Time Control - Chapter Five

A/N: Yehet~ Túl vagyok a nehezén az érettséginek, jöhet a móka és a kacagás, no meg újabb két év ugrás a történetben :D Ezen kívül még egyetlen egy II. világháborús fejezet lesz (ami annyira nem is lesz háborús BTW), aztán nem stresszellek titeket beteg rohadékokkal, zsidógyűlölettel, sebekkel, hasonlókkal… VAGY MÉGIS. >:D Csak zsidók nélkül. A következő fejezet azonban már a valós számtani közepe a fejezetek számának, de ha fejezetnek vesszük az előzőt, akkor most járunk félidőnél :D Éppen ezért szeretném, ha a néma gyilkosok olvasóim is hozzászólnának valamit a témához;;;; Tudjátok, hogy imádlak titeket, csak „HALLJAM MÁR A HANGOTOKAT”! xD <3

V. Everybody hates Hitler

1944. október 31. Hétfő          Berlin, Németország

- Hol van már a dossziéja?! – dörrent Heinrich Himmler termetéből adódóan nem túl férfias, de erős hangja, mire Jongin a legapróbb rezzenés nélkül dobta le a vaskos aktát a férfi elé.

- Auschwitz összes részlegének eheti jelentése, összegzés a munkába állók és az abból kiesők számáról, a kivégzésekről, a kísérletekről, és az újabb szállítmány papírjai. Dachau papírjai az irodájában, Buchenwald adatai még hiányosak, az összes többi táborunkról érkezett összes számadatot elküldtem a Führernek – jelentette ki halkan a familiáris, míg Himmler orrára biggyesztette nevetséges, kerek lencséjű szemüvegét, és felületesen átfutott néhány sort a többtíz oldalas jelentésből. Jongin türelmesen várta, míg a férfi szokásos hümmögésével jelezte, hogy elfogadhatónak találja a fiú már-már túl részletes jelentéseit.

- Helyes – kurtán bólintott, majd visszadobta a papírköteget az asztalra, amely mély, hangos puffanással találkozott a tölgyfa lappal. –  Herr Oh most éppen Auschwitzban tart ellenőrzést, jól tudom?

- Igen, uram, Herr Hitler maga küldte el, hogy ellenőrizze Mengele újabb kísérleteit. Nem tartotta valószerűnek a doktor úr legújabb kísérleteinek… kimeneteleit.

- Rendben van, Kim, elmehet.

  Jongin csupán biccentett, majd sarkon fordult, az ajtóban azonban újra Himmler felé fordult, és sarkait összecsapva nyújtotta előre jobb kezét egy „Heil Hitler!” felkiáltással. Végül valóban kilépett az ajtón, és hajába túrva vette vissza magára szövetkabátját, hogy hosszú napja után hazamehessen, és főzhessen magának egy forró teát. Vagy esetleg legurítson valami rövidet, lényegtelen.

  És még mindig gyűlölte. Gyűlölte a munkáját, gyűlölte Himmlert, az aprócska, legális méretűnek hírből sem nevezhető irodáját, amelyben dolgoznia kellett, gyűlölte a képmutatást, és a rengeteg szörnyűséget, amelyeket nap mint nap kell összegeznie, és minden hét elején az előző heti aktákat levágnia Himmler elé, aki egy köszönömöt nem volt képes elmotyogni Jonginnak.

  De legalább sok minden megoldódott az elmúlt két évben.

  A kapcsolata Sehunnal legalább is rengeteget javult és fejlődött. Azt az egy ominózus éjszakát, mikor kénytelen volt Sehun mellett aludnia, hogy az ne tegyen kárt magában, számos további követte, és bár egy ujjal sem nyúlt többet a boszorkányhoz úgy, ahogy egy kapcsolatban illene, a mentális blokkok egy idő után eltűntek, és immár mosollyal voltak képesek nyugtázni egymás jelenlétét. Érdekes, amire húsz hosszú év nem volt elég, az két szempillantásnyi év alatt is tökéletesen meg tud változni.

  Most pedig, hogy Sehun auschwitzi kirándulása éppen a vége felé tart, Jongin pedig előbb ért haza, diplomatikusan úgy döntött, Sehun főz majd magára, ha akar valamit, ő pedig csak leheveredett a szófára a kályha mellé, és a rádiót bekapcsolva takarta el szemeit tenyerével.

