Second Shatter

SECOND SHATTER

Megtisztulni nehéz. Nehéz elengedni a múltat, nehéz visszaállítani az önbecsülést, amikor az hamuvá égve hever a lábunk előtt, mert bár a tüzet el lehet oltani, amit a lángok egyszer megkóstoltak, az örökre elveszett. Az égett hús, vér és lélek szaga elviselhetetlen, semmihez nem fogható, és aki egyszer megérzi, az mindig, örökké érezni fogja ezt az orrfacsaróan édes, mégis rothadó bűzt. Egyetlen illat van a világon, ami egy ideig megszünteti ezt az átkot, ez az illat pedig páratlan látványhoz dukál. A levendula a makulátlan tisztaság, a szabad légzés és úgy általában a szabadság illúzióját nyújtja... Csodálatos növény, ha valaki önmagát akarná keresni, az csak rakja tele a szobáját vele, és meditáljon csak egyet, utána máris könnyebbnek fogja érezni a lelkét!

Bár Jonginnak is ilyen könnyű lett volna. Üveges tekintettel meredt maga elé, ujjaival malmozva figyelte, hogyan hullámzik a hatalmas levendulamező a szél gyengéd keringőjében, hogyan terjeszti a szellő a szabadság megbabonázó, mégis hazug illúzióját. Két hét telt el azóta, hogy Jongin találkozott Kai-jal, és két hét telt el azóta, hogy Jongin szüntelenül próbálgatta összekaparni ledőlt falainak összes apró darabkáját, hogy szélmalomharcot vívva újra felépíthesse a minduntalan leomló menedékét.

Azon a kellemes, koranyári délutánon azonban egy pillanatra leállította elméjében a soha véget nem érő építkezést, és mellette ülő legjobb barátjára emelte szívszaggatóan keserű tekintetét. Az aprócska, vékony fiú egy halvány mosollyal arcán jártatta smaragdzöld szemeit a táj és felhúzott térdein pihenő vázlatfüzete közt. Ujjai közt színes ceruza, éppen mélylila, pontosan olyan, mint a virágzó levendula. Melegítőnadrágja csapnivalóan koszos volt a folyamatos kergetőzéstől, csúszástól-mászástól, amit Jonginnal aznap délután leműveltek, de Jongin szeretetteljesen jártatta végig tekintetét a gyűrődéseken, és aggodalmasan szörnyülködött el azon is, mennyire irreálisan vékony is volt a barátja. Ujjai abbahagyták a kétségbeesett kergetőzést, hogy öntudatlanul babrálni kezdhessenek a társa koszos melegítőjének oldalán himbálódzó cipzárral, mire ő csak halkan felkuncogott.

- Ha ennyire unatkozol, nem értem, miért akartál kijönni akkor is, mikor csak rajzolok... – csóválta meg a fejét egy lágy nevetéssel karöltve, mire Jongin szinte önkívületben emelte arcára tekintetét, és a szíve is belefacsarodott, hogyan lehet egy fiú ennyire szép. Barátjának gyönyörű, mandulavágású, világítóan zöld szemei voltak, ami igazi ritkaságszámba ment Kelet-Ázsiában, arca hosszúkás volt és vékony, ajkai azonban teltek és szépen ívelten tetszelegtek hófehér arcán.

- Tudod, hogy melletted még a csönd is jól esik, Sehun... – szusszant föl Jongin halkan, miközben ujjai tovább húzgálták a cipzárt, halántéka pedig kicsit fáradtan hullott Sehun jobb vállára. – Mikor rajzolsz nekem valami szépet?

- Ez lehet a tiéd is akár, ha szeretnéd, mint akármelyik másik rajzom, de soha nem kéred el egyiket sem.

„Persze, azért nem kérek el semmit, nehogy apám meglássa és őt is megbüntesse, ahogy engem szokott...”

