Time Control - Chapter seven

 A/N: Nos, mint tudjátok, nagyon régen írtam, ez részben azért történt, mert érettségiztem, szarságok voltak otthon, elköltöztem időközben Pestre, öregebb lettem egy évvel, elkezdtem az egyetemet, satöbbi, satöbbi… kifogások kifogások hátán. A szabadkozást az előbb leírtam, amikre támaszkodva sajnos közölnöm kell veletek a rossz hírt, hogy ez a rész bizony rövidebb és tartalmatlanabb lesz, mint az eddigiek, utalok itt a cselekményszál nyugalmára, mert Sehunt és Jongint persze tovább boncolom a kapcsolatukkal együtt, amíg cafatokra nem szedem szét őket, hiszen ismertek… viszont ez a rész nem a nagy dolgoké lesz.

Egyrészt azért, mert régen írtam ehhez a drágámhoz akár egy betűt is, másrészt, mert MOST kezdenek jönni a remek ihletek, és odáig el kell jutni, és vissza kell csöppennem a ficem csodás univerzumába.
Viszont elképesztően örülnék annak, ha néhány apró visszajelzést kapnék, hogy mondjuk „én olvasom, te szerencsétlen, nem rossz, amit írsz, csupán csak aránylag szar, de megütlek, ha nem kapkodod a virsli ujjaidat a folytatás ügyében”, vagy „szakadj össze, hogy  három  négy havonta frissítesz, te nyomi”, vagy valami ilyesmi… :D szeretlek titeket, tudjátok :DD

VII. Tainted love

  Anna mozdulatait szinte már szoborba lehetne önteni, ahogy megmerevedtek Jongin történetének utolsó szavaira. Tövig égett cigarettája lassan ujjait perzselte, de nem tudta levenni hatalmas, kék szemeit Jonginról.

  Ugyanis Jongin már rég nem az a hetyke, kicsit megfáradt familiáris szerepében tetszelgett. Cigarettája szomorúan csüngött ujjai közt, míg másik kezével tincsei közé túrt, miközben térdén könyökölt vele.

- Tetszik a történetem pikantériája eddig, Miss Barnes? Remélem, jól szórakozik – suttogta halkan, már-már megtörten a fiú, majd, mikor a válasz elmaradt, felpillantott az írónőre. – Ez még csak a bevezetés.

- Ha ennyire összetöri, akkor miért ragaszkodott ahhoz, hogy elmondja? – nevetett föl hitetlenkedve a nő, Jongin pedig csak egy sötét, lesajnáló pillantást küldött felé. Undorító, kétszínű nőszemély.

- Ami ezután történt, szerintem elég egyértelmű – folytatta halványan remegő hangon a familiáris, ahogy ismét kiegyenesedett a fotelben, és mélyet szívott a cigarettából. – Én Sehun mellett maradtam, miközben ő minél jobban próbált engem eltaszítani magától, mondván, hogy nem ezt érdemlem. Nem egy boszorkányt, mint ő, nem a mocskot, a vért, amiben élnem kell a familiárisaként, nem a kárhozatot, amire a megcsonkított szárnyaimmal együtt lettem ítélve, attól a pillanattól fogva, ahogy mellészegődtem. Én azonban tudtam, hogy ha ott hagyom, Sehun azt nem fogja tudni elviselni, és nagyon gyorsan menekülni akar majd.

- Akkor hogy bírta ki mellette? Naphosszat azt hallgatni, hogy el kéne mennie… az talán nem a legfelemelőbb és a legmotiválóbb.

Jongin csak halk nevetést hallatott, miközben hátrasimította szemébe lógó kósza tincseit. – Valóban nem volt az. A probléma csupán annyi, hogy Sehun sosem mondott semmit, mindig inkább tett azért, hogy éreztesse velem, hogy jobbat érdemlek annál, hogy őt segítsem. Még Baekhyunt is megkérte, hogy segítsen neki kikergetni engem az életéből, hogy élhessem a sajátomat.

- Baekhyunt mire vette rá? – vonta össze vékony szemöldökeit Anna, és értetlenül ráncolta kicsit homlokát. Jongin arca azonban csak istentelenül fájdalmas mosolyra húzódott.

- A legocsmányabb dologra, amit elképzeltem volna róluk.

1960. október 29., szombat          New York, USA

- Sehun, hányszor mondtam, hogy ha kártyázni mész, akkor szólj nekem is?! – rivallt rá Jongin, ahogy berángatta a boszorkánymestert hatalmas Park Avenue-i lakásukba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Sehun arcán piszok nagy vágás ékeskedett, szeme alatt sötét monokli jelezte tíz perccel azelőtti partnerének kifejezett nemtetszését, miszerint huszonöt évet vesztett az életéből. – Komolyan meg akarod öletni magad, vagy mit érzel ilyenkor, te szerencsétlen?!

- Nem rossz ötlet – suttogta halkan a boszorkány, Jongint pedig szinte megcsapta az olcsó cseresznyelikőr édes-kesernyés szaga.

- Sehun, te részeg vagy…?

- És ha igen? – morrant rá a szőke fiú, majd ellökte Jongint az útjából, és a konyha felé vette az irányt, hogy újabb pohár italt, ezúttal egy jó testes skót whiskyt. – Akkor mi van? Felnőtt, érett férfi vagyok, akkor iszok és részegedek le, amikor kedvem tartja!

