, a kétségbeesés, és az, ahogy vakon tapogatózó kezei újra és újra lecsúsznak az ajtókról, nem hagyva egy szálnyi kapaszkodót, amely támpont lehetne ebben a fullasztó, rémes sötétben.

- Nem nyitom ki, hiába kopogsz – suttogta válaszként, majd kihámozta magát a takarójából, hogy familiárisát magára hagyva mehessen ki a fürdőbe, ezzel lefejtve Jongin kaparó körmeit a vasról, visszataszítva őt ezzel a sötétség legmélyére.

  Jongin pedig visszagördült a hátára, hogy halk sóhajjal hunyja le a szemét, és fejét csóválva könyörögjön ki az álomfestőjétől még tizenöt pihentető percet, amelyet Sehun szokásos nyomasztó lényétől távol tölthet.



Következő >>>