                - Nem, nekem egy olyan kell, amit csak és kizárólag nekem rajzolsz. Olyat szeretnék, ami megmutatja, hogy... van még szép ezen a világon – sóhajtott föl a végére Jongin, és szórakozottan kezdte bámulni saját cipőjének levert, vállalhatatlanul koszos orrát. Sehun keze azonban megállt a rajzolásban, és megállt minden másban is, és csak lehunyta szemeit, ahogy legalább harmincig elszámolt magában, nehogy ráüvöltsön legjobb barátjára, hogy ugyan most már adja már elő, mi lelte hetek óta. Jongin megtörtebb volt, mint valaha, bár Sehun mindig is tudta, hogy csak az ő társaságában volt képes akár egy kicsit is felengedni, de valahogy szívszaggatóan ramatyul nézett ki, akárhányszor látta az elmúlt két hosszú hétben.

                - Elég lenne a tükörbe nézned, ha szépet szeretnél látni, Kim Jongin – felelte teljesen egyszerűen, már-már félvállról Sehun, bár szája sarkában apró mosoly játszott. – Bár talán azt nem ma kéne megtenned. Ettél ma bármit is? Nem nézel ki túl jól... – Jongin egy szóval sem akarta közölni, hogy az egyetlen, amit le tudott erőltetni babszem átmérőjű nyelőcsövén az elmúlt hetekben, az nagyjából egy tál rizs volt, elosztva hatfelé. Félt, hogy Sehun is csak elítélné a problémái miatt.

                Jongin látásmódja természetesen megváltozott azután az este után... értéktelennek érezte magát, szerethetetlennek, koloncnak az emberiség nem túl széles hátán. Nem reagált Sehun nyílt bókjára sem, mert úgy érezte, hogy csak kedves akart lenni egy lelki ronccsal, mert így illik. Valahol azonban bujkált benne a vágy, hogy ő is értékesnek, szépnek, szeretetreméltónak érezze magát, így fölpillantott Sehunra, és végtelenül megtörten nézett barátja megdöbbentően gyönyörű szemeibe.

                - Sehun... hiszel a szörnyetegekben? – kérdezte alig hallhatóan, miközben egy pillanatra sem engedte szabadon Sehun tekintetét. Annyira félt kimondani, ami történt vele, de annyira ki akarta mondani, hogy végre megszabadulhasson egy tonnás súlyú sziklától, ami évek óta a mellkasát nyomta egyre hevesebben... Sehun szomorkás mosolya pedig csak megerősítette abban, hogy a titkai jó helyen vannak nála.

                - Nem hiszek, hanem tudom, hogy léteznek... – szusszant föl barátja halkan, mire Jongin szívveréseinek száma pillanatok alatt megduplázódott. Szinte már szédülni kezdett a rengeteg adrenalintól, ami végigrohant egész testén, és reszketegen nyitotta szóra ajkait, hogy végre kiönthesse az összes létező szörnyűséget barátjának, hogy végre megszabadulhasson a titkolózás súlyától...

                „Csukd be a szád, Jongin!” – csendült egy nyugodt, mégis határozott hang a háta mögött, mire Jongin rémülten ugrott ki Sehun megnyugtató aurájából, ugyanis hirtelen azt hitte, hogy az apja találta meg őt, és épp haza akarja rángatni Jongint, hogy újra tönkretehesse. Noha az első lélekőrlő alkalom óta nem történt semmi, Jonginnak semmi más nem járt az eszében, csak az a végzetes este, és hogy vajon mikor lesz a következő, és kibírja-e újra, hogy ne vegye el a saját életét. A hangnak azonban nem volt gazdája, nem volt forrása, így Jongin még jobban megrémült, amikor az újra beszélni kezdett hozzá. – „Tudod, hogy nem szabad ezt elmondanod senkinek... senki se tud segíteni rajtam kívül, még Sehun sem. A saját démonaival harcol épp, és hidd el, nem fog semmi sem megváltozni, ha kimondod, hogy megerőszakolt az apád... már ha ezt egyáltalán képes vagy kiejteni a szádon, ami egy hatalmas „ha”.”