  Bonn és Mainz is lebombázva. Németországot lassan porig rombolták az angolok és a jenkik, és Sehun még mindig nem fújt maguknak visszavonulót. Egy éve már, hogy annyira megszaporodtak a bombatámadások, hogy a kisebb városokat is gyakran sújtották megsemmisítő erejű támadások. Berlinről nem is beszélve.

  Noha az utolsó súlyos támadás óta hónapok teltek el, Berlin volt a legutolsó hely, amely biztonságot nyújthatott akárkinek. Majdhogynem minden héten voltak apróbb, néhány halálos áldozatot követelő bombázások, néha naponta, néha két hét szünettel, és lassan, de biztosan kezdett Berlin a földdel egyenlővé válni.

  Jongin pedig csak hátradőlt a fotelben, és lehunyt szemmel élvezte a tudatot, hogy egy röpke éven belül továbbállhatnak, ez az erkölcsi fertő pedig végleg elpusztul Adolf Hitlerrel és nagy embereivel együtt.

  A legszörnyűbb viszont Sehun új keletű becsületessége és „haza”szeretete volt. A boszorkány ugyanis kijelentette, hogy évekkel azelőtt állást foglaltak, a náci rezsim bukásáig kénytelenek ugyanazon oldalon maradni. Ó nem, nem is kénytelenek, sokkal inkább ő nem akar egy halálra ítélt kormányt elhagyni, mert képtelen beismerni, hogy tévedett, mikor évekkel azelőtt váltig állította, hogy a győztes oldalon kell maradniuk végig.

  Finom komolyzene szűrődött ki a rádióból, és Jongin egy halk sóhajjal eresztette ki mindazt az ellenérzést, amelyet Sehun egyoldalú döntései iránt érzett naphosszat. Végül is… javarészt Sehun pénze, Sehun a feljebbvaló, még akkor is, ha kapcsolatuk egyenrangúvá teszi őket, az ő tiszte dönteni, Jonginé pedig az, hogy kövesse a boszorkányt, amerre csak indul, amerre útjai viszik.

  Az ajtó csapódása jelezte ezúttal, hogy Sehunt éppen hazasodorták azon hullámok, melyek útját keresztezték, Jongin pedig kinyitotta szemeit, hogy a rádió hangerejét némileg lejjebb tekerve kelhessen föl a fotelből, és nekiállhasson mindennapos rutinjának, azaz Sehun jobb belátásra való térítésének. De ahogy pillantását a boszorkányra emelte, Jongin életében először ijedt meg.

  Oh Sehun mindig egy pedáns, elegáns, végtelenül modoros embernek mutatta magát a külvilág felé. Ingei mindig vagy újak, vagy frissen mosottak-vasaltak voltak, nadrágjai élére vasaltak, drága, egyedi cípőin pedig sosem leledzett egy árva porszem sem. Azonban akkor Sehun a legapróbb részletben sem hasonlított megszokott önmagára.

  Sehun drága ingét helyenként durva szakadások, másutt vérfoltok tarkították. Nadrágja piszkos, kopott, mindig hátrafésült tincsei pedig kócosan lógtak arcába, ében keretet szőve ezzel köré. Jongint azonban a szemei és arckifejezése rémítette meg igazán. Sehun sötét íriszeit vörös csíkok keretezték körkörösen, szemei alatt sötét karikák, arckifejezése pedig egy elmeháborodottét idézte.

- Sehun… - kezdte halkan a familiáris, mialatt néhány tétova lépést tett a félhomályban ácsorgó fiú felé. Tökéletesen tudta, hogy nagy baj van, Sehun sosem jönne így haza, sosem nézne Jonginra így, sosem… sosem vetné magát a fiúra, amit végül a következő pillanatban végül meg is tett egy hangos, földöntúli sikollyal egybekötve.