  Jongin arca nem sok boldogságot és megértést türközött Sehun akadozó, felháborodott, és alkoholba fulladt szavaira, így csak halkan sóhajtott, és leheveredett a drága bőrkanapéra hatalmas nappalijukban. – Jól van, te felnőtt, érett férfiember, majd ha reggel kihánytad a lelkedet is a fürdőszobában, esetleg helyrehozom az arcod, hogy csak fele ennyire gányul nézz ki, mint most – felelte már-már fáradtan a fiú, lábait pedig feldobta az ugyancsak párszáz dolláros dohányzóasztalra.

  Sok mindent elvesztettek a világháború után, köztük pénzt, a berlini lakásukat, majd Baekhyun drezdai lakását, végül a náci rezsim teljes összeomlása után identitásuktól is megfoszttatni kényszerültek. Sehun és Baekhyun eltüntettek minden velük és segítőikkel kapcsolatos információt, kitöröltek több száz emléket, hogy 1946 őszén, egyéves bujkálás után mind a négyen amerikai polgárokként térhessenek vissza New Yorkba… mindezt anélkül, hogy bárki tudná, kiket szolgáltak alig néhány hónapja még igencsak buzgó módon.

  Jongin gyűlölte az álszentséget, amiben élniük kellett, bármily meglepő is ez. Az egyetlen, amiért képes volt végigcsinálni azt a végtelenül fárasztó és hazug procedúrát, hogy visszatérhessenek régi városukba, az Sehun volt. A boszorkány, azután, hogy a démon elhagyta a testét, és Jonginnal is egy bizonyos szinten kezdett stagnálni a kapcsolata, túlságosan aggasztóan és furcsán kezdett viselkedni. Nem zuhant magába, nem tört össze látványosan, nem haragudott familiárisára, hanem aktív résztvevőjévé vált a szociális életnek, méghozzá igencsak aggasztó módon.

  Jongin először örült, hogy Sehun a kártyázás mellett máshol is kamatoztatta képességeit, mint például rendezvényszervezői területeken. Oh Sehun partijai, az ő általa szervezett kiállítások, koncertek, esküvők még a kontinens nyugati feléről is bőven vonzották az embereket, de nem is ezzel volt a baj. Hanem azzal, hogy minden ilyen rendezvényről jó esetben ittasan, feltűnően ittasan tért haza… és aztán ott voltak azok az esték, mikor Jongin csak másnap délután találkozott a boszorkánnyal. Szemei mindig üresek voltak, ruhája rendszerint gyűrött vagy épp tépett, nyakán és vállán lila szívásnyomokkal vagy épp harapásokkal… és ez Jonginnak egyáltalán nem volt ínyére. Mégis minden egyes alkalommal leápolta Sehun esetleges sérüléseit, vagy épp kimosta a ruháit egy-egy ilyen este után, vagy csak segített neki az ágyig eljutni, miközben kénytelen volt végighallgatni, Sehunnak milyen csodás éjszakája volt.

  És ez, hiába ő utasította el annak idején a boszorkányt, minden alkalommal igencsak hatalmas darabot szakított ki Jongin sziklaszilárd türelméből és önuralmából. Az a tény, hogy Sehun partiról partira, kocsmáról kocsmára, ágyról ágyra járt, és a bűntudat, hogy mindez pontosan miatta, Jongin miatt történik, csak még inkább szaggatta belülről, de nem szólt érte. Pontosan azért, mert nem volt joga hozzá. Nem volt joga, ugyanis innentől Sehun azt tehetett, amit csak akart, Jonginnak semmi beleszólása nem volt az ilyen dolgokba. Pláne, hogy mikor volt is megjegyzése egy-egy ilyen partira, Sehun azonnal azzal érvelt, hogy még mindig ő hozza haza ebből a pénzt, és az egzisztenciális válságuk után sajnos ez mindennél többet ért.

  Így hát Sehun lelki válsága továbbra is alkoholban oldódott, vagy éppen marihuánában, férfiakban, mikor épp miben, Jongin tűrőképessége pedig kezdte elérni azt a bizonyos határt. Kínjában úgy döntött, elvégez egy rendőrtiszti iskolát, hogy ha már félvér származásánál fogva amúgy is kárhozatra volt ítélve, bármit is művelt, legalább az embereknek ennyivel segíthessen… már akinek tud majd. Sehun ezen mindig is nevetett, hogy ez a képmutatás netovábbja. Egy fekete boszorkánynak, aki emberek életéveivel üzletel; a familiárisa úgy dönt, ő bizony segíteni fog ugyanezeknek az embereknek, hogy ne lehessen róla elmondani, hogy mindezt egy kényelmes fotelben hátradőlve nézte végig, ölbe tett kézzel.

  Visszatérve 1960 októberének huszonkilencedik borúval, széllel és az újonnan megjelent kocsik kipufogóikból kiáramló füsttel zsúfolt napjára, Jongin egyre nehezebben viselte Sehun meggondolatlan viselkedését. Miközben fáradt szemein pihentette a tenyerét, Sehun nekiment a bárszekrénynek, lesodort róla két kristálypoharat, melyeknek szilánkjai ezer és ezer darabban hevertek a földön… miközben Sehun természetesen már mezítláb volt. Jongin ezek után kénytelen volt felpattanni a fotelből, és nem törődve a talpába fúródó szilánkokkal, végigtrappolt rajtuk, és Sehun karját elkapva röpítette át magukat Sehun emeleti hálójába.