- HAGYJ BÉKÉN! – csattant föl Jongin, miközben szemei megteltek könnyekkel, ahogy rájött, hogy valójában apja helyett tükörképe lépett át a valóságba ismét, hogy újra felzaklathassa őt, és újra megkérdőjeleztesse épelméjűségét. Erre a gondolatra azonban Jongin megpördült a tengelye körül, hogy újra Sehunra nézhessen, és rájöjjön, hogy mennyire megváltozott a meghitt légkör. Az ég beborult, a levendularét megszürkült, Sehun zöld szemei pedig tükrökként vetítették Jongin elé saját rémületét. – Sehun, ne haragudj, de most haza kell mennem... – suttogta halkan leginkább önmagának, mintsem Sehunnak, barátja rémülete pedig értetlenkedéssel vegyes páni félelembe csapott át, de reagálni nem igazán tudott, mert Jongin azonnal rohanni kezdett. Le a dombról, át a megfakult réten, el a messzeségbe, meg sem állva hazáig, ahol csak kivágta az ajtót, hogy minél hamarabb felszaladhasson a fürdőszobába a tükörhöz, hogy módosan elküldhesse Kai-t melegebb éghajlatra.

Kai azonban saját, feldúlt tükörképe helyett egy széles, mégis furcsán együttérző mosollyal fogadta őt Tükörországból. Ébenfekete tincsei rakoncátlanul hullottak homlokába, tengerkék szemei pedig huncutul, gyémántokként csillogtak szép vágású, Jonginénál idősebb arcán.

- Azt mondtad, csak akkor jössz, amikor fáj! – zihálta Jongin kimerülten a futástól, miközben szemeiben puszta rettegés és kilátástalanság kapott helyet.

- Az emléke nem fáj? – vágott vissza vállrándítva Kai, miközben első találkozásukhoz hasonlóan dőlt neki a tükör keretének. – Én csak a fájdalmadat éreztem, azért jelentem meg... no meg mert nem szeretném, ha butaságot csinálnál. Nem szabad elmondanod senkinek, min mész keresztül, Jongin.

- Az nem a te dolgod, kinek mit mondok el! – kiáltott a tükörre Jongin, mire Kai szemei halványan mevillantak, és összekapcsolta tekintetét Jonginéval, ezzel tovább növelve annak kétségbeesését.

- Én hozzád hasonlóan ugyanúgy Te vagyok. És egyébként is, vedd vissza a hangerődet, mert baj lesz!

- Mert mi lesz?! Mit fogsz te onnan, a tükörből csinálni? Rám huhogsz?! Azt csinálok, amit akarok, ha kell, üvöltözni fogok veled, mert kezdem elveszteni a józan eszem miattad! – ordította tükörképére Jongin, mire Kai csak hevesen megrázta a fejét.

- Mert az én hangomat senki nem hallja, a te üvöltésed pedig hallható mindenki számára... – felelte halkan, és mintegy nyomatékként csapódott ki a fürdőszoba ajtaja, Jongin pupillái pedig hirtelen ötszörösére tágultak. Kai tükörképe eltűnt, és csak saját riadt ábrázata meredt vissza rá, háta mögött az apjával, akinek az arcán egy hatalmas, undorító mosoly ült.

- Jongin, ugye tudod, hogy felébresztettél? Miért ordibálsz, kicsikém, kivel beszélgetsz? – kérdezte nyájasan, mire Jongin térdei reszketni kezdtek, légzése pedig megszaporodott, ahogy tekintete kétségbeesetten cikázott az apja és az egyetlen menekülőútvonalként szolgáló ablak közt.

- Senkivel... – suttogta elhalóan. – Én csak... rosszat álmodtam, és felriadtam... – csúszott ki az egyetlen valamirevaló hazugság a száján, mire a démon felnevetett.

