Time Control - Chapter Four

A/N: BWAHAAAAA. Itt az első háborús hátterű fejezetecske, még talán egy vagy kettő lesz ezen kívül, ami ekörül a téma körül forog majd *-* Jaj de izgatott vagyok, a Sweet ’50’s óta nem írtam semmi háborús cuccot, nagyon remélem, ez lesz majd kétszer olyan jó, mint az! *-* ebben még nincs sok sem a frontról, sem úgy igazán a körülményekről, ez a fejezet leginkább arra van, hogy tovább bonyolítsam a dolgot… najó, csak egy cseppet. (Az utolsó egy-két oldalnál nemtudommitörtént./////. nenézzetekrám.) Tehát annyira nem is nagy szám. De a következő már jobb lesz =w=

  Nem mellesleg utólag is szeretnék elnézést kérni az előző fejezet végéért, olyan érzésem volt, hogy véleményező olvasóim gyakorlatilag versenyt csináltak abból, hogy ki tudja jobban szidni Sehunt és felmenőit. :D És amellett, hogy jól szórakoztam persze, azért vérzett is az új keletű KaiSoo shipper kisszívem. De hát… ez van, az élet kegyetlen._.

  Ha ezután is igazságtalannak érzitek Sehun puszta létezését is, legyetek oly kedvesek kommentben szitkozódni, akién a legnagyobbat röhögök, esküszöm, meghívom egy felesre. :D

  Jó szórakozást! <3

IV. Freak Show

- Úgy tűnik, kezdődnek az érdekes dolgok – ingatja a fejét Anna, és kinyújtóztatja elegáns végtagjait. Jongin végignéz a karcsú testen, a ceruzaszoknyába bujtatott lábakon, a szoknya magas dereka alá simított ingen, majd a nő kellemesen szép arcán állapodik meg tekintete. Nem kevésszer látta, ahogy egy ugyanilyen szépséget elcsúfított a személyisége, vagy valami, ami mélyen benne lakozott. – Erre ennem kell valamit. Maga nem éhes?

  Jongin figyelmen kívül hagyja Anna megjegyzését és kérdését.

- Magának még mindig fogalma sincs, mindez mennyire sokkoló volt akkor egyszerre. Az egész életem romokban hevert, elvesztettem az utolsó utáni támaszomat Kyungsooval, amit nem mellesleg csakis magamnak köszönhettem. Chanyeol elfordult tőlem, ahogy elkeseredettségemben nekiestem, hogy mit képzel magáról, hogy viszonyt folytat Baekhyunnal, Sehun pedig… - Jongin halkan felnevet. – Sehunnal továbbra sem volt rózsás a kapcsolatunk.

- Kifejtené? – Anna időközben kivesz egy tűrhető minőségű almát az asztalon lévő gyümölcsös kosárból, és fennköltségét meghazudtolva harap belé, hogy aztán nem túl elegánsan csámcsogjon el rajta. Ebből is látszik, hogy a külső nem minden.

- Nos, ami azt illeti, nem bosszultam meg Kyungsoot. Nem csak, hogy nem tehettem, hanem a hosszú évek során megtanultam, hogy Sehun, amekkora arisztokrata seggfej, ugyanolyan elcseszett a felszín alatt. Szánalomra méltónak találtam az igyekezeteit, hogy más embereket tegyen tönkre a saját javára, mégsem tudtam örömömet lelni azokban a rohamaiban, amelyek akkor ütköztek ki rajta, mikor rájött, ezzel csak a saját nyaka köré csavarja a kötelet, és a szék lassan kibillen alóla. A szánalmam volt az együttműködésem oka, így amikor munkája volt, mindig segítőkész voltam, álltam rendelkezésére, cserébe ő pedig nem ásta magát bele a magánéletembe. Én sem az övébe mondjuk, noha sok minden szúrta már akkortájt is a szemem. Visszatérve a munkához, az első két év után immár tökéletes partnerekként űztük a tevékenységeinket. Partnerekként, és nem familiáris és annak társaként.

- Van különbség? – vonja föl vékonykára szedett szemöldökeit az írónő, mire Jongin majdhogynem felhorkan.

- Hogyne lenne. A munkakapcsolatokban minimális a bensőséges és bizalmi kapcsolat, egy olyan kapocsnak viszont, ami köztünk köttetett, száz százalékig a vak bizalomra kellett volna támaszkodnia. Visszatérve… huszonkét további év alatt annyira hideg lett köztünk minden, hogy tudat alatt is kerestük az alkalmat, mikor egymáshoz tudtunk vágni dolgokat… sokszor szó szerint. Néha még azért is hozzávágtam néhány tányért, mert „gyereide” „hozdideazújságot” vagy „takarodjki” néven szólított a nap nyolcvan százalékában, mikor már rég megszoktam a Kai-t a szájából.

  Anna csak bámult Jonginra néhány másodpercig, majd ismét magasra szaladnak szemöldökei, mélyítve az addig alig látható ráncocskákat homlokán.

