Third Shatter

THIRD SHATTER

-          Kai, mi lesz velünk?

Jongin suttogása egyenesen lélektiprónak tűnt a kietlen fürdőszoba csöndjében. A tükröt immár hetek óta a földön tartotta, hogy a falhoz kuporodva tudjon beszélgetni lelkének másik felével, mikor épp nem bírta már a fájdalmat, de teret sem volt képes engedni Kai-nak. Valahogy minden egyes alkalom, amikor Kai átvette az irányítást, Jongin lelke meggyengült és sajgott, de nem az irányítás teljes hiánya miatt, hanem a fájdalom miatt, hogy bármennyi időt töltött is Tükörországban, sosem érezte elégnek, sosem enyhítette a rettegését.

Már lassan egy éve osztoztak intenzíven Jongin balsorsán, és lassan egy éve ígérgette Kai, hogy nemsokára vége lesz a szenvedésüknek, de mintha napról napra rosszabb lett volna az egész. Kai már szinte hetente át kellett, hogy vegye a stafétát, és akárhányszor visszatért a tükrök mögé, arca egyre beesettebbé vált, szemei kéksége megfakult, mosolyai pedig elhalványodtak, ahogy ő is a nappalija padlóján ült Jongin szakasztott másaként, és hasonlóan megtörten bámulta Jongin fájdalmas ábrázatát.

Ez az alkalom valahogy még rosszabb volt az eddigieknél. Régen Jongin alig érzett fájdalmat és kétségbeesést, miután Kai visszatért, akkor azonban éles fájdalmat érzett minden létező tagjában, lelke fájdalmasan reszketett kihasznált, mozdulatlan testében, és már arra sem volt igazán ereje, hogy letörölje a lassan szivárgó könnyeket arcáról. Jongin csontjai már néhol borzalmasan láthatóak voltak bőre alatt, annyira keveset tudott magába diktálni, és néha Kai már csak azért vette át az irányítást, hogy kórházba ne kerüljenek a fizikai elgyengülés miatt, mert ha fény derülne mindenre, talán már azt sem érnék meg, hogy kikerülnek a kórházból.

-          Kai, kérlek, mondd meg, mi lesz velünk most... – suttogta Jongin még keservesebben, ahogy megtörten bámulta elszakadt lelkének másik hatalmas felét, és lassan megrázta a fejét. – Én ezt nem tudom már tovább csinálni... kérlek, mondd meg, mi lesz most, mert kezdem elveszteni a reményt...

-          Kérlek, Jongin, légy türelmes... van egy tervem...

-          Kai, ne hazudj! Másfél éve van egy terved, és sosem teszel semmit... – rázta meg a fejét Jongin már szinte rezignáltan, de amit valahogy eddig még sosem látott Kai-tól, az egy kicsit megrendítette az egész világát abban a pillanatban. Kai felnőtt arcán végiggördült egy apró, szomorú könnycsepp, de pillantását nem tudta elszakítani Jonginétól egy másodpercre sem.

-          Jongin, megvan a tervem, de napról napra nehezebb megvalósítanom. Hidd el, nagyon is tudom, mit kell tennem, de nem csak mi sérülnénk meg benne...

-          Kai, elhiszed, hogy nem érdekel? Elhiszed, hogy teszek arra, mi történik másokkal ebben a pillanatban?! Én csak... meg akarok tőle szabadulni, meg akarok szabadulni a fájdalomtól, és meg akarok szabadulni az emlékeimtől! Nem érdekel, kit bántok meg vele, és az sem érdekel, hogyan bántom meg a szabadulásommal, én csak... normális akarok lenni, mint mindenki más...

-          Jongin, mivel én itt vagyok, sosem leszel „normális”. Sosem leszel olyan, mint mások... nincs mindenkinek egy második személyisége...

-          Akkor miért vagy még itt?! – „kiáltott” rá fojtott hangon Jongin, miközben könnyei megállíthatatlanul záporoztak, kezei pedig végül megmoccantak, hogy feldúltan törölgethessék le azokat. – Nem lelem semmi hasznodat, nem tartod az ígéretedet, nem csinálsz semmit, csak a levegőbe beszélsz! Menj innen, ha még abban is meg akarsz gátolni, hogy normális legyek! – eredtek meg Jongin könnyei még intenzívebben, mire Kai egy gúnyos mosolyra húzta ajkait, és könnyei mintha varázsütésre tűntek volna el szemeiből, ahogy egykettőre összekapta lelkének darabjait.