- Kisfiam, annyi mindenre megtanítottalak... csak épp hazudni nem, éppen ezért vagy szörnyű benne. Ha megint az a kis barátod van itt, akkor nagyon csúnyán megkeserüli, hogy egyáltalán a közelünkbe jött – Jongin erre azonnal egyre inkább szuggerálni kezdte az ablakot azt mérlegelve, hogy vajon véget ér-e az élete, ha tizenöt méter magasról belecsapódik az aszfaltba. A Szörnyeteg azonban észrevette ezt, és mielőtt Jongin felocsúdhatott volna a döbbenetéből és cselekedhetett volna, a fiú mögé lépdelt, és kezeit végigfuttatta Jongin vékony karjain. Érintése nyomán igyekezett ugyan elhúzódni, de a lidérc csak közelebb lépett hozzá, és izzadt tincsei közé szagolt, ahogy csípőjével teljesen a mosdókagyló széléhez préselte Jongint, akinek könnyei önkéntelenül megeredtek, miközben emlékei folyamatosan ostromolták az újra felhúzott, de ingatag falakat. – Mindig, amikor azt hiszem, hogy végre megtanultál viselkedni, csinálsz valamit, ami megmutatja, mekkorát tévedtem veled kapcsolatban... és sajnos nem szeretem, ha nincs igazam, Jongin. De tudod... – hajolt a fiú füléhez egy beteg vigyorral ajkain, suttogására pedig feltört Jongin mellkasából a kétségbeesett zokogás. - ... valahol mélyen szerintem te is élvezed, amikor megbüntetlek, különben nem csinálnál ennyi butaságot.

Van az a sikoly, amely úgy hasít végig a légkörön, mint kés a vajon. Gyorsan, élesen, pontosan... az a fajta sikoly talán percekig a levegőben marad, folyamatosan visszhangozva a fájdalmat, a rettegést és a terrort. Harsogva a világ összes kegyetlenségét, vibrálva a felfestett tökély mögött egész addig, amíg az üvegfestmény egyszer össze nem törik. Jongin sikolya pontosan ilyen volt, és egy ponton biztos volt abban, hogy a levendularét másik felén Sehun is hallotta segélykiáltását.

Egykettőre újra az ágyon találta magát, az ágyneműi hazug, ártatlan fehérsége közt, és hevesen tiltakozva próbált kiszabadulni a Lidérc szorításából, természetesen mindhiába. Mindkét apró, vékony csuklóját egyetlen kézzel a kőkemény matrachoz szögezte, Jongin pedig hiába rúgkapált, nem tudott szabadulni. A következő másodpercben azonban megcsörrent az öv, amely emlékeztette Jongint minden eddig elszenvedett fájdalmára, és könnyek közt, szinte beletörődve végzetébe pillantott föl a repedezett plafonra.

„Kai... kérlek, segíts...”

Egyetlen gondolatba került csupán. Hirtelen elhalt a sikoly a lila tenger fölött, a leszorított csuklók felszabadultak, és eltűnt Jongin gyomrából a mardosó félelem is. Valami ősi, megmagyarázhatatlanul megnyugtató erő kihúzta alóla a mocskos, mégis pofátlanul hazug kényelemről árulkodó ágyát, hogy ő csak lebeghessen a semmiben. Békés volt, csöndes, és az illata olyan volt, akár a levenduláé.

Aztán a tér elkezdett átalakulni. Jongin fölött repedezni kezdett a kép, olyan volt, mintha hatalmas tükörtáblák töredeztek volna össze, amik eddig falakként védték őt. A fiú szíve ismételten torkában kezdett dobogni, ahogy a körülötte lévő szobaszerűség hirtelen megváltozott, ő pedig zuhanni kezdett, tüdejéből pedig az összes bennrekedt levegő egy éles sikollyal szabadult ki. Ahelyett azonban, hogy valami keményre esett volna, puha párnák közé csapódott, és szinte, mintha rugó lett volna alattuk, Jongin rémülten ült föl az ismeretlen helyiségben. A falak repedezett tükrökből álltak, mint amelyeket az első pillanatban is látott, a fal mentén pedig egy relatíve nagy íróasztal kapott helyet. A Jongin alatt lévő ágyon akár öten is elfértek volna, a párnák mind puha, kellemes anyagból varrt huzatot viseltek. Ami azonban a leginkább meglepő volt a kisfiú számára, az a hihetetlen mennyiségű természetes fény volt, amely szinte simogatta bőrét, szemeinek pedig megnyugtatóan tárta föl a szoba pasztellszíneinek kellemes árnyalatait. Talán ez volt rövidke életének legnyugodtabb pillanata, és talán életében nem volt ennyire hálás senkinek, mint akkor Kai-nak.