- Mi értelme volt annak?

- Szerintem bárminek örültünk, ami nem azt jelentette, hogy elmegyünk egymás mellett a ház folyosóin, a könyvtár két messze eső végében ülünk le olvasni, vagy, hogy vacsoránál is hullacsöndben csücsülünk egymással szemben Sehun ötvenszemélyes asztalának két végében. Így inkább konfrontálódtunk.

- De miért akar húsz évet ugrani előre? Ennyire unalmas élete volt mellette?

- Nem, ennyivel izgalmasabb az ön számára az időszak, amelyet Németországban töltöttünk, kedvesem – húzza halvány mosolyra a száját Jongin, és ő is elvesz egy almát az asztalról, hogy élvezettel haraphasson bele az édes gyümölcsbe. – Sehun 1941 decemberében megtudta, hogy a Lengyelországi zsidók deportálása megkezdődött, és mivel inkább Hitler nézeteit osztotta, úgy döntött, hogy költözünk párezer kilométert. Csak ő, én, és a párszázezer dollárja. Végtelenül szórakoztatott már maga az elképzelés is, hogy olyan helyre menjünk, ahol egyikünk sem ismeri a nyelvet, nincs egzisztenciánk, és az egyetlen, amire támaszkodhattunk, az volt, hogy a Führer hisz az okkultizmusban, és előszeretettel alkalmazza is azt.

- De ahhoz a nyelvet is beszélniük kellett volna, nem? Meg persze valamit le kellett volna tenniük az asztalra…

  Jongin halkan elneveti magát.

- Pár nap és hét után kiderült, hogy egyik sem volt többé akadály. Legőszintébb, legmélyebb döbbenetemre, mikor sikerült lakást szereznünk, és elindultam felderíteni a környékünket, kiderült, hogy rejtett perfekt némettudással rendelkezem. Nagyjából olyannal, amilyen a kínaim. Sehun pedig… nos, ő félelmetesen gyorsan tanult. Innentől lehúzhattunk egy problémát a listánkról, már csak azt kellett kiderítenünk, hogy kenjük meg a Führert, az egész Gestapót és az SS tehetősebb, fontosabb rétegét.

- Hogy csinálták?

- Emlékszik arra a férfire, akiről meséltem? Tudja, az első munkám Sehunnal. – Anna csak bólint egyet, és Jongin halványan elmosolyodik. – Nos… a Gestapósok hatvan-nyolcvan százaléka ugyanolyan ferde és aberrált volt, akárcsak az a vén kujon. Csak ezúttal Sehunnak is be kellett dobnia magát, mert természetesen az én bőrszínem nem volt mindenkinek bizalomkeltő – nevet föl a fiú, és visszadobja a tányérra a lerágott almacsutkát. – Tehát Sehun bájolgott egy sort majdnem minden meggyőzhető tiszttel, akik rám hál’ istennek nem is akartak rám nézni, és az alkuival nagyon gyorsan népes rajongói körre tett szert. Akik pedig nem voltak elragadtatva Sehun módszereitől, azok csak később, Hitlert követve álltak be a kígyózó sorba.

- Ah, de a németek fajgyűlölete az ázsiaiakra is kiterjedt, nem? Akkor egyáltalán hogy nyertek belépőt Hitler bizalmi körébe?

- Egyszerűen. Sehun német kézre juttatta Szevasztopolt – felelte Jongin egy halk nevetéssel. – A német parancsnok, Erich von Manstein már bele volt fáradva a sokhónapos hadjáratba, ahogy az egész életébe is, így… Sehun elküldte nyaralni Korzikára, ahol élhette parányi életét, mint Marci hevesen. Felvette a parancsnok identitását a harcban, és csodálatos győzelemre vezette a csapatait. Ha nem lett volna akkora gócpont az egész ostrom Hitler szemében, semmi haszna nem lett volna, de mivel Szevasztopol több mint fél évig kötötte le a hadsereget, a Führer nagyon hálás volt Oh Sehun kicsit megkésett segítségéért is. Persze amint végzett, Sehun visszaadta Mansteinnak az immár dicsőségben fürdő életét, és az lett Hitler számára, aki addig nem sokan mások: személyes tanácsadója.

- Elég jól kitalálta – bólogat elismerően a nő, Jongin vigyora pedig csak kiszélesedik.

- Köszönöm a bókot. Én találtam ki az egészet.

- Nem Sehun…?

- Sehun csak ügyesen kivitelezte – von vállat Jongin. – Hosszú esték kellettek ahhoz, hogy stratégiailag átbeszéljük, ahhoz pedig nekem is aktívan részt kellett vennem a műveletben, hogy tökélyre fejlesszük, már-már német precízióval, és nem mellesleg, hogy Sehunt is terelgessem kicsit, nehogy egyszer merő szórakozásból kereszttűzbe álljon, ami… végül hála az égnek, nem következett be.