- Itt van elegem belőled, Oh Sehun! – förmedt rá a familiáris, miközben a talpába nyilalló fájdalmat figyelmen kívül hagyva vágta rá az ágyra az ingatag lelki és fizikai állapotban leledző boszorkányt. – Nem egy ötéves kölyök mellé szerződtem negyven rohadt éve, hanem egy boszorkánymester mellé, el is várom, hogy holnaptól úgy is viselkedj, vagy esküszöm, nem mész ki azon az ajtón egy hónapig! – mutatott a háta mögé, miközben fél kézzel kihúzta a takarót Sehun alól, és rádobta a boszorkányra a tarka mintájú ágyneműt. Sehun persze magához sem tért a megrökönyödéstől, hogy is tudott volna bármit mondani Jongin már-már atyai kirohanására…? Végül csak egy halvány vigyor szelte át az arcát, mikor Jongin puffogva-szitkozódva vonult ki a szobából, becsapva és bekulcsolva maga után az ajtót.
  Ezekért a veszekedésekért mindig megérte Jongint felhúznia.

  De mondhatni, Sehun ezek után képes volt megemberelni magát két csodálatos napig. Jonginhoz ugyan nem szólt, és a tőle telhető legkisebb inzultálást vetette be, azaz szavak helyett tettekkel utasítgatta familiárisát. Így tehát, mikor Sehun mondjuk a fotel komfortját akarta igénybe venni, csupán megállt a familiáris fölött, és erősen szuggerálta, vagy épp nemes egyszerűséggel odébb rakta a fiút. Jongin pedig egyre nehezebben tűrte Sehun semleges, sértődött, és továbbra is gyermekies viselkedését.

  A második nap végén természetesen elkerülhetetlen volt immár a kettőjük közt történő interakció, köszönhetően az éves nagy halloweeni partinak, amit Sehun, magához hűen, végtelen öniróniával volt képes levezényelni… boszorkánynak öltözve ezúttal. Lakásuk teljes átalakuláson ment keresztül, Sehun néhány fölöttébb haszontalan igézése után bútoraik a bézs és melegbarna helyett immár fekete és vörös színekben mutattak igencsak gótikus képet vendégeiknek. Sehun nagyjából hetven embert volt képes és hajlandó bezsúfolni tágas lakásukba, így számuknak megfelelően valamivel több, mint nyolcvan kristálykelyhet hozatott, és még a vizet is vörösre színezte egyetlen pillantásával. Illegálisan hatalmas és díszes csillárjaikról lelógó lampionok adták meg a hangulatvilágítást minden helyiségben, kivéve az emeleti szobáikban, amelyeket a privát szféra intézményét figyelembe véve lezárva tartottak az este hátralévő részében.

  És természetesen, lévén, hogy ez egy halloweeni parti, a beöltözés kötelező volt, Jongin pedig gyűlölte az ilyeneket. Fölöslegesnek tartotta beöltözni valami természetfölötti lénynek, vagy akár gyilkosnak, amikor ez a két tulajdonság tökéletesen illett rá és Sehunra is egyaránt. A tavalyi partit sikerült kihagynia egy hosszú kínai kiruccanás jóvoltából, amit Sehun érdekében volt hajlandó megejteni, a tavalyelőttit pedig éppen Rómában töltötte, mikor is Sehunnal véresen összevesztek, és Jongin dühében szabadságot vett ki a munkahelyén, hogy elmenekülhessen a boszorkánytól jó messzire, és elfoglalja magát származásának kutatásával.
Ez éven azonban nem volt szerencséje. Kénytelen volt beöltöznie maga is valaminek, míg Sehun a szobájában fáradozott azon, hogy a legpompásabb önmagát adja vendégeiknek.

  Jongin kényelmetlenül kötötte föl hosszú, fekete palástját elegáns öltönye fölé, felhúzta fehér kesztyűit, és cilinderét kezébe véve lépdelt át Sehun szobájába. Palástja a sarkát verdeste menet közben, és bár ez száz éve tökéletesen elfogadottnak tűnt, a fiú a hatvanas években már végtelenül kellemetlenül érezte magát efféle göncben. Kényelmetlenül túrt már inkább a fehérhez hasonlatos szőke tincsei közé, melyek nem túl engedelmesen ugrottak vissza eredeti, zilált, rendszertelen állapotukba, és majdhogynem égnek is álltak, ahogy kitárta a hatalmas szoba ajtaját.
  A boszorkány szobájában ugyanis nem a megszokott kép fogadta. Sehun a tükör előtt állt egy szál nadrágban, testén ezernyi tetoválás látszott, mind különböző írás, kép, vagy ige. Ritkán látta így őt, többnyire akkor vélte rajta felfedezni a szimbólumokat és szavakat, mikor pókerezés előtt töltötte föl mágiával a zsetonokat, vagy épp egy-egy, a démoni üzlettársával történő konzultáció közben. Tökéletesen tudta takargatni természetfölötti mivoltát, és most Jongin hirtelen nem is értette, miért akarja ezt föladni.

- Miért akarod megmutatni a fél városnak, mi vagy? – kérdezte némiképp rosszallóan a familiáris. Nem volt megszokott egy pillanatig sem, hogy Sehun ily meggondolatlanul viselkedjen.

- Mi van, most már beszélsz is hozzám, Kai? – kérdezte becsmérlően, miközben végigsimított egy hosszú, démoni mondaton, mire az beleivódott porcelánbőrébe.