Arcára halovány mosoly ült ki, ahogy lassan lemászott a hatalmas, jóillatú, és őszintén tiszta ágyról, hogy lassan felderíthesse Tükörország eme parányi helyiségét. A bézs szőnyeg kézzel csomózott lehetett, Jongin talpa szinte belesüllyedt a sűrű, magasra hagyott, puha anyagba. Az illat továbbra is a levenduláé volt, keveredett a szantálfa kissé tömény, mégis tisztító illatával, így igyekezett olyan mélyeket lélegezni a megnyugvásból, amennyire csak emberileg lehetséges. Az íróasztalon azonban állt egy kézzel írott levél, dőlt, szálkás betűkkel, és mikor Jongin felfedezni vélte a saját nevét már rögtön a megszólításban, hirtelen újra elkezdett torkában dobogni a szíve.

„Kedves Jongin,

Szörnyen sajnálom, hogy addig fajultak a dolgok, hogy nekem kellett a segítségedre sietnem, és azt is szörnyen sajnálom, hogy ilyen sorsot szánt neked a karma. Szeretném azonban, ha megbízhatnál bennem, ugyanis attól tartok, ettől a pillanattól fogva szüntelenül jelen leszek az életedben.

A nevem Kai, mint tudod, és néhány évvel idősebb vagyok nálad. Itt éltem eddig, ez az a szoba, amelyet mindig is kívántál magadnak. Nyugodt, kiegyensúlyozott, tiszta és biztonságos. Fájdalmaktól mentes. Még szálkák sem tudják felszántani a talpadat, ahogy végigsétálsz a lakáson. Ez az otthonom, és szeretném, ha néha megoszthatnám veled is, még ha ez azt is jelenti, hogy nekem kell elviselnem az összes fájdalmat, amit a Lidérc okoz neked.

Őszintének kell hozzád lennem ahhoz, hogy bízni tudj bennem, így azt is elárulom, ki vagyok és miért segítek neked. Én vagyok az utolsó védelmi vonalad az elmédben, én vagyok az utolsó mentsvárad. Azért élek és létezem, mert szükséged van rám, de ahogy átlépek egyszer fizikailag is a te testedbe, már kettőnkért fogok létezni. Attól tartok, innentől ketten kell osztoznunk az életeden, mert mindig lesznek olyan dolgok, amikkel te nem fogsz tudni megbirkózni, vagy éppen segítségre lesz szükséged bennük. Én ekkor átveszem a kormányt és segítek, de mellette nekem is élnem kell majd, mert itt... éveken keresztül itt éltem, ebben a piciny lakásban, amelyet a te tudatalattid alakított ki számomra, a te emlékeidet nézegettem, az örömeidben osztoztam, a sérelmeiden és a borzalmakon pedig szörnyülködtem. Tudom, mik történtek veled, tudom, mikkel kellett megbirkóznod, és megígérem, hogy azon legyek, hogy végleg megszabadítsalak a fájdalmaidtól.

Az egyetlen, amit cserébe kérek érte, az némi idő akkor is, amikor már eltűntek a fájdalmaid... hogy megtudhassam, milyen érzés lélegezni, milyen érzés a saját bőrömön tapasztalni a boldogságot. Szeretnék élni egy kicsit, és szeretném látni én is a levendularétet, és szeretném látni a lehetőségeket. Remélem, ez számodra nem nagy ár, és megígérem, hogy mindent rendben fogok tartani az életedben, ha neked esetleg nem sikerülne.

A lakásban minden a tiéd. A kedvenc ételeid a hűtőben, a kedvenc meséid a tévében, a könyvek a polcokon, a fényképalbumokban pedig a legszebb emlékeid vannak... egyenesen az elmédből. Olyanok, amiket csak te és én láthatunk. Kérlek, érezd itt jól magad, és ne félj attól, ami történik... odafönt.  Az egyetlen szabály idelent, hogy ne menj ki a lakásból, mert... nem tudni, mit találsz majd ott, és akár el is tűnhetsz örökre. Tudom, hogy ez most talán még csábítóan is hangozhat, de hidd el, csodálatos dolgok várnak még rád, ha ennek a rémálomnak vége lesz.