  Jongin szinte azonnal a földön találta magát, mellkasán Sehunnal, aki hosszú ujjait Jongin nyakára kulcsolva szögezte az immár fuldokló fiút a hűvös parkettához, ő pedig hirtelen szörnyen tehetetlennek és gyöngének érezte magát. Gondolatai messzire nyúltak kétségbeesésében, képzeletbeli kezükkel dörömböltek a súlyos, tömör vasajtókon, amiket nem is Sehun húzott föl, és más nem maradt, minthogy átüvöltsön a túloldalra. Jongin hús-vér kezei időközben rátalálnak Sehun arcára, és egy erőtlen érintésnél ugyan többre nem futja, de ennyi is elég ahhoz, hogy a következő másodpercben eltűnjön a fojtogató érzés.

  Jongin fulladozva fordult a hasára, hogy négykézlábra emelkedhessen, és köhögve, levegőért kapkodva pislogott a szintén földön kuporgó Sehun irányába.

- Jongin… - hallatszott a boszorkány elhaló, erőtlen suttogása, Jongin pedig nagy nehezen, némi erőlködéssel állt csak lábra, hogy Sehuntól némileg messzebb kerüljön. –Ne haragudj, nem akartam…

  Oh Sehun sosem kérne bocsánatot… olyanért, amit ő követett el szánt szándékból, az biztos. Nem mellesleg Sehun sosem alkalmazna erőszakot, pláne nem olyat, amellyel saját kezeit be tudta volna piszkolni.

  Aztán Sehun vállai rázkódni kezdtek, előbb lassan, majd egyre gyorsabban, vészes ütemben, majd végül megjelent egyre hangosodó nevetése, mely az őrület szikráit hordozta magában.

- Ne haragudj, nem akartam… - ismételte saját szavait, némi éllel a hangjában. – Szenzációs… ekkora puhapöcs szöveget is csak te veszel be…

- Sehun, mi bajod? – Jongin időközben fölemelkedett a fölről, és tett néhány lépést a boszorkány felé.

- Tökéletesen érzem magam, te kis molypiszok, köszönöm kérdésedet – ropogtatta meg csigolyáit néhány nyakbillentéssel a fiú, és fekete szemei lángok közt égve meredtek a familiáris irányába. – Mit gondolsz, milyen hangja van egy kisfiúnak, mikor élve boncolják?

- Na jó, sok volt neked Auschwitz… - csóválta meg a fejét Jongin, és megindult a földön térdelő Sehun felé, de az egy pillantásával megállította. Arcán halvány, szinte már kedves mosolytükröződött, de a szemei a téboly mélységeit tárták a fiú elé, mélyebben, mint bármikor.

- Amikor elkezded az Y-metszést, még csak zokog, hogy hagyd abba… - folytatta halkan, vonásai torz vigyorba fordultak. – Aztán amikor oldalra csípteted a bőrét, és látod a szívét dobogni… akkor kezdene el sikítani. Tudod, miért nem tud?

- Sehun…

- Mert átvágtál egy rakás eret, és már fél lábbal a sírban van. Aztán amikor már fogod a bordavágót, és nekiállsz a csontjainak, elájul, és nem mozdul többet. Meglepődnél, milyen sok vér van egy száz centis kis talajfúróban – nevette el magát halkan, és ahogy vöröslő tekintete Jonginra villant, a fiú hanyatt vágódott, fejét csúnyán beütve a kemény padlóba. – Szánalmas vagy, Jongin – suttogta halkan Sehun, miközben térdeire billenve mászott a szinte földhöz szögelt fiú fölé, hogy végül arcuk egy vonalban legyen, és szemtől szembe nézhessenek. – Te is és ez a… boszorkány is. Szánalmasok vagytok.

- Ki vagy te?

- Csacsi. A név hatalom… - kuncogott halkan a lény. – Sehunnie is ezért bukott el olyan gyorsan… bár miattad nem volt könnyű magamra húznom, de… De hát voltak olyan rejtett helyek az elméjében, ahova neked sincs bejárásod… például az, amelyik veled van tele.

  Jongin egy pillanatra még az erőlködést is abbahagyta, hogy kiszabaduljon, annyira megdöbbentette az információ. Sehun eltitkolt előle bármit is, ami vele kapcsolatos…?