- Kénytelen vagyok, ha ma is azt akarod mutatni az embereknek, milyen jó üzlettársak vagyunk, Sehun. És méltányolnám, ha kettőnk között maradnál a Jonginnál, akármennyire is sértett vagy.

- Majd én eldöntöm, hogy szólítalak, elvileg a familiárisom vagy – vont vállat a fiú, és eltűntetett újabb két igét. – Egyébként éppen azon fáradozom, hogy ne mindegyik látszódjon. Sammael most egy kicsit… beszédes volt. Holnapig nem tűnnek el, ha nem egyenként takarítom le őket magamról – szusszant föl halkan, és végigsimított alkarján, mire démoni szerződésének egy része láthatatlanná vált. Jongin természetesen csak vállat vont, és levetette magát Sehun hatalmas franciaágyára, ami, az alattuk lévő emelet bútorzatával teljes kontrasztot alkotva, még mindig hófehér színben pompázott az új ágytakaróval egyetemben.

- Apropó, démonok, azt még sosem magyaráztad el nekem, hogy lehet, hogy megszállt az a szemétláda még Berlinben, miközben egy démonnal kötött szerződés van a bőrödbe vésve?

- Ne engem hibáztass, hogy nem kérdeztél rá – sóhajtott a boszorkány szinte már fáradtan, Jongin pedig megforgatta szemeit. Utálta Sehun felsőbbrendű viselkedését, amely minduntalan vissza-visszaköszönt, mikor újabb és újabb partikat rendezett. – Visszatérve… azt hittem, magad is kitaláltad. Ugyanolyan emberi lény vagyok, mint akik mellett az utcán elmész nap mint nap, nem a testemre, hanem a lelkemre kötöttem a szerződést huszonegy évesen. A testem a mágiának köszönhetően ép és fiatal, mint egy huszonegy éves emberé, de éppen ezért nem gyógyul magától, és éppen ezért működik pontosan úgy, mint egy üres porhüvely, amelyet jelenleg az én lelkem birtokol.

  Jongin csak bólintott egyet, és halkan felszusszant. – Minek öltözöl?

- Magamnak – vont vállat a boszorkány, és Jongin becsmérlő horkantását figyelmen kívül hagyva foglalatoskodott tovább tetoválásaival.

- És éppen melyik „magadról” beszélünk?

- Nem értem a kérdést – jött a hamis válasz Sehuntól, mire Jongin csak hitetlenkedve nevetett föl. – Ha nem tetszik, nem kötelező itt lenned, mint tudod – jegyezte meg epésen.

- Rekeszd már be ezt a szöveget, légy oly kedves! – csattant rá Jongin ingerülten. – Nem unod már, hogy ilyen szánalmas módon akarsz elüldözni magad mellől? Fogd már föl, hogy nem fog menni! Tizenöt éve próbálsz elküldeni, de nem fog sikerülni, mert nem hagylak egyedül, Sehun, és ezt te is tudod.

- Jó, akkor maradj, de ne szánalomból, mert nincs szükségem rá! – ideje volt annak is, hogy Sehun is kikeljen magából, fél testét még tetoválások borították, de nem érdekelte, magára kapta szűk, fekete ingét, és magára öltötte ezüst ékszereit. – Nem kell, hogy mindössze a sajnálatod köszönjön vissza a tetteidben, abban, hogy velem vagy, és segítesz, mert nagyon jól megvoltam nélküled is, mielőtt hozzám szerződtél, elhiheted.

- Persze, gyerekkorod óta… - kezdte Jongin, de mikor meglátta Sehun szemeiben megvillanni a fájdalom szomorú szikráját, csak beharapta alsó ajkát, és megrázta a fejét. – Mindegy. Lent találkozunk.

  Nem volt kedve többször végighallgatni Sehun hosszas monológjait és hazugságait arról, hogy mind hamis emlék volt, amit látott, és a benne fészkelő démon keltette őket „életre”, és hogy Jonginnak nem kéne minden veszekedésüket visszavezetnie arra a néhány, jónéhány emlékfoszlányra, amelyekhez szerencséje lehetett azon az éjszakán; egyszerűen csak nem. Elege volt abból, hogy Sehun felvette ezt az új Sehun álcát, és nem volt egy igaz szava sem a démon elengedése óta.

  Lent azonban így sem lelt nyugalmat, ahogy már első vendégeik megjelentek, ő kénytelen volt bájologni mindnyájukkal. Voltak nevetséges maskarákba öltözött boszorkányok, kutyák, vámpírok, zombik, minden, ami egy ilyen jelmezbálhoz elengedhetetlen volt. Normális körülmények között Jongin nevetett volna Sehunnal együtt a ruhák abszurditásán, de ezúttal ordítani akart. Ordítani, el akarta küldeni ezt a rengeteg boldog, tudatlan embert, hogy ne akarjanak szörnyetegek lenni, mint ők, ne akarjanak örökké, hosszú, fájdalmas éveken keresztül élni, hogy szeressék a legszebb dolgot a halandó életükben, az pedig a múlandóság.

  De persze Jongin nem kiabálhatott senkivel, az ő dolga annyi volt, hogy tökéletes kiszolgálást nyújtson a vendégseregnek, így a felbérelt pincéreknek aprósüteményeket adott, hogy azt vigyék körbe, és további vörös pezsgőket segített tölteni a pultosoknak. Történt ez egész addig, míg meg nem látott két ismerős alakot, és kénytelen volt üdvözölni Byun Baekhyunt, és mindig csábos és elegáns kísérőjét, Park Chanyeolt, akik éppen leadni készültek súlyos, drága anyagú kabátjaikat.