- Érdekes, mennyire aggódott érte… - mosolyodik el halványan Anna, a fiú ajkai pedig halvány, nosztalgikus mosolyra húzódott.

- Mint mondtam, tökéletes „üzleti” partnerek voltunk, és nem mellesleg a szerződésem is kötelezett. Sehun tette a dolgát, az én szerepem pedig az ő védelme volt, semmi több. És én a saját feladataimat tökéletesen végre is hajtottam, egész addig, míg Sehun „magánélete” be nem somfordált a „munkakörömbe”.

1942. augusztus 1. Péntek         Berlin, Németország

  Jonginról szakadt a víz, ahogy belépett aprócska lakásuk ajtaján. Tincsei nedvesen tapadtak arcához, az első dolga pedig az volt, miután bedobta aktatáskáját a fotelbe, hogy az inge is kövesse azt.

- Sehun! – kiáltotta el magát, miközben ingét gombolgatta. Viszont másodpercekkel utána sem érkezett rá válasz, így Jonginnak az összes ellenérve eltűnt azzal kapcsolatban, hogy félmeztelenül töltse napjának további részét, így könnyebben viselve a kinti negyven plusz fokot. A ruhadarab átröpült a szobán, hogy a szennyes tartóban landoljon, majd a fiú egy halk nyögéssel zuttyant le a kényelmes fotelbe, táskáját a földre dobva.

  Néha gyűlölte ezt az országot. Gyűlölte, hogy a világ legnagyobb szörnyetegének kellett dolgoznia, gyűlölte, hogy, mint tollnoka, napi kapcsolatban kellett lennie Heinrich Himmlerrel, a Harmadik Birodalom második emberével. Gyűlölte, ahogy képmutató mosolyt kellett villantania mindenkire, és Heil Hitlert kiáltania minden alkalommal, mikor elköszönt egy társaságtól. Hazugnak érezte magát, amely normál értékrend mellett eltörpült volna minden háborús bűnük mellett, de Jongin számára a hazugság egy újabb szörnyű bűnnek számított, amiért később égni fog.

  Aztán itt voltak azok a pillanatok, mikor mosolyt csalt a biztonság ajkaira. Pozíciójuk biztos volt ebben a gusztustalan világban, bizalmasai voltak a világ első számú, legrettegettebb emberének, minden a kezükre játszott. Amennyiben viszont a Harmadik Birodalom elbukik, nos… Sehun egy boszorkány, ahogy a jelenlegi helyzetükről is, arról is fog gondoskodni, hogy továbbra is inkognitóban maradhassanak.

  Az idilli, pihentető pillanatnak azonban máris vége szakadt, ahogy fülsiketítő hanggal szólalt meg a nappaliban lévő telefonkészülék. Jongin előbb sóhajtott egyet, mielőtt fásult, nehézkes mozdulattal a kagylóért nyúlt volna, és unottan bele nem szusszant volna.

- Oh rezidencia, miben segíthetek?

- Kai, nem érlek el, gyere ide azonnal!

  Sehun hangja egy pillanatra sem volt elragadtatott, sem nyugodt, hanghordozása leginkább dühöt és… tehetetlenséget tükrözött; ahogy ezt az éles németről koreai nyelvre váltás is csodásan mutatta. Így Jongin szemei is azonnal kipattantak, amint rájött, hogy baj van. Nem mellesleg, ha Sehun felhívta, akkor valami tényleg nincs rendben.

  Az elmúlt huszonkét év alatt olyan szinten tökélyre fejlesztették telepatikus kommunikációjukat, hogy még akkor is elérték egymás tudatát, mikor több száz kilométer volt kettőjük között. Az elmúlt hetekben viszont valóban semmi. Jongin egy kósza, beteges gondolatfoszlányt sem hallott Sehuntól, és ezek szerint vica-versa.

- Hol vagy pontosan? – kérdezte a fiú, miközben levetett ingéért nyúlt, hogy azonnal visszahúzhassa magára, és villámgyorsan pattinthassa össze a gombokat az elegáns ruhadarabon.

- A Führernél. Igyekezz, mielőtt lemészárolom a fél gárdát, mert nagyon közel állok hozzá!

  Jongin azonnal lecsapta a kagylót, és ahogy az utolsó gombot is összekapcsolta az ingén, egy hangos csattanással tűnt el a kényelmes nappalijukból.

- Miért nem hagysz egy estét sem pihenni?! – förmedt rá Jongin az idegesen toporgó Sehunra, ahogy felbukkant annak háta mögött. – Elegem van, hogy folyamatosan repkednem kell Berlin és Lengyelország között, fogd már föl, hogy nem körülötted forog az életem! – Ezúttal németül szólt a fiúhoz, de Sehun csak legyintett egyet, és közelebb lépett Jonginhoz.

- Vedd át a munkámat, én nem bírok ezzel a szemétládával! – Oh Sehun igencsak ritkán fakadt ki, gurult dühbe; oly ritkán, hogy még magát Jongint is meglepte, ahogy a boszorkány arcát apró ráncok borítják mérgében, s ahogy a fiú föl s alá trappolt az alagsorba vezető lépcső előtt.