-          Rendben van, Jongin. Ha mégis kellenék, mert az apád megint megver vagy épp megerőszakol, akkor itt leszek... de itt is maradok legalább két napig. Hidd el, hogy nagyon szégyellni fogod magad, hogy ilyeneket vágsz a fejemhez most.

-          Elég volt abból, hogy hitegetsz azért, hogy pár órára lélegezhess idefönt, Kai, tűnj már el!

-          Neked ez lélegzés?! – csattant föl Kai, és Jongin közös életükben először rémült meg igazán Kai lényétől. – Szerinted milyen érzés áthullani a TE testedbe a lehető legundorítóbb élethelyzetben minden egyes alkalommal?! Tizenkilenc éves vagyok, Jongin, nem vagyok kilencven éves zen buddhista, aki több tucat erőszakon is túlteszi magát egy meditációval, nem vagyok erős és nem vagyok tökéletes, mint ahogy azt te bután hiszed! Szerinted milyen érzés a saját régi testemben élni akár egy pár órára is, és átélni, ahogy megaláznak? Szerinted milyen érzés végigélni az emlékeidet, vagy épp milyen érzés azt látnom, hogy tönkreteszed az egyetlen jó dolgot is az életedben? Szerinted Sehun nem szeret téged úgy, ahogy vagy? Szerinted neki nincs szüksége rád?

-          Neked a világon semmi, de semmi közöd nincs Sehunhoz, Kai! Neked az a dolgod, hogy megvédj minket, és amikor megmentettél mindkettőnket, majd megkapod a téged megillető időt! Ha pedig erre sem vagy képes, akkor tűnj innen, majd én megoldom!

Kai egyértelműen el sem köszönt Jongintól, szó nélkül fordult sarkon a tükörben, hogy ezzel lezárhassa egyetlen normális kommunikációs csatornájukat, és ugyanazzal a lendülettel akkorát rúgott a tökéletes lakás tökéletes, kényelmes fotelébe, hogy az fájdalmas puffanással borult föl. Kai őrjöngését azonban a kanapé, az üvegasztal, valamint a hatalmas tükör is nagyon megsínylette, ahogy mindent kétségbeesett üvöltések közepette borítgatott föl vagy épp tört össze. A lelke darabokban hevert a tükör lehullott cserepei közt, és mikor zihálva leroskadt a fal tövében, mellkasából olyan rémisztően hirtelen tört föl a zokogás, hogy még ő maga is megijedt tőle.

Sosem törte össze még egy alkalom sem úgy, mint az aznapi, sosem nyúzta meg a Lidérc még úgy, ahogy akkor, és sosem mondott neki olyat, hogy ha még egyszer ennyire rezignált lesz, miközben többször is megalázza, majd megnézi, hogy Sehun hogy bírja azt a rengeteg „kitüntetést”, amit ő maga egy halovány reakcióval sem volt képes már megtisztelni. Kai mindig is a belenyugvás és a totális elvonatkoztatás miatt tudott annyira összeszedett maradni, pont amiatt tudta olyan hatékonyan védeni Jongint és önmagát a rengeteg gusztustalanságtól, az önkontrollja volt a saját menedéke... de úgy tűnt, a démon mindig is okosabb lesz mindkettőjüknél.

Sosem hozta föl Sehunt sem az ilyen mocskolódásokkor, mindig úgy tűnt, mintha igyekezett volna kiverni Jonginból még a gondolatát is annak, hogy beleszeressen bárkibe is. Valószínűleg Jongin csúnyán elárulta magát és ezzel mindkettejüket azzal, hogy minden egyes nap addig maradt kint Sehunnal, amíg csak lehetett, és talán még a kis órai levélkéiket is megtalálta az a szemét... bár azt talán már felhozta volna, és azért talán még ennél is durvább büntetéseket kapott volna.