  Üdvözlésük azonban igényelt néhány másodpercnyi visszafojtott vihogást, ahogy Chanyeol kabátja alól kibuggyant egy hatalmas, terebélyes sütőtökjelmez, Baekhyun pedig vállára rögzítette igencsak stílusos denevérszárnyacskáit, hogy impozáns vámpírként pózolhasson falfehér arcával és sötétre sminkelt szemeivel a jövendőbeli üzlettársai mellett. Baekhyun nagyjából önmagaként festett, hacsak a megbűvölt szemfogait, és idétlen szárnyait vonjuk le a képből, de Chanyeol még Sehun egyik igencsak bohókás partnerén is túltett, aki férfi létére flitteres tündérjelmezzel ajándékozta meg a hangulatot.

  Jongin mindemellett erősen reménykedett benne, hogy nem vette észre egyik kedves ismerősük sem, amíg küszködött az igencsak erőteljes nevetőgörccsel, de sajnos Chanyeol vadul elkezdett integetni neki, és erre még Baekhyunnak is fel kellett figyelnie, így a furcsa páros már csak Jongin érkezésére várt, ami néhány másodperccel később meg is történt, ahogy a fiú, hosszú palástját ignorálva suhant feléjük, útközben lekapva két rozé pezsgőt az egyik pincér tálcájáról.

- Minek öltöztél, Kai, utcai bűvésznek? – vetette oda neki Baekhyun, miközben átvette a pohár pezsgőt egy szálnyi „köszönöm” vagy „szervusz” nélkül.

- Halálhozónak, de én legalább nagyjából felismerhető vagyok, a te Minád viszont rucit tévesztett, Drakula – vont vállat Jongin, és a másik pohár tartalmát fenékig ürítette, mivel Chanyeol már rég az ételek felé vette az irányt. Baekhyun ciccegve megcsóválta a fejét, és Jongin arcára simította hosszú, karcsú ujjait. Jongin érezte, ahogy szemei alatt és halántékain végigkúszik valami meleg, hogy nonfiguratív mintákban üljön meg a bőrén fekete festékként. Tiltakozni akart, de valami legbelül megállította. Valamiért úgy érezte, hogy ez így jó, és valami nem túl egyértelmű okból kifolyólag ellenszenv helyett csupán hálát érzett Baekhyun iránt, mintha ezzel az apró gesztussal valamit végleg helyrerakott volna.

- Így már kinézel halálhozónak. Na pá – intett még egy utolsót a familiárisnak, hogy a következő percben elvesszen a tömegben, és bájologhasson a gazdag felsőközéposztállyal, Jongint egy pillanat alatt, különösebb érdeklődés nélkül faképnél hagyva.

  Jongin lopva pillantott bele a tükörbe, hogy megnézze újonnan felvitt „sminkjét”, és halványan elmosolyodott a kapott képen. Rég nem emlékeztetett már régi önmagára, talán már akkor elveszett a régi Jongin, amikor Németországba költöztek, de ennyire távol, ennyire csodálatosan távol még sosem érezte magát régi énjétől. A legaggasztóbb pedig az volt, hogy nagyon tetszett neki a kép, amire Baekhyun formálta, mert életében először érezte, hogy ez a kép áll hozzá a legközelebb. Nem a familiáris, aki még gazdáját is próbálja a romlás útjáról visszarángatni, nem a mennyei származású nephilim, hanem ez a sötét alak, akinek a mosolya is hiába szemet gyönyörködtető és különleges, halált hoz arra, aki viszonozza.

  Nem soká szemlélhette magát a tükörben, ugyanis a következő pillanatban feltűnt a háta mögött Sehun is, és ez egy pillanat alatt elvonta minden figyelmét. Mintha fél órával azelőtti vitájuk teljesen feledésbe merült volna, mintha haragját szinte elfújták volna, úgy nézett a boszorkányra. Sehun kinézete, mint mindig, teljesen tökéletes volt. Jonginhoz hasonlóan fekete festék díszítette arcát, de nála úgy tűnt, mintha tincsei alól bújna elő a sötétség, hogy ragacsos fojtásával bekebelezze Sehun még emberi részeit. Ironikus, milyen igazi képet festett. Nyakában több ezüst amulett lógott, csuklóján pedig mindenkori ezüst karláncán kívül most szegecselt karkötők is virítottak, csak, hogy még drámaibb legyen a kép. Ingének ujja könyökénél végződött egy jól irányzott gyűrődéssel, és Sehun kivillanó fehér bőre, akárcsak mellkasán, tele volt a maradék tetoválásokkal, amelyek, bár rémisztőek nem voltak, ámulatra késztették kedves vendégeiket… ahogy Jongint is. Sosem látta még ennyire kendőzetlenül túlviláginak társát, sosem érezte az őszinteséget áradni belőle egész addig a pillanatig.
  A legaggasztóbb pedig az volt, hogy tetszett neki ez az új, igazi Sehun.

  Ez pedig újabb és még egy hatalmas pohár pezsgőre késztette őt. Kim Jongin túl erkölcsös ahhoz, hogy ilyen sötét dolgok ejtsék őt rabul, majd a vörös pezsgő mindent tisztára mos. Sehunt egész este kerülte, csupán csak akkor szólt hozzá, mikor Sehun megkérte, hogy segítsen az ételek kipakolásában, de egyébként próbált távol maradni a teljesen megváltozott kisugárzású boszorkánytól, és a távolból figyelni őt. Meglepő, Sehun mennyire kinyílt, ahogy hirtelen nem kellett takargatnia magát igazán. Már csak járásából is észre lehetett venni, micsoda diktátort tisztelhetünk benne… és ezt Jongin utoljára 1920-ban látta, mikor is Sehun kénytelen volt Taemin „balesete” miatt betérni az Intézménybe.