Megígérem, hogy minden rendben lesz, Jongin.

Kai”                                       

Jongin mély levegőt vett, amikor már harmadszorra is végigolvasta Kai levelét, és hirtelen olyan földöntúli nyugalom telepedett a lelkére, amely leírhatatlannak bizonyult. Kai nem kérte el a lelkét, nem kért tőle pénzt, sőt, még a barátait sem akarta elvenni, csak időt kért... ami csodálatos, és amiből Jonginnak úgyis több volt, mint amennyivel szeretett volna bármit is kezdeni. Így hát leült az íróasztalhoz, hogy megfordítva a lapocskát, elkezdhessen a saját kis lufis kézírásával választ kanyarítani az angyalnak, aki folyamatosan a vállán csücsült, és megszabadította a fájdalmaitól.

„Kai,

Köszönöm. Csak köszönöm, hogy létezel. Az időm fele a tiéd lesz, ha ennek vége lesz, megígérem. Sajnálom, hogy neked kell... ott lenned most. Kérlek, vigyázz magadra!

Jongin”                                

Egy pár pillanatig elgondolkodott azért azon, hogy butaság-e olyat írni, hogy vigyázzon magára, hiszen ez... hiszen ez a szörnnyel lehetetlenség, de végül mégis levelében hagyta, mert szerette volna, ha ő is törődhetne egy kicsit az angyalával, ha már egyszer az életben tartotta őt.

Ezek után kinyitotta a szoba ajtaját, hogy egy tágas, fényes nappaliban találhassa magát. A falak ugyancsak tükrök voltak, a bútorzat pedig bézs, amely gyönyörűen mutatott a makulátlanul fehér szőnyegen. Az illat azonban valamelyest különbözött a szobáétól... édeskés volt, kellemes és üde, és bár Jongint Sehunra emlékeztette, hirtelen nem tudta megítélni, miért. A kanapé nagynak és kényelmesnek tűnt, a fal mentén pedig egy letisztult, világos fenyőből készült szekrénysor húzódott végig, gyönyörű keretbe foglalva a hatalmas televíziót. A polcokon különböző méretű és színű könyvek helyezkedtek el, némelyik vaskosabb volt, a másikról kilométerekről is lerítt, hogy aranyos mesékkel volt tele, de ami Jongint a legjobban érdekelte, az az emlékei albuma volt, amelybőlvégül nem is egyet talált, hanem tizet, pont amennyi éves volt.

Találomra levett egyet a polcról, és ahogy kinyitotta, hirtelen szembetalálta magát Sehun foghíjasan mosolygó arcával, mire neki is el kellett mosolyodnia. Jól emlékezett erre a napra, és még Sehun koszos, világoskék suhogós melegítőfelsőjére is. Ez volt az a nap, amikor Sehun hetek után rájött, hogy Jongin valóban a barátja akart lenni, hogy ő nem ítélte el azért, mert túl vékony az alkata, mert a hangja is olyan magas volt, mint egy lányé, vagy mert hosszú volt a haja. Jongin aznap talán már ezredszerre próbálkozott beszélgetni Sehunnal, megkérdezte már azt is, hogy mi a negyedik kedvenc madara, de végül az törte át Sehun toronymagas falait, amikor Jongin szomorúan kullogott vissza a mosdóból a szünetben, és végül lehuppant Sehun mellé, hogy megtörten nézhessen rá. Megvárta még azt a három percet, mire Sehun végre ránézett, és végül csak akkor mondta ki élete legmegalázóbb két mondatát: „Azt hitték a hosszú hajam miatt, hogy lány vagyok, szóval a lányvécében kellett pisilnem, mert azt hitték a fiúk, hogy csak meg akarom lesni őket. Pedig nekem is ugyanolyanom van, és nem hitték el...”