Kai reszketegen fújta ki a levegőt, ahogy a szemközti tükörfalat, és saját össze-vissza tükörképét kezdte mustrálni. Mindig annyira fájdalmas, de egyben megnyugtató volt visszatérnie saját testébe azok után, hogy Jongin alacsony fájdalomküszöbű és borzalmasan törékeny testében kellett helyt állnia mentális és fizikai védelemként is, de maguk az emlékek a szörnyűségekről egyszerűen annyira legyengítették az ő felnőtt lényét is, hogy ilyenkor jó, ha csak órákig nem tudott felkelni a padlóról.

-          Méghogy azért csinálom, hogy lélegezhessek... mintha csak kátrányt tüdőznék le minden alkalommal... – suttogta maga elé hitetlenkedve, ahogy újra és újra végigpörgette magában a Jonginnal folytatott, eddigi leghevesebb vitájukat. – Kinek élet ez, most komolyan? – nevetett föl keserűen, miközben körbenézett a steril, ingerszegény környezetében, és a kiút maximális hiányát befogadva feküdt el a földön Jongin tökéletes, hibátlan tudatalattijában. – Jongin, ha te börtönben érzed magad, akkor ez a pokol... innen nem tudok örökre megmenekülni...

Kai a földön, összegömbölyödve szenderült mély álomba, könnyei szinte sebesre marták arcát, teste pedig átfagyott a hűvös padlón, de a fájdalom minden cseppjét kiszorította tekintetéből az üresség, amikor éles hangra riadt föl. A hang szinte késként szelte át a levegőt, Kai csontjaiig hatolva rázta meg a lelkét, és hirtelen úgy érezte, hogy hagynia kellett volna az első találkozásukkor Jonginnak, hogy végezzen mindkettejükket.

A hang ugyanis Jongin pánik-szirénája volt, akárhányszor rémület öntötte el az elméjét, Kai dobhártyáit is kettészaggatta az összes vészjelzője a tudatalattijában. Olyan, mint amikor egy szirénázó rendőrautó száguldana el az ember mellett az úton, de pontosan mellettünk megáll a bedugult úton, a sziréna pedig csak visong és visong, amíg bele nem őrülünk.

Így hát Kai lassan felkelt a földről, és bekapcsolta a hatalmas televíziót a nappaliban, amin ezúttal nem mese vagy film ment, hanem csak az, amit Jongin látott és hallott. Ez volt Kai egyik kiváltsága, amit Jonginnak ő sosem akart megadni: teljes hozzáférése volt Jongin egész életéhez, minden másodpercéhez, minden momentumához és emlékéhez, azonban fordított esetben Jongin csak azon emlékeket vagy történéseket láthatta volna, amlyeket Kai is publikusnak ítélt számára. Így védte meg leginkább Jongin néhány még épen maradt lélekdarabkáját a totális katasztrófától, és így védte meg önmagát is attól, hogy Jongin minden rezdülését láthassa, és ítélkezhessen fölötte, vagy épp korlátokat állíthasson neki... azzal egyikük sem járna jól igazán.

Mindenre gondolt, mit fog látni. Jongin apját, ahogy sarokba szorítja őt, Jongin apját, ahogy éppen veri őt, de mikor meglátta Sehun szeplős, kicsit zavart arcát, ahogy Jongin felé nyújt egy gyönyörű rajzot, hirtelen saját szíve is hevesen kezdett verni, ahogy feszülten figyelte, mi fog történni most. Sehun arca reménytelien ragyogott, Jongin érzései pedig, a gyomorgörcse, a furcsa lebegés és a már rég felismert, mégis elfojtott szerelem mind elárasztotta Kai-t is, aki egy másodpercig sem érezte azt az érzelmek hevessége ellenére, hogy fuldokolna... ugyanis valahogy minden szép lassan a helyére hullott.

Ahogy Jongin lepillantott a rajzra, Kainak belefacsarodott a szíve a rengeteg érzelembe, ami végigsöpört mindkettejükön, és ahogy elnézte Jonginnal együtt a képet már-már perceken keresztül, hirtelen úgy érezte, sosem lesz képes beteljesíteni a tervet, ami a szabadulásukhoz vezetne... ugyanis abból Sehun ki kell, hogy hulljon időközben. A képen Jongin és Sehun háttal ültek, előttük a levendularét terült el, a horizonton pedig a nap épp lebukóban volt. A rajz olyan részletes volt, hogy Kai látni vélte a levendulák ingását a lágy, nyári szélben, és Kai szinte érezte az illatukat is. A lap alján pedig Sehun girbe-gurba, szemet gyönyörködtetően kedves és aranyos kézírásával egyetlen mondat állt:

„Minden életemben meg foglak találni, és feltételek nélkül foglak ugyanúgy szeretni, mint most.”