  Macska-egér játékuk egész addig folytatódott, míg Sehun valahova el nem tűnt, és a főpincér azzal nem találta meg Jongint, hogy elfogyott a pezsgő, és szükségük lenne még többre, mert a társaság elmondásuk szerint még nem elég részeg. Szerintük. Jongin azonban nem örült neki, hogy túlságosan jó a hangulat az élő zenének és a masszív mennyiségű alkoholnak köszönhetően. Hatalmas, két szintet elfoglaló lakásuk kezdett egyre inkább egy kezdődő kultikus orgiára hasonlítani, de sajnos, amíg ilyen nem történik meg ténylegesen, addig nem fújhatja le a partit Sehun engedélye nélkül. Így hát, kénytelen-kelletlen nekiindult, hogy hozzon az emeleti lakrészből még le néhány karton pezsgőt… és ez volt a célja egész addig, míg meg nem látott az emeleti folyosó homályában két alakot egymásba feledkezvecsókolózni a falnál.

  A familiárisban gyakorlatilag még a levegő is benne rekedt. Persze, rengeteg férfit és nőt látott akár odalent akár az utcákon is csókolózni, ezért is volt ez más, hogy ezúttal két férfit lát egymásnak esni. Akaratlanul is arra asszociált, ami közte és Sehun között történt jónéhány éve, szíve pedig azonnal felfogta a meleg helyzetet, hogy bármikor lebukhat, így kétszeres ütemben igyekezett pumpálni a vért a testében, amely szinte azonnal felforrt ereiben. Égszínkék szemei izgatottan figyelték a jelenetet, ahogy a magas fiú szorosan a falhoz nyomja az alacsonyabbikat, annak pedig ujjai jólesően markoltak partnere dús tincsei közé. A lenti dübörgő zene szinte megszűnt létezni, ahogy Jongin alig hallható, szapora légvétele, és a két ismeretlen sokkal inkább hallható zihálása kitöltötte az üres, kihalt folyosót.
  A jelenet azonban annyira lekötötte, hogy nem vette észre, hogy Sehun egy másodperc alatt jutott be a tudatába, amelyet az elmúlt hónapokban oly erősen védett előtte, és egy pillanat alatt elkapta a képet, amit látott a folyosón, és Jongin összes ahhoz kapcsolódó gondolatát, a vágyat, hogy ő is érezze újra azt a vágyat, amelyben része van a kis párocskának, hogy újra átélje esetleg azt az éjszakát, amely oly sok éve még mindig nem merült feledésbe kettőjük között.

  Abban a pillanatban pedig a magasabbik fiú elszakadt párjától, és a lépcső irányába nézett, ahol Jongin nem a kellemetlenségtől, hanem a döbbenettől merevedett kővé. Lába a padlóba gyökerezett, vérnyomása pedig az egekbe szökött, ahogy az alacsony résztvevő arca is tökéletesen kirajzolódott a félhomályban, és Byun Baekhyun vonásai halvány vigyorba fordultak, ahogy eltolta magától Sehunt egy apró kézmozdulattal.

- Van még itt hely, ha szeretnéd – peregtek a kecsegtető, és annál megalázóbb szavak Baekhyun ajkairól, Jonginnál pedig végleg elszakadt a cérna, amit Sehun már jó ideje húzott és nyúzott. Pár pillanattal később Byun Baekhyun a folyosó másik felén landolt egy láthatatlan, erős löketnek köszönhetően, Sehun pedig Jongin kézmozdítására azonnal a falhoz préselődött, akárcsak Baekhyun néhány perccel azelőtt. A familiárisnak még sétálni sem volt türelme a folyosó közepéig, egyszerűen csak átröppent Sehun elé, hogy mélységes dühvel és csalódottsággal nézhessen két sötét szemébe, majd megajándékozta a fiút azzal, amit egyszer ő kapott tőle: egy hatalmas pofonnal.

  Mondandója nem volt, még nem, ahhoz még túl sokan voltak a lakásban, mert az biztos, hogy ezúttal a zene sem nyomná el azt az ordítást, amelyet Sehun kapni fog. Miután keze visszatért teste középvonalába, és Sehun kifejezéstelen arca is visszaszegeződött rá, Jongin elengedte ereje szorításából a boszorkányt, hogy az éppen feltápászkodó Baekhyunhoz forduljon, és másodpercekkel később előtte tűnjön föl, hogy köpönyegét megragadva rángathassa le az alsó szintre a ruhatárhoz, minden ellenkezését és szitkozódását figyelmen kívül hagyva.

- Eressz már el, te kutya, semmi jogod nincsen így bánni velem… - kezdte újra a boszorkánymester, de ezúttal Jongin vágta a lenti folyosó falának, ingének gallérjánál fogva szegezve őt a hűvös vakolatnak.