Jonginnak fel kellett nevetnie az emlékre, és fejét csóválva emlékezett vissza, ahogy Sehunból kirobbant a nevetés, ahogy együttérzően megcsapkodta vihogás közben Jongin hátát, és megnyugtatta, hogy ez vele is nap mint nap megtörtént, így már automatikusan a lányokhoz járt be pisilni. Ez indította el végül évek óta tökéletesen működő szoros barátságukat, és Jongin elmélázott azon, hogy Sehun mennyit változott öt év alatt, hogy mennyivel szebb lett a mosolya, és hogy mennyivel boldogabbá tette őt is és Jongint is a barátságuk. Sehun rikítóan zöld szemei gyönyörűen ragyogtak a képen, és Jongin percekig csak a kép fölött ült, ahogy elmerült a régen elmúlt pillanat csodájában, Sehun mosolyában, és életében először talán szíven találta a megvilágosodás, amit rég fel kellett volna ismernie: Sehun volt élete első szerelme.

Az ő haját húzgálta meg, hogy aztán nevethessenek rajta, őt szekálta halálra, őt kergette a levendularéten, őt ölelte át a nehéz napokon könnyek közt, neki mesélte el, hány csillagot számolt össze előző este, amikor titokban kiült a tetőre lámpaoltás után. Csak Sehun tudta, hogy mennyire félt az éjjel nyikorgó padlódeszkáktól, és csak Sehun tudta, hogy a lábujján van egy rég behegesedett karcolás, amit akkor szerzett be, amikor pont Sehunnak lopott virágot a szomszéd nénitől, és a borzalmasan szakadt szandálja nem védte meg őt a földből kiálló szúrós bottól. Ahogy lapozgatni kezdte az albumot, a lelke megtelt érzelmekkel, ugyanis minden oldalról vagy Sehun, vagy a közös emlékeik mosolyogtak rá, könnyei pedig megeredtek, ahogy arra gondolt, hogy ő buta módon öngyilkosságba menekült volna, és akkor abba talán Sehun belerokkant volna.

Ekkor azonban a szoba elkezdett elmosódni, Jongin pedig rémülten szorította magához kiragadott emlékeit, miközben érezte, ahogy felemelkedik a kanapéról.

-          Nem akarok még visszamenni! – kiáltott föl kétségbeesetten, könnyei pedig immár megállíthatatlanul záporoztak szemeiből, ahogy szorításából is eltűnt a gyönyörűen bekötött fotóalbum. Minden hirtelen elsötétült egy pillanatra, csak azért, hogy a következőben újra igazi fürdőszobájában találhassa magát, reszketve kapaszkodva a mosdókagylóba.

Teste sajgott, minden tagja remegett, könnyei pedig kontrollálhatatlanul peregtek le kivörösödött arcáról. A tükörben újra saját képe helyett Kai megviselt, de halványan mosolygó arcát látta, és hirtelen visszatérésétől is jobban megrémítette a tény, hogy Kai eszméletlenül szét volt hullva. Nehéz volt így látni valakit, aki mindig vidám, magabiztos és erős volt, akárhányszor csak találkozott vele.

-          Kai... minden rendben van? – kérdezte csöndesen Jongin, mire Kai csak tétován bólintott egyet, és biztató mosolyt eresztett el Tükörországból.

-          Milyen volt itt? Jól érezted magad? – kérdezte kitérve az egyenes válaszadás elől, mire Jongin csak mosolyogva bólintott egyet, és halkan felszusszant.

-          Odaát minden szebb volt... nem akartam még visszajönni igazából...

-          Ne aggódj, Jongin... – felelte halkan Kai, miközben tekintetét elfordította Jongin kissé ijedt, aggodalmas arcáról. – Gondoskodom róla, hogy vége legyen ennek az egésznek, és szabadok lehessünk.

-          És mikor? – kérdezte Jongin hasonlóan megtörten, mire Kai újra felvette vele a szemkontaktust, és lénye mintha egy pillanat alatt töltődött volna föl energiával.

-          Hidd el, nem kell már sokat rá várnod.

KÖVETKEZŐ >>>