- Kiről beszélsz? – kérdezte halkan a familiáris, Sehun pedig csak intett a fejével a lépcső felé, hogy ideje Jongint is beavatnia a részletekbe.

  Kevésbé tudott tény volt, hogy a Wolfschanze alagsora modern kínzókamraként is üzemelt sok apró szobácskával, ahol különböző módszerekkel zajlottak a vallatások, néha tucatjával is. Hangszigetelésben azonban csöppet sem volt hiány, a fölsőbb emeleteken már nem hallatszott a lenti zajos jajveszékelés sem, vagy csupán megtanult a személyzet elmenni az apróbb hangok mellett, mondván, hogy amiben nem biztosak, az úgysem fáj nekik.

  Sehunt azonban a Führer csak végszükség esetén vetette be. A boszorkány módszerei még az ő számára is sokszor túl brutálisak, vagy éppen felfoghatatlanok voltak, no meg Sehun sem volt hajlandó túl gyakran túllépni a hatáskörén. Viszont, amikor megtette, nem fért hozzá semmi kétség, hogy sikerrel jár. Most azonban, látván, hogy Sehun ennyire ideges, Jongin abban is elbizonytalanodott, hogy ő sikerrel járhatna.

  Jongin, nagy titkot nem árulok el azzal, ha állítom, hogy gyűlölte. Gyűlölte azt, hogy neki is gonosszá kellett válnia, és embereket kínoznia, ha már Sehun is csődöt mondott. Gyűlölte, hogy talán még Sehunnál is több apró fortélyt ismert a lélek és a test kínzására, többet, mint amennyit az Intézményben tanítottak neki. Ilyenkor csak még inkább erősödött benne a tudat, hogy még az Isten is gonosznak teremtette, pusztításra és vérontásra, Sehun pedig csak egy eszköz volt a kiteljesedéshez. Jongin velejéig romlottnak érezte magát, és ezen a mindennapos elmormogott imák, gyónások és a bűnbánat iszonyatos súlyú, mellkasára nehezedő tonnás tömbjei sem enyhítettek egy csöppet sem.

  Az pedig, ami az alagsor egy eldugott kamrájában fogadta, minden eddigi elképzelését is fölülmúlta, és ha nem ez lett volna a munkája, biztosan elszaladt volna.

  A vallatott személy nem más volt, mint egy alig tizenkét éves vézna kislány. Munkatáboros lehetett, ruhái cafatokban lógtak csontos karjain, mellkasánál néhol kiszakadt a vékony, durva anyag, látni engedve ily módon papírvékony bőrét majdhogynem átbökő bordáit. Törzse egy pár cingár combban végződött, melyen a nadrág már nem igazán leledzett felismerhető állapotban. Ruháinak maradékát vastagon borította saját vére, combjai pedig a vasszékhez nagy gonddal és türelemmel ragasztgatott vaskos szögeken pihentek. Lábszárán temérdek még mindig vérző seb, bokáit kikezdték a vasbilincsek, amelyek mind a négy végtagját a szék lábaihoz és karfájához rögzítették.

  De a kislány mindezek ellenére azonnal fölkapta a fejét, ahogy Jongin Sehun oldalán belépett a kamrába, és iszonytató vigyorra húzta ajkait. Jongin akkor nyugtázta csak, hogy fogai helyenként hiányosak, helyükön tátongó, véres lyuk gondoskodik emlékük megőrzéséről.

- Nem bírsz velem, cicavirág? – sziszegte becsmérlően, és helyzetétől eltekintve tökéletes vidámsággal a lány, de a hangja nem egy mutálás előtt álló apró lánykáé, hanem valami földöntúli, rekedtes és mély orgánum, amelyet Jongin életében nem hallott még. Minden borzalmat leszámítva Jongin arca elismerő kifejezést vett föl, ezzel jutalmazva a „cicavirág” jelzőt, amelyet a büdös életben nem mert még senki Sehunra aggatni, Jongin, de még Baekhyun sem. – Kíváncsi vagyok, a pajtid meddig bírja.

- Egyedül rohant le egy egész német tizedet, látszólag mindenféle indíték nélkül – jegyezte meg halkan Sehun, ügyet sem vetve a lány élcelődésére. – Megskalpolta és kibelezte mindet, majd hagyta, hogy a kiérkező erősítés foglyul ejtse, és beszállítsák ide. Tizenhárom napja vallatják – tette hozzá csöndesen, mire Jongin hitetlenkedve kapta felé a fejét.

- Képtelenség, nem maradna életben.

- Ja, a lány nem is. Ő szerintem a második nap után feladta – vont vállat Sehun egyszerűen, Jongin pedig már fel sem vette a boszorkány érzelemszegény megnyilvánulását. – A fizikai kínzással nem megyünk semmire, nekem pedig nincs hatalmam lenyúzni a lelkét ennek a valaminek… neked viszont van.