- Negyed perced van arra, hogy eltakarodj innen, vagy olyat kapsz tőlem, hogy irigyelni fogod azokat, akiket a náciknál kínoztam! – sziszegte az arcába fojtott hangon, ingerülten a fiú, majd, akár egy játék bábut, hajította el a boszorkányt az ajtó felé, lekapva a kabátját a ruhatár egyik fogasáról, hogy az mellette landoljon. – És ha nem mondod el Chanyeolnak, esküszöm, lenyúzom azt a fölöttébb vastag bőrödet a képedről!

  Így hát Baekhyun pontosan öt másodperc alatt kiviharzott a lakásukból, Jongin pedig tovább nem bírta, a vendégeket is elkezdte erélyesen kiterelni a pincérekkel együtt. Nem a legkifinomultabb eszközökkel, tulajdonképpen rájuk ordított, hogy ők is takarodjanak a lakásukból, így valószínűleg mondani sem kell, hogy tíz perc alatt teljesen kiürült hatalmas lakásuk, Jongin pedig, ha lehet, még dühösebben dübörgött vissza Sehunhoz, aki ugyanabban a pózban állt a folyosón, ahogy Jongin ott hagyta.

- Mire volt ez jó?! – üvöltött rá a familiáris ingerültebben, mint valaha. – Másokra nem tudsz gondolni, ennyire önző seggfej vagy te is, meg az a talajcirkáló bunkó is?! Arra nem gondoltál, hogy ott van Chanyeol neki, aki szereti? Nem jutott eszedbe, hogy ez neki fájhat?

- Aha, szóval Chanyeol – bólintott mereven a boszorkány, és felvette Jonginnal a szemkontaktust. – Mintha ő idegesebb lenne nálad. Nincs jogod így beszélni velem, te adtad ki az utamat, te nem akartál velem lenni, így ha én meg akarok valakit fektetni, azt meg is fogom, neked semmi közöd nincs hozzá!

- Ennek semmi köze a kettőnk dolgaihoz, én csak és kizárólag az egyetlen barátomat védem, akit még nem martatok el tőlem!

- Ne hazudj nekem! – csattant föl Sehun is most már, és közelebb lépett familiárisához. – Láttam, mire gondoltál, láttam, hogy nem tudod kiverni a fejedből, láttam, mit akarsz, Kim Jongin, csupán csak annyira üres vagy, hogy magadnak sem tudod bevallani, amit érzel. Az ürességed a magányod, a magányod a tisztaságod, a tisztaságod meg ugyanaz a rohadt álca, amit a te Istened rángatott magára! Kinek akarod megmutatni a nemlétező erkölcseidet, mikor velem álmodsz, és rólam fantáziálsz? Kinek akarod bizonygatni, hogy te nem vagy romlott? Miért nem vallod be, hogy szeretsz?!

  CSATT!
  Sehun zihálva kapott arcához, ahogy a második pofon is ugyanott érte, hófehér bőre némiképp kivörösödött Jongin erős ütései nyomán, de nem érdekelte. Jongin azonban kétségbeesetten nézett rá, ahogy azok a falak, amiket ő maga rakott Sehun és saját maga közé, ledőlni látszottak.

- Szívd vissza!

- Megüthetsz akárhányszor, nem fog változtatni a tényen – felelte halkan a boszorkány, és sötét szemei újra felvették a kontaktust Jongin kékjeivel.

- Azt mondtam, szívd vissza, ez hazugság!

- Akkor mondd ki, hogy nem szeretsz! Mondd ki, hogy nem akarsz tőlem semmit, mondd, hogy gyűlölsz, és hagyj itt végre! Nem kell a sajnálatod, nem kell az elhivatottságod, teszek a szerződésre is, nekem csak az igazság kell, itt, és most.

  Jongin ki akarta mondani, közölni akarta az összes hazugságot, amit kettejük védelmére kreált, az arcába akarta vágni, hogy gyűlöli, hogy mérges rá, hogy végig szánalomból volt vele, hogy nem kívánta soha azután az egy éjszaka után… de képtelen volt rá. Ajkai résnyire nyíltak a kimondatlan hazugságok miatt, de szemei azonnal elárultak Sehunnak mindent. Legalább is mindent, amire szüksége volt. Előrelendült, hogy Jongin elé léphessen, aki fejét rázva kezdett hátrálni előle, de Sehun egy pillanatra sem állt meg, egész addig, míg Jongin háta a falnak nem ütközött, és úgy nézett föl a boszorkányra, kétségbeesettebben, mint valaha.

  És abban a pillanatban Sehun bezárta kettőjük közt a távolságot. Furcsa… hiába telt el majdhogynem tizenhat év, mindkettőjük emlékezett, milyen, mikor ajkaik összeérnek, milyen, mikor – a cilindert a háta mögé hajítva – Sehun Jongin világos tincsei közé túr, mindketten emlékeztek, milyen, mikor gerincükön végigfut az a csodálatos, forró érzés. Jongin emlékezett, milyen volt, mikor egyetlen közös éjszakájuk előtt Sehun cseresznyelikőrt ivott, ahogy most is ezt az ízt érezte a fiú nyelvén és ajkain, Sehun pedig emlékezett, hogy Jongin első érintései mennyire perzselték a bőrét, ahogy most is.

  Ellenben most Jongin nem dühből tépte le Sehunról azt a mérhetetlenül idegesítő inget, és Sehun nem csupán állati, részeg vágyból húzta ki a minőségi bőrövet Jongin nadrágjából, és ezúttal egy lehetőséget sem hagytak ki, hogy újabb és újabb csókokat váltsanak. Van annak az estének már tizennyolc éve is, az utolsó igazi csókuk pedig tizenhat évvel büszkélkedett eddig, ideje bepótolni azt a rengeteg elvesztegetett időt, bár… mi az a tizennyolc év az örökkévalósághoz képest?