- Ó, szóval fogalmad sem volt róla, mi? – nevette el magát jókedvűen. – Akkor elmondom… tudod, hányszor lopott tőled csókokat, mikor mellette aludtál? Igaz, sokszor miattam épült le annyira, de volt, hogy megjátszotta, csak, hogy mellette legyél. Szörnyen szánalmas ez egy boszorkánytól… - sóhajtott halkan, majd ahogy elkezdte volna folytatni, becsukta a száját, és a plafon felé fordította tekintetét.

  És abban a pillanatban már Jongin is hallotta a bombariadót. A hátborzongató hang végigsüvített a berlini éjszakán, mint az elmúlt két hétben oly sokszor, csak most épp ő is tudta, hogy nem téves a riasztás. Valóban meg fog történni, újra bombázni fogják a várost, újabb emberek fognak meghalni… És nekik is le kell menniük az óvóhelyre, mert nem biztos, hogy egy ilyen lénnyel Sehun testében bárhogyan is helyrehozhatná esetleges sérüléseit.

- Az óvóhelyre, mi? – vigyorgott rá ismét Sehun arcán keresztül az entitás, és hátrasimította Jongin tincseit. – Persze… ennyit érsz, te rohadt kis torzszülött, ennyit ér az isteni erőd, ennyit számít a kötelességed! Meg sem tudod védeni ilyen extrák nélkül azt, akinek jelenleg minden reménye benned fekszik… szó szerint. Látod, Kai? Semmit sem érsz. Semmit sem tudsz tenni… ellenem. Ezért fogsz most megha…

  Abban a minutumban azonban felrobbant a légkör. Hatalmas csattanás szaggatta szinte cafatokra Jongin dobhártyáit, ahogy a jól irányzottan ledobott robbanószer a többemeletes ház tetején landolt többedmagával együtt. A falak leomlottak, Jonginék havilapba illő élete derékba tört, ahogy a mennyezet rájuk és a méregdrága, divatos, kényelmes bútorokra hullott. Sehun teste összecsuklott Jongin fölött, s a természetfölötti erő, amely fogva tartotta a familiárist, egyszeriben megszűnt létezni, ahogy Sehunnal együtt több mázsa törmelék zúdult a testére. Amelyekkel természetesen könnyebb volt elbánnia, mint egy erős démonnal, aki ráadásul Sehun összes fortélyát ismeri és fel tudja használni Jongin ellen.

  Sehun megsérült. Ezt immár nem csak a túl nyomasztó csöndből, hanem a fiú túl csöndes légzéséből, és a koponyájából Jonginra csöpögő véréből is képes volt kikövetkeztetni. Sehun nem mozdult, és még gondolatban sem tudta elérni, no nem mintha túl sok ideje lehetett volna próbálkoznia. Ugyanis mielőtt legurította volna magukról a törmelékeket, fülét megütötte a folyamatos, halk csipogás, és Jongin elkerekedett szemekkel ragadta meg Sehunt, hogy a következő másodpercben – az időzített bomba robbanása előtt alig két pillanattal – már egy üres utcán kuporogjon, Sehun már-már élettelen testét.

- Sehun… - suttogta halkan, miközben Sehun homlokára simította reszkető, piszkos ujjait, de nem történt semmi. A seb, ugyan lassan, de begyógyult a boszorkány tarkóján, de nem tért magához, légzése ugyanolyan kritikus maradt. – Sehun, könyörgöm, térj magadhoz, ne most légy seggfej!

  De Sehun nem ébredt, nem nyitotta ki szemeit, és nem röhögte képen Jongint, hogy csak viccel. Jongin remegve nyalábolta föl magukat a macskaköves utcaburkolatról, és Sehunt karjaiba véve indult meg a hatalmas kúria felé, ahova eredetileg teleportálni szeretett volna.

***

- Mégis ki az a hülye, aki befogad egy félhalott boszorkányt és a segítőjét késő esten, mikor ráadásul mindketten úsznak a vérben? – neveti el magát hitetlenkedve Anna, miközben Jongin pár másodpercnyi szünetet tart, amíg cigarettára gyújt. – Ember, ez hihetetlenebb, mint eddig volt…

- Maga olyan, mint egy elefánt – horkan föl a familiáris, és megvetően fújja a nő arcába a tüdejéből felszabaduló füstöt.

- Pardon?

- Lassan jut el a tudatáig bármi, és szörnyen gyorsan felejt.