Kai könnyei azonnal megeredtek, ahogy leomlottak Jongin érzelmei körül is a falak, és a könnyektől elhomályosodott látással pillantott föl Sehunra, akinek az arca ugyanolyan sok érzelmet tükrözött, mint amennyi Jonginban tombolt féktelenül. Jonginnal együtt Kai is megreszketett, ahogy Jongin Sehun kezéért nyúlt, és Kai érezni vélte Sehun gyengéd érintését, ahogy összefonta ujjait Jonginéival.

-          Hat évet vártam, hogy elmondhassam ezt neked... – suttogta Sehun könnyek közt, miközben másik kezével megfogta Jongin csuklóját, hogy egy kicsivel közelebb léphessen hozzá. Sehun hangja olyan lágy volt, mint a szél zúgása a langyos nyári délutánon, illata pedig még a tengernyi levenduláénál is intenzívebb volt. – Nem érdekel, mennyi titkod van előttem, nem érdekel, hogy mennyire félsz néhány butaságtól, én csak... én csak szeretlek.

Jonginnak érezhetően torkában dobogott a szíve, és Kai szinte hallotta a gondolatait, amik akörül forogtak, mennyire fél, hogy mi lesz, ha mindez kiderül, hogy mi lesz, ha Sehun megtudja, mennyire be van mocskolva az egész lénye, hogy mi lesz, ha Sehun ezek miatt kiszeret belőle... így Kai csak behunyta a szemeit, hogy csak egy pillanatra átvehesse az irányítást Jongin teste fölött, csak addig, amíg felvezette Jongin jobb kezét gyengéden Sehun karján, egészen gyönyörű arcáig, és közelebb nem hajolt hozzá, ekkor pedig visszaadta Jonginnak az öntudatát, mert tudta, hogy ez a kettejük pillanata, hogy ezt nem szabad Jongintól elvennie egy másodpercre sem. Így hát ugyan érezte Jongin apró meghökkenését, de mikor újra a nappaliban találta magát, megérezte Sehun kicsit cserepes, de puha ajkait az övéin, és szemeit lehunyva merült el Jongin – és talán valamelyest saját – érzéseiben.

Kai tudta, hogy az ajkaik voltak az egyetlenek, amelyek érintetlenek maradtak, akárhányszor is használta ki a testüket az az undorító démon, így könnyei megállíthatatlanul záporoztak neki is és Jonginnak is a megkönnyebbüléstől, hogy egy olyan embernek adhatta ezt a kiváltságot, aki valóban megérdemli ártatlanságának megmaradt, apró töredékét. Csókjuk annyira esetlen volt, hogy néhol bele-belenevettek vagy -mosolyogtak, leginkább apró, leheletnyi csókokkal ajándékozták meg egymást ahelyett, hogy a filmekben mutatott heves, érzéki csókot próbálták volna mímelni... és ez így volt tökéletes. Jongin szinte öntudatlanul csúsztatta az összehajtogatott rajzocskát zsebébe, hogy dermesztően vékony, törékeny karjai átölelhessék Sehun törékeny, apró derekát, Kai pedig ugyanúgy érezte mellkasán egyaránt Sehun és Jongin heves szívverését sajátja mellett.

A lágy, kedves, méltán kiérdemelt csókoknak azonban hirtelen szakított véget a sötétség, és mire Kai feleszmélt, Jongint két erős kar már el is rángatta Sehuntól, aki halálra váltan nézett hol Jonginra, hol Jongin háta mögé. Ugyan Jonginnak elködösült elméjéig még nem jutott el a gondolat, Kai azonnal kielemezte a helyzetet, és reszketve vélte felfedezni a Lidérc árnyékát. Tudta, hogy ha ebből élve kikerülnek még, akkor nagyon gyorsan lépnie kell majd, különben Sehunnak is nagy baja esik, így meg sem várta Sehun segélysikolyát, máris Jongin képzeletbeli vállára helyezte a kezét, hogy leránthassa a mélybe, és a helyére ugorva vehesse át az irányítást.