  Mozdulataik kapkodóak, de nem durvák, Jongin háta hiába feszült még mindig a falnak, nyoma sem volt az erőszaknak Sehun mozdulataiban. A gombok Jongin ingén ugyan ugyanolyan sanyarú sorsra jutottak, mint Sehunén, de az érzés, ahogy a boszorkány szinte jéghideg tenyere forró hasfalára kúszik, szívétől küldi szét azt az igazi forróságot testében, amely valószínűleg Sehun fagyos tagjait is másodpercek alatt felmelegítheti.

  Ruhadarabok követték egymást, az egyetlen, ami rajtuk maradt, a fölöslegesnek látszó ékszerek voltak. Érdekes, mennyire másképp festett falak nélkül a helyzet, mennyire megkönnyítette ezt a pillanatot a bizalom, amit Jongin Sehun iránt érzett, mennyivel tökéletesebbnek érződött, ahogy nagy nehezen eljutottak Sehun ágyáig, és ott immár ruha nélkül, határok nélkül, hazugságok nélkül veszhettek el egymás csókjaiban és karjaiban.
  Jongin bizalma, és az igazság traumája addig húzódott, míg végül meghajlott Sehun csókjai, érintései és akarata előtt, hogy ezúttal ő legyen abban a szerepben, amelyet Sehun kapott első és legutóbbi alkalmukkor. Sehun tökéletesen emlékezett minden egyes pillanatára, hogy bár Jongin tapasztalatlan volt mind a felkészítés, mind az aktus terén, jobbról álmodni sem tudott volna, ugyanis a fiú mindent megadott neki, amire csak gondolt, így mentális kapcsukat kihasználva készítette föl Jongint arra, amit ő is annyira élvezett akkor.

  Az első lökés egy apró könnycseppet csikart ki a familiárisból, egy könnycseppet, amely már rég útra kelt, és most ért célba, ahogy legördült a fiú már-már tökéletes arcán. Ez jelezte azt, hogy Jongin hazugságai, akárcsak oly sok éve Sehunéi, elenyésztek, felszívódtak, és a következő lökés már egy apró szót csikart ki a familiáristól, amely Sehun rövidke, de annál gyönyörűbb nevére emlékeztetett.
  Nem voltak többé titkok, nem voltak kötelességek, nem voltak álcák, eltűntek a normák, amelyeknek meg kellett felelniük. Nem lengte őket körül az a feszültség, ami akkor, nem kellett aggódni, mit tud meg a másik, mindketten tudatában voltak annak, hogy nem léteznek egymás nélkül. Ezúttal Jongin gondolatai is csak úgy harsogták Sehun nevét, akárcsak ajkai, egész addig, míg az a rég elfeledett, csodálatos beteljesedés rájuk nem talált, és Sehun egy utolsó sóhajjal össze nem omlott Jongin fölött.

***

- Ez undorító – kommentálta csöndesen Jongin, miközben Sehun mellkasán pihentette a fejét, pontosan a szíve fölött. Összes hajtincse a szélrózsa minden irányában szerteállt, testét még mindig izzadtság borította, Sehun keze pedig kényelmesen vert tábort zilált tincsei köz. A boszorkány halványan elvigyorodott, és kicsit megborzolta amúgy is kócos haját. – Te is undorító vagy.

- Te meg egy sármőr, mint mindig. Legalább tudod, milyen pillanatot lehet elrontani – csóválta meg a fejét még mindig vigyorogva.

- Utállak – pillantott föl rá Jongin, legsötétebb arckifejezésével, de Sehun önfeledt, boldog vigyora levakarhatatlannak bizonyult, és ez majdnem Jongin frappáns álcáját is megbomlasztja. Majdnem. Egész addig megtörhetetlennek bizonyult, míg Sehun egy apró mozdulattal bele nem markolt a hajába, és föl nem húzta ajkaihoz ez hosszú, lágy csókra, ami még Jongin „gyűlölettől sötét” arcára is virágzó mosolyt csalt. A hosszú viszont annál rövidebbnek bizonyult, mikor Sehun elszakadt tőle, és kényelmesen elhelyezkedett a puha matracon, Jongin pedig kénytelen volt visszafeküdni a boszorkány immár forró, dübörgő mellkasára.

- Én is téged, Kim Jongin.

A/N2: KÖVEZZETEK MEG A NYÁLTENGERÉRT, DE UGYE, HOGY KELLETT NEKIK EGY KICSIT? ;A; Úgyis összetöröm a lelketeket, mire megszeretitek életem hajóját, szóval annyira ne utáljatok érte, jóóóó? <3
Ja, egyébként elértem a vízválasztó 60 (khh 62) oldalt! *dobpergés* EZ PEDIG AZ IGAZI FÉLIDŐ. 120 oldalra terveztem ezt a drágát, és, ha ennél hosszabb fejezeteket írok, ami esélyes, az annyit fog jelenteni, hogy kevesebb fejezetből fog állni a fic, mint ahogy írtam. Ez mindössze valószínűleg egy fejezetet jelent, szóval tizenegy helyett tíz lesz a vége, úgyhogy ne csüggedjetek, ezzel csak előrébb hoztam a tragédiát, ami amúgy is elkerülhetetlen, höhö.
Köszönöm, hogy olvastátok, leave a comment below, pls. <3