  Anna egy pillanatra még reagálni is elfelejtett, ahogy elkezdte földolgozni az információt, így a nevetés kiváltsága ezúttal a fiút illeti.

- Teljesen elfeledkezett Baekhyunról, olybá tűnik.

- Nehezen tudtam volna elfelejteni az egyetlen szimpatikus résztvevőjét a történetének. Sok a párhuzam kettőnk közt.

- Ebben igaza van. A különbség viszont egy egész szakadéknyi, kezdve onnan, hogy ő sosem teregette ki mások magánéletét és fájdalmait csupán azért, hogy bankókkal törölhesse ki a valagát.

  A csönd ismét beállt kettőjük közt, de Jongin arca ezúttal csupán egy halovány, elnéző mosolyt enged magára.

- De Baekhyun nem az USA-ban maradt? – igyekezett menteni a menthetetlen egóját a nő, és Jongin nem is illette több becsmérlő visszaszólással.

- Nem, időközben Drezdába költözött, hogy Sehunnal tovább üzletelhessenek, és mivel a nácik eszméi őt is meglehetősen vonzották, Baekhyun nagyon megnyerőnek és célravezetőnek tartotta az ötletet, hogy átköltözzön. Ő volt az utolsó létező mentsváram, ha boszorkányságról és démonokról volt szó.

- És tudott segíteni?

- Várja ki a végét, kisasszony.

***

- Kai, mi a kénköves… - kezdte az alacsony férfi megrökönyödve, ahogy ajtót nyitott két megviselt ismerősének, de döbbenetén gyorsan túl kellett tennie, ahogy Jongin beviharzott a hatalmas házba, és hezitálás nélkül dobta le a mocskos-véres öltözetű Sehunt a kanapéra.

- Megszállták, nem tudok vele mit csinálni, segítened kell rajta! – fordult Baekhyunhoz idegesen, mintegy köszönés gyanánt, mire az csak összevonta szemöldökeit, és tüzetesen végigmérte a familiárist.

- Hogy néztek ti ki, komolyan, lemennél a bányába, még a szén is feljönne…

- Baekhyun, pont, hogy leszarom! – csattant föl a fiú, mire a boszorkány védekezésképpen emelte a magasba tenyereit. – Segíts rajta, mert nem férek hozzá, túl nagy falat nekem!

- Nyugodj már le! – rivallt rá élesen Baekhyun, mire Jongin szinte, mintegy varázsütésre, azonnal elnémult. Szemei azonban sokkal többet beszéltek a szavainál. Ibolyakék íriszei tele voltak kétségbeeséssel és könyörgéssel, olyan érzelmekkel, amelyeket Baekhyun sosem látott a fiú szemeiben. – Megpróbáltad kiűzni?

- Nem volt rá alkalmam… ma jött elő csak belőle, és az utóbbi hetekben semmi erre utaló jelet nem láttam rajta… - Jongin idegesen túrt tincsei közé, Baekhyun pedig odébb tolta, hogy Sehun mellé térdelve húzhassa végig ujjait homlokán, keresztet rajzolva ezzel a boszorkány bőrére.

  Ám ami akkor történt, arra Baekhyun sem számított.

  Ugyanis nem történt semmi. Sem egy apró morgás, sem egy üvöltés a keresztre, semmi. Sehun továbbra is mozdulatlanul feküdt a szófán.

- Biztos, hogy megszállták?

- Egész biztos, és szerintem tudom is, hogy mi – bólintott lassan Jongin, ahogy visszapörgette elméjében a démon szavait. – Torzszülöttnek nevezett, legutóbb két éve történt ugyanez, amikor…

- Amikor abból a kislányból űzted ki oly sikeresen, mi? – csóválta meg a fejét. – Látszik, milyen jó munkát végeztél, te démonok réme – gúnyolódott szemtelenül Baekhyun.

- Azt hittem…

- Hinni a templomban kell! Egy démon nem semmisül meg annyival, hogy kiűzöd, mert általában visszatámad! Látod? Visszatámadt!