Általában ez percekig is eltartott, Jongin teste mindig reszketett, ahogy Kai tudatosan próbálta minden egyes porcikája fölött átvenni a tudatos irányítást, de abban a pillanatban alig néhány másodperc után Jongin teljes mértékben tudatánál volt, és mielőtt a démon megindulhatott volna Sehun felé, felpattant a földről, és összes erejével nekirontott a Lidércnek, hogy az orra eshessen, ezzel adva Sehunnak némi egérutat.

-          Menj innen, Sehun! – ordított rá Kai, szemei pedig kékesen izzottak föl, ahogy megpróbált ő maga is ráijeszteni szerelmére. Sehun azonban dermedten állt egy helyben, mint aki teljesen lefagyott, így Kai hozzá rohant, és egy kisebb, mégis határozott pofonnal próbálta kizökkenteni őt. – Sehun, ha most nem mész el, akkor nagy bajod fog esni... menj már! – csattant föl Kai, mikor szeme sarkából már látta, ahogy a Rém lassan fölemelkedett a földről, és Sehun ösztönei végre értettek a szép szóból, lábai öntudatlanul is menekülőre fogták őt, Kai pedig reszketve fordult szembe legrosszabb rémálmaival, ahogy azok megtestesülése fölé magasodva nézett le rá egy ördögi félmosollyal eltorzult arcán.

-          Jaj, édes kisfiam... remélem, tudod, mekkora bajban vagy te is és a kis... barátod is – suttogta alig hallhatóan, mire Kai-nak nyelnie kellett egyet. A következő pillanatban azonban a démon már pólója nyakánál fogva kezdte rángatni át a mezőn, amit Kai sosem szemlélhetett meg saját szemeivel, aminek a tisztító illatát sosem érezhette, amely ebben a pillanatban csak rettegést tartogatott számára, nem menedéket, mint Jonginnak.

A Lidérc egészen hazáig rángatta őt, ahol azzal sem vesződött immár, hogy magukra zárja Jongin szobájának ajtaját, mert tudta, hogy Kai sosem fog tudni megszökni előle, amikor épp megalázza őt. Levágta Kai-t az ágyra, és ezúttal ahelyett, hogy leszaggatta volna róla a ruhákat, csak egy hatalmas pofonnal tisztelte meg könnyáztatta arcát. Kai szája felszakadt, füle egy pillanatra csengeni kezdett, és amíg ő arcára szorította a kezét, hogy kicsit talán enyhüljön a fájdalom, a Rém mellkasa fölé mászott, elrángatva Kai kezeit az arcáról, és térdeivel felkarjai mellett vert tábort a matracon. Kai hirtelen azt sem tudta, mit kezdjen a helyzettel, hogy csak segítségért sikoltson, mint ahogy régen Jongin is tette, vagy a saját halálukat kívánja, de a démon nem hagyott neki túl sok időt ezen morfondírozni.

Az övcsat zsigerig hatoló csöngése hívta elő általában Kai-t, azt beszélték meg Jonginnal az első néhány hektikus alkalom után, hogy így lesz a legjobb. Amikor megcsendül az öv, akkor Kai kibújik a tudatalattiból, lelöki Jongint a mélybe, és végül megállja a helyét a felszínen, ahol a kárhozaton kívül már nincs semmi. Abban a pillanatban azonban Kai is úgy érezte, bárcsak lenne egy szekunder személyisége, valaki, aki őt is megvédené a démontól... de az ő helyére már nem jöhetett senki. Így hát jó egy év után először hevesen próbálta lelökni magáról a Lidércet, ahogy kiesett a saját, Jonginéinál is vastagabb falai mögül, kiesett a rendíthetetlen rezignáltság mögül, és végül megadta a borzalmasan heves reakciót a Rémnek, amit az hónapok óta ki akart erőszakolni belőle. Kezei hevesen próbáltak kiszabadulni a szorításból, körmei ezeregyszer szántották végig a gusztustalan teremtmény hátát, néhol kiserkentve a vért is már-már pikkelyesnek tetsző bőre alól.