  Jongin csak felhorkant, és megcsóválta a fejét.

- Elég lett volna kiűznöd belőle, bármi is legyen ez…

- Nem hagyja magát! – a boszorkány tehetetlenül tárta szét karjait, és frusztráltan csapta őket újra combjaihoz.

- Na, mi van, langaléta? – érkezett Jongin mögül a kislányt uraló lény hátborzongató hangja, és ahogy Jongin megfordult, hirtelen már nem a lány arcát látta, hanem valami egészen mást. Az apróság teste hirtelenjében átalakult, bőre sötétre színeződött, a hegek a testén vörösre színeződtek, arca viszont már nem egy ártatlan, elkínzott teremtésé, hanem magáé az eredendő gonoszé.

- Akkor majd én elintézem – bólintott egyet még Sehunnak, és íriszei egy pillanatra kéken megvillantak, a lény arca pedig feladta, hogy továbbra is vigyorba kanyarítsa száját, ahogy elkapta Jongin hűvös, ibolyakék pillantását.

- Ah, szóval te lennél a kiskutyája? – leplezte a lény pillanatnyi megingását egy hangos, hidegrázó kacajjal. – Mintha annyira ijesztő lennél. A boszi sem volt nagy szám.

  Jongin csak egy halvány mosollyal jutalmazta a megjegyzést, és hagyta, hogy ösztönei elhatalmasodjanak rajta. Ezek voltak azok a pillanatok, mikor Kim Jongin, a mindig becsületes familiáris, aki csak akkor tapos el egy hangyát is akár, ha nagyon muszáj, megszűnt létezni, és Kai, akit Sehun teremtett Jongin lényéből, a felszínre tört. És pusztított, ha arra volt szükség.

  Megindult a lény felé, és szemöldökeit felvonva állt meg előtte, ahogy annak arcáról szépen, lassan olvadt le a mosoly. Kai hűvös magabiztossággal emelte fel jobbját, és mutatóujját végighúzta a kikötözött rémség mellkasán, és ugyan a bőre nem repedt föl sehol sem, földöntúli üvöltés rázta meg a helyiséget.

  A démon vért köpött, vért, de nem vöröset, mint az emberek szoktak, hanem feketét. Feketét, és ez a massza a rothadó hús bűzét idézte, de Kait nem zavarta. Nem zavarta az üvöltés sem, csupán azon volt, hogy azon a húsba zárt, sötét energiamezőn örökké tartó sebet ejtsen.

  Aztán, ahogy elhúzta a kezét, az ordítás megszűnt, a démon pedig újra a kislány testét mutatta még Kai előtt is. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, szemei vérben forogva meredtek Kaira.

- Ne merj hozzám érni többet, mocskos torzszülött! – sziszegte dühösen, Kai pedig továbbra is csak higgadtan mosolygott a démonra.

- Nem vagyunk már olyan jó kedvünkben, igaz? – nevetett halkan, és a lány arcára simította tenyerét, mire annak bőre kéken felizzott, már-már füstölni kezdett. A démon ismét felüvöltött, Kai pedig csak közelebb hajolt hozzá. – Takarodj ki belőle! - suttogta halkan.

  Talán több sem kellett az entitásnak, a következő pillanatban a kislány testén lévő összes vágásból valami sűrű, fekete anyag kezdett szivárogni, egész addig, míg az ordítás egyszeriben el nem halt, és a lány teste elernyedt Kai ujjai alatt.

  És ekkor Kai eltűnt. Jongin lelke megtelt sajnálattal és gyásszal, ahogy eloldozta a kislányt, majd leemelte a szöges székről, hogy a földre fektethesse, és letakarhassa egy megviselt pokróccal. Letörölte kezeiről a fekete vért, és visszafordult Sehunhoz, aki még mindig földbe gyökerezve bámult a fiúra.

- Legközelebb veled kéne kezdeni…

- Nem csinálom ezt többet – jelentette ki Jongin szigorúan, és elviharzott Sehun mellett, hogy aztán a folyosó végén köddé váljon, maga mögött hagyva Sehunt, vele együtt pedig természetesen az összes problémát is.

  Ám ez nem volt ilyen egyszerű. Berlini lakásuk a fullasztó melegben csak még nyomasztóbbnak tetszett, Jongin sokadszorra kelt föl az éjszaka folyamán, és fejében a démon egyetlen szava visszhangzott szüntelen.

  Torzszülött.

  Talán tényleg az volt. Talán az a rengeteg megaláztatás, amiben része volt az Intézményben, az csupán annyit jelentett, hogy még féllényként is egy rendellenes példánya a fajtájának. Elemi gonoszság és düh lappangott a bőre és erkölcsei alatt, olyan mélyen, hogy nem létezett olyan varázslat, amely tisztára mosta volna lelkének ezen szegletét.