- Nem volt időm foglalkozni vele, mert Sehun kicsit más okot adott a gondolkodásra…

- Esküszöm, ha megennék egy fazék betűlevest is jobb indokokat szarnék, mint amiket te hozol föl, miért nem végzed rendesen a dolgod! Szánalmas másra hárítani a fele–

- Sajnálom, jó?! – csattant föl Jongin, hangosabban, mint szerette volna. – Sajnálom, hogy nem voltam elég alapos, de most segíts rajta!

- Te vagy a familiárisa! Az a dolgod, hogy vigyázz rá!

- Tudom, de ha te most nem segítesz, meg fog halni, Baekhyun! A legjobb barátodról van szó, segíts rajta!

  Baekhyun halkan felszusszant, és megcsóválta a fejét.

- Fürdesd meg, aztán kitalálok neki valamit…

  Jongin arcára halvány, elégedett mosoly kúszott, ahogy elhangzott Baekhyun szájából az ígéret. Némiképp megkönnyebbülten vette karjaiba Sehunt, hogy elsétáljon vele a fürdőszobáig, ahol a kád szélére ültetve a boszorkányt kezdte őt kihámozni szakadt, koszos ruháiból.

- Rendben leszel, Sehun, ugye tudod…? – suttogta halkan a familiáris, ahogy megeresztette a vizet a kádba, és óvatosan fektette bele társát, hogy lemoshassa bőréről a piszkot, és nehezen bár, de begyógyíthassa a bombázáskor keletkezett sebeit.

  Törődő kezei végigsiklottak Sehun tejfölszőke tincsein, kimosva a szálak közül az alvadt vért és a rengeteg szennyeződést, újra kellemesen puhává varázsolva őket. Jeges aggodalom süvített végig a fiú tarkóján, majd gerincén, ezzel apró libabőrök ezreit küldve szét testének minden táján. Mi van, ha túl késő…?

- Minden rendben lesz… - bizonygatta immár magának is, és lehajolt, hogy a fiú sápatag homlokára nyomhasson egy hosszú, törődő csókot.

  Végül is… mi kivetnivaló van abban, hogy törődik Sehunnal? Azok után, amik köztük történtek, a csatározások, a viszályok, majd az együtt töltött éjszaka, és utána az, hogy Jongin mennyit foglalkozott a boszorkánnyal… azok után ez már nem számít lényegében semmit. Volt köztük valami mindig is, amit nem fedett le munkakapcsolatuk, amely túllépett bizonyos határokat, és ami igazából összetartotta kettőjüket. Viszont arról fogalma sem volt, mi jön azután, hogy Sehun magához tért, és túlestek egy hosszú, mindenképp szükséges beszélgetésen.

- Hú, ti tényleg lefeküdtetek – hallatszott Baekhyun jókedvű, kaján megjegyzése az ajtóból, Jongin viszont szóra sem méltatta a megjegyzését.

- Találtál valamit?

- Jongin, miért nem vagy partner ebben a beszélgetésben? Biztos neked is vannak dolgaid, amiket meg akarsz beszélni ezzel kapcsolatban…

- Nem a te dolgod, mi történt kettőnk között. Találtál valamit vagy sem?

- Nem vagy túl szórakoztató – sóhajtott föl drámaian, és letett a mosdókagylóra két törölközőt, és némi ruhát mindkettőjüknek. – Mivel te vagy az egyetlen, aki telepatikus úton is meg tudod közelíteni, készítek neked egy főzetet, amivel könnyen az elméjébe férkőzhetsz. Nem tudom, milyen mélyen van, azt sem tudom, eléred-e majd, vagy kibírod-e mindazt, amit ott találsz.

- Nem érdekel – rázta meg a fejét Jongin. – Ez a dolgom.

- Akkor holnapra megfőzöm – bólintott Baekhyun röviden. – Fürödj le te is, Chanyeol addig megágyaz mindkettőtöknek a vendégszobában.

- Köszönöm, Baekhyun… - biccentett halkan Jongin, és megeresztett egy halvány mosolyt a boszorkány felé.

  Bár lehet, hogy nem sok köszönnivaló lesz abban, amit kap.

A/N2: HÁT ILYEN SZHARCSI-FOSCSIT IS RÉG ÍRTAM! :D Tudassátok velem, mennyire nyálas nyomoronc vagyok, kösziiii <3


Következő >>>