Kai sosem gondolt bele, milyen lehet megfulladni. Hogy milyen lehet lepedőbe csavarva beesni egy tóba, ahol a víz jeges, a lepedő pedig, minél jobban kapálódzik az ember, annál erősebben szorul a testére. Sosem gondolt bele, milyen lehet felöklendezni a világ minden fájdalmát, miközben csak levegőt akart venni, és sosem gondolt bele abban sem, milyen lesz az, ha egyszer úgy fogja érezni, hogy legszívesebben feladná a harcot.

Nos, ez az alkalom rávette arra, hogy mindezen erősen elgondolkodjon, és amikor – órákkal később – ugyanolyan összetörten feküdt az ágyon, mint Jongin az első találkozásuk előtt, hirtelen feltört torkából a határokat már nem is ismerő zokogás.

-          Jaj, ugyan, Jongin, miért sírsz? – suttogta negédesen a Rém, miközben becsatolta a nadrágján az övet. – Te kerested magadnak a bajt, én megmondtam neked már egész pici korodban, hogy rajtam kívül senki nem érhet hozzád. Annyira egyszerűen fogalmaztam, teljesen világosnak kellett volna lennie, de úgy tűnik, semmiből sem értesz. Szerinted én élvezem, amikor megbüntetlek? – kérdezte hitetlenkedve, mire Kai-ból feltört az első elemi keserűséggel átitatott nevetése.

-          Hogyne élveznéd, te szemét... nem véletlenül teszed ezt mindig velem, neked csak az okoz örömet, ha nekem fáj – suttogta maga elé, teljesen elveszítve a kapcsolatot minden vészjelzőjével, amelyek fülsiketítő zaja eltompult a kárhozat keserű jelenlététől. Már az sem érdekelte, ha még ezek után meg is veri, vagy ha itt helyben fojtja meg őt Jonginnal együtt, a szavak csak úgy kiszaladtak a száján, és esze ágában sem volt visszaszívni őket. Nemsokára előbb-utóbb úgyis vége lesz. Vagy így, vagy úgy. A démon azonban csak felnevetett, és végigsimított Kai arcán, amitől ő már elhúzódni sem volt képes.

-          Ahelyett, hogy butaságokat fecsegsz, inkább kapd össze magad, mert ideje megebédelnünk, aztán pedig átmegyünk a nagybátyádékhoz. Tíz perced van, hogy kihozd az ebédet nekem meg az anyádnak, ha nem teszed meg, akkor sajnos le kell mondanom, és lehet, annak nem nagyon örülnél, tekintve, hogy valahogy el kell ütnöm az időt.

Ennél több nem is igazán kellett Kai-nak. Hirtelen olyan elemi düh vette át az irányítást az elméje fölött, hogy arra szavakat sem találtak még ki, így mikor a démon kioldalgott a szobából, Kai azonnal felpattant az ágyról, és nem törődve a fájdalmával rohant ki a fürdőbe, hogy megmoshassa az arcát, és a tükör elé állva hívhassa elő Jongint a tudatalattijukból. Távolról is hallotta már Jongin kétségbeesett sikolyait, amelyek mind Sehunról szóltak, vagy épp csak Kai-ért rimánkodtak, de mikor megjelent Jongin repedezett képe a tükörben, feldúltabbnak tűnt, mint valaha.

-          Kai, add vissza a helyemet! Meg kell védenem Sehunt, nem hagyhatod csak úgy szabadon rohangálni azzal az állattal! – üvöltötte Jongin Kai-ra, de ekkor észrevette Kai pofonoktól és könnyektől kivörösödött arcát, és hirtelen a szó is belé fagyott. – Kai, mi...

-          Jongin, ma felszabadítom mindkettőnket, megígérem – suttogta Kai határozottan, folyamatosan tartva a szemkontaktust tükörképével. – Add meg nekem a két napot, ne is akarj kijönni addig onnan, és ne felejtsd el a szabályokat sem! Megígérem, hogy soha többé nem fogod őt látni.

-          De Kai, nem fogja hagyni, hogy elszökj, tudod... – hebegett Jongin zavartan, miközben elméjén ezernyi gondolat cikázott át. Kai ekkor azonban Jongin arcát egy sokat mondó félmosolyra húzta, és megrázta a fejét.

-          Hidd el, Jongin... azért fog könyörögni, hogy bár elszöktünk volna.

KÖVETKEZŐ >>>