  Nagyjából fél kettő körül járhatott az idő, mikor Jongin ismét, immár harmadszorra riadt föl, és úgy döntött, nincs több értelme alvással próbálkoznia. Egy hangos sóhajjal kapcsolta föl éjjeli lámpáját, és kezébe vette a szekrényén fekvő vaskos könyvét, mondván, valamivel el kell ütnie az időt, és jobbára belemélyedt az olvasásba, kizárva mindazt, amit a délután folyamán kénytelen volt megtapasztalni.

  Aztán hajnali kettő környékén kivágódott a bejárati ajtó, és egy hangos dobbanás, majd halk kuncogás hallatszott. Jongin lassan félretette a könyvét, és hangtalanul kászálódott ki az ágyából, hogy nesztelenül osonhasson az ajtóhoz, és kikukucskáljon a kulcslyukon.

  Úgy tűnt, Sehun hazaért, legalább is erre utalt az, hogy több dörömbölés – az ajtó csukódásán kívül természetesen – nem hallatszott. Viszont a hangok arra utaltak sajnos, hogy nem egyedül. Jongin feszülten, egyre dühösebben hallgatta Sehun vihorászó társát, majd másodperceken belül megelégelte, és kicsapta hálószobájának ajtaját, csak hogy a látványon még inkább felbőszülhessen.

- Mégis mi a jó kurva istent képzelsz magadról, Oh Sehun?!

  Nos igen, Sehun valóban hazaért, és úgy tűnt, méltóképpen levezette délutáni feszültségét. Mi több, bájos éjszakai partnere alkoholos mámorral terült el ültében a kanapén, Sehunt combjainál fogva az ölében tartva. Sehun egy pillanatra megállt mozdulataiban, hogy aztán lassan, vészjóslóan lassan fordíthassa fejét Jongin irányába. Szemei szinte villámokat szórtak.

- Menj vissza a szobádba, Kai – szólt rá halkan, és visszafordult az egyenruhás fiú felé, aki zavarodottan nézett Jongin irányába, és valami olyasmit suttogott Sehunnak, hogy Jongin a barátja-e. Sehun természetesen csak a fejét rázta, de Jongin egy pillanatra sem tágított, odalépett a párocskához, és nemes egyszerűséggel rántotta ki Sehunt a katona öléből. A megszeppent harmadik csak döbbenten meredt Jonginra, aki, nem törődve Sehun nyöszörgésével, aki a padlón landolt időközben, az ajtó irányába mutatott.

- Tűnj el innen, vagy én teszlek ki, de azt nagyon megbánod!

  Nem is kellett több, a fiúcska azonnal fölpattant, és egyenruháját visszagombolva iszkolt ki a lakásból, sietve becsapva maga mögött az ajtót.

  Jongin fékezhetetlenül dühös volt. Sehun még mindig a földön csücsült, mintha odafagyott volna a megrökönyödéstől, és akkor sem mozdult, mikor Jongin felé fordult, hogy rázúdítsa összes felgyülemlett indulatát.

- Hogy gondoltad ezt?! – förmedt rá ingerülten. – Mit képzelsz magadról, hogy idehozod ezt a senkit a KETTŐNK lakásába, hogy ITT hetyegj vele?! Mit képzeltél?!

  Sehun a másodperc törtrésze alatt ugrott talpra, hogy azonnal visszavágjon, csökkentve a távolságot kettőjük közt, és tán még dühödtebb volt, mint Jongin.

- Ez az ÉN házam, az ÉN pénzemből, ÉN vettem, te hálátlan dög! Azt csinálok itt, amit akarok, megértetted?!

- Én is itt vagyok, én is létezem, nekem is van privát szférám, nem tűnt még föl? – vágott vissza Jongin, még egy lépéssel közelebb lépve a boszorkányhoz. – Jaj, én kérek elnézést, el is felejtettem, hogy én kurvára nem érek a szemedben semmit!

- Érnél, ha tudnád a helyedet, és nem feszegetnéd a határaidat! Rohadtul semmi közöd hozzá, hogy kit hozok föl ide és milyen célból!

- Igenis van hozzá közöm! Neked is túl sok közöd volt hirtelen Kyungsoohoz anno, amikor megtudtad, mi folyik a házadban; ha te akkor és ott tönkretehetted az életemet, akkor nekem is van hozzá jogom!

  Sehun hitetlenkedve fölnevetett Kyungsoo rég említett neve hallatán, és megforgatta szemeit.

- Lépj már túl azon a szerencsétlen senkin, semmit sem értél volna el mellette az életben!

- Bárcsak te tűntél volna el helyette, te önelégült segg…

  … arc, fejezte volna be a mondatot Jongin, de Sehun keze gyorsabb volt: hangos csattanással érkezett a familiáris arcbőrére, csípős fájdalmat, és enyhe pírt hagyva maga után Jongin makulátlan, kreol bőrén.

  Teljesen ledöbbent. Bármennyire is elfajultak kettőjük közt a viták, sosem ütötték meg egymást. Vágtak már egymáshoz tányérokat, dobozokat, ruhákat, csapták már egymásra az ajtót, ordibáltak már egymással a nyílt utcán, de kezet nem emeltek egymásra. És ez talán csak még inkább felhúzta Jongint.

- Szívd vissza – sziszegte Sehun, és ahogy Jongin felemelte a fejét, azonnal érkezett a következő pofon, mert ugye párosan szép az élet. – Azt mondtam, szívd vissza, de kurva gyorsan!

  A harmadik pofonnál Jongin már felocsúdott annyira a döbbenettől, hogy elkapja Sehun egyik, majd a másik csuklóját is, és hogy a kapálózását enyhítse, erősen lökte a falnak, hozzápréselve egész testével, csuklóit pedig a hűvös vakolathoz szorította.

- Szállj le arról a rohadt magas lóról, Oh Sehun, mert nem érsz annyit, amennyit képzelsz magadról!

- Ha nem hozlak el abból a lepukkant putriból, örökké ott maradtál volna!

- Akkor ott maradtam volna, de legalább nem kéne az öntelt pofádat bámulnod naphosszat!

- Tükörbe se tudnál nézni, mert tudod, hogy nélkülem egy rohadt senki vagy!

- Baszd meg, Sehun! – kiáltotta az arcába elkeseredetten Jongin.

  Sehun erre viszont nem hogy megrendült volna, hanem kitépte egyik csuklóját Jongin szorításából, és felsőjébe markolva, ahelyett, hogy ellökte volna magától a familiárist, még közelebb rántotta, így immár mellkasuk egymáshoz feszült, s arcukat alig néhány veszélyes centiméter választotta el egymástól.

- Ideje, hogy legyen belőled valaki – suttogta Jongin ajkaira a boszorkány, majd nagy lendülettel zárta be kettőjük között a távolságot egy heves, túlfűtött csókkal.

  És mindez merőben más volt, mint amit Jongin ezelőtt tapasztalt. Míg Kyungsoo minden mozdulatában a törődés, addig Sehunéban az elemi ösztön és a vágy mutatkozott meg. Jongin pillanatokig föl sem fogta, mi történt, föl sem fogta, Sehun mit csinál, de igazából már annak sem volt tudatában, hogy ahelyett, hogy elszakadt volna a fiútól, csak visszanyomta a falhoz, és ugyanolyan hevesen, ha nem még vadabbul viszonozta a boszorkány csókját.

  Sehun ajkai édesek voltak az este folyamán általa elfogyasztott cseresznyelikőrtől, az alkoholos ital keserédes íze szép lassan érte el Jongin ízlelőbimbóit, és ahelyett, hogy visszataszította volna, talán még tetszett is neki az új érzés. Sehun csókjai ugyanolyan keserédesek voltak, mint a likőr, amit ivott; tele dühvel, elkeseredettséggel, és a tiltott gyümölcs zamatával.

  Nem sokba telt, mire Jongin ismét fejet hajtott saját ösztönei előtt, és Sehun izzadtságtól nedves inge valahol a hátuk mögött landolt, sokadik csókjuk megszakadt, csak hogy Jongin Sehun nyakát is elláthassa továbbiakkal, néhol finoman megharapdálva a boszorkány porcelán bőrét. És ez alkalommal Sehun egy szót sem szólt, szabaddá vált kezei élvezettel karmolták végig társa hátát pizsamafelsője alá szökve, hogy végül feltűrve azt szaladhassanak a fiú selymes tincsei közé.

  Jongin felsője követte Sehunét, és ezúttal kérdés nélkül adta meg Sehunnak azt az örömöt, hogy ne csak távból nézhesse testét, hanem érinthesse is, ahogy csak akarta. Sehun pedig egy pillanatot sem vesztegetett el ritka lehetőségéből; egyik combját a fiú derekára kulcsolta, hajába markolva pedig újabb szenvedélyes csókba húzta, miközben szabad keze Jongin mellkasán kalandozott.

  Nem sok telt bele, míg nadrágjaik is követték a felsőket, ahogy ahhoz sem kellett sok, hogy immár ruha nélkül Jongin a fölre lökje a boszorkányt, és szorosan hozzásimulva téphesse ajkait újra és újra, miközben Sehun kezei már rég ott jártak, ahova Jongin senkiéit sem engedte azelőtt. A legszörnyűbb viszont az öröm volt, amit okozott neki ezzel a társa. Sehun érintései bűnnek, bűnnek, keserédes bűnnek tetszettek, amely minden egyes simítással és markolással Jongin bőre alá fúrta magát, csak azért, hogy függője legyen ennek az édes bukásnak.

  Jongin sosem gondolkodott az első aktusán, talán csak Kyungsooval, de már az is megdőlt, ahogy akkor és ott, szinte gyerek fejjel eltervezte. Kyungsooval mindig gyengéd és figyelmes volt, és az is akart maradni, Sehun viszont nem igényelt könyörületet, sem gyengédséget, így bűntudat nélkül hozta combjait derekára, és mindenféle előzetes felkészítés nélkül hatolt belé, teljes testével még mindig a padlóhoz préselve a boszorkányt. És Jongin elvesztette a maradék józan eszét is… Sehun forróbb volt, mint a hosszú nyári napok, amiket maguk mögött tudhattak, Jongin pedig, elveszve a pillanat érzékektől terhes sokaságában, picit reszketve fúrta arcát a fiú nyakába. Olyan ez, mint mikor legbelül, a mellkasa legmélyén fázik az ember… és aztán jön ez a csodálatos forróság, és szívünk megmelegszik, ahogy folyamatosan minden tagunk fölhevül. Jongin pedig abban a szent pillanatban soha többé nem akart fázni.

  Hosszú, hosszú másodpercekig hagyott maguknak időt, hogy lelkierőt gyűjtsenek, de mikor már úgy érezte, beleőrül a várakozásba, Jongin egész lassan mozdította csípőjét, ezzel mind beljebb csúszva ebben az ölelő forróságban; Sehun ajkai közül pedig megszökött néhány hangzó, melyek kísértetiesen emlékeztettek Jongin igazi nevére.

  Ennyi volt. A falak leomlottak, elméjük újra eggyé vált, gondolataik elválaszthatatlanul egybefonódtak, s Sehunéit nem töltötte ki más, csupán Jongin, Jongin, Jongin... Csodálatos volt a boszorkány szemével látni, hogy miket figyel meg Jonginon, mi kapja el pillantásait, mi rántja össze apró csomóvá zsigereit, ahogy azt is csodás volt érezni, hogy ez jelent Sehunnak valamit.

  Méghozzá nem is keveset.

  Percek teltek el így. Lassú és gyors lökések váltották egymást, halk zihálások és hangos nyögések versengtek egymással, de végül, Jongint is meglepve Sehun adta föl először kettejük versenyét. Gerince ívbe feszült, ahogy ujjbegyei mélyen a familiáris hátába fúródtak, úgy kapaszkodva belé, mintha Jongin jelentené az utolsó szalmaszálat, a legutolsó reményfoszlányt. Szemeit lehunyta, ajkain pedig kiszaladt újra Jongin neve egy hangos nyögéssel vegyítve. És akkor, abban a pillanatban Jongin életében először meglátta, Sehun mennyire gyönyörű valójában. Az arca, miközben átadja magát annak a megfogalmazhatatlan érzésnek, amit csak és kizárólag Jongin tud neki nyújtani, a nedves tincsei, amik szorosan tapadtak hófehér bőréhez, a hangja, ami még Jongin bőrén is sűrű, apró libabőröket küldött szét. Mindez pedig már a familiárisnak is sok volt, a gyönyör szélére sodorta társának látványa és érzése, amelyen Sehun neve segítette át pillanatok múltán.

  Aztán minden elcsendesedett. Kettőjük zihálása is elhalt lassacskán, a valóság visszakúszott az izzadtságtól és bűntől terhes légkörbe, Jongin pedig kénytelen volt talpra vergődni, és szép lassan összeszedni a ruháit.

- Ennyi? - hallatszott Sehun halk, remegő, de mégis erős, határozott hangja, Jongin pedig csak hitetlenkedve nevetett föl.

- Mit akarsz, mit mondjak? - fordult vissza Sehunhoz széttárt karokkal. - Hogy hiba volt? Vagy hogy megbántam? Vagy azt, hogy remek volt, de akkor sem szabadott volna?

  Sehun nem válaszolt. Nem válaszolt, ugyanis Jonginnak tökéletesen igaza volt.

- Ez volt az első és az utolsó, hogy ez megtörtént - jelentette ki Jongin halkan, majd fölkapta a földről rég elfeledett felsőjét, és lassú, még kissé remegő léptekkel vonult be a szobájába, becsapva maga mögött az ajtaját.

  És ő még régen azt hitte, egy csók, néhány érintés egy pillanat alatt tisztává és egyszerűvé varázsol mindent… Mikor Kyungsoot először megcsókolta, hirtelen mintha a színek is élénkebbek lettek volna, a pillangók kiröppentek a gyomrából, nem maradt más ott, csak a boldogság. De most minden sötét, borongós es homályos, gyomrában a görcs pedig egyre csak növekedett, ahogy visszagondolt a vitájukra, majd arra, amit Sehun szemeiben látott visszatükröződni… majd az egész éjszakájukra.

  Tenyerébe temette az arcát, ahogy leroskadt kényelmes, puha ágyára, és reszelős sóhaj hagyta el a száját, ahogy próbálta kiűzni magából azt a mélyről jövő elégedettséget, amely akaratán kívül is elhatalmasodott rajta. Ugyanis ez csupán annyit jelentett, hogy mégsem volt ez akkora nagy ballövés, mint amekkorának Jongin állította.

  Sőt, mi több, talán nem is bánta igazán…

YEHET.




Következő >>>