Time Control - Chapter Three

Rövidke A/N: SAJNÁLOM AZ EGY HÓNAPOS KIHAGYÁST ;-; Nagyon nem volt időm se ihletem írogatni, eléggé kihajtják a belünket így a nyomi érettségi előtt, csak hogy még inkább boldogak is kiegyensúlyozottak legyünk. NADE. Ez nem a panaszkodások ideje, hanem azé, hogy kihirdessem, INNENTŐL, ennek a fejezetnek az első betűjétől fogva NC-17-es korhatárral büszkélkedik a szemem fénye, legyetek kedvesek komolyan venni :)
  Elnézést az elkapkodás miatt is, ennél a fejezetnél tényleg préseltem magamból a szavakat, harapófogóval húztam ki őket, ez sajnos meg is látszik. Remélem, annyira nem rontja el, és kerek egésszé fog a későbbiekkel összeállni!
  Jó olvasást! :3

III. The devil you know

          1920. május 13. Csütörtök

  Kemény tavasz volt. A folyamatos esőzések hűtötték a kora nyári levegőt, a fű nyirkos és hűvös volt, ahogy Jongin mezítláb sétált végig a gyér növényzeten. Kezei fagyosan szorultak ökölbe oldalai mellett, de ezúttal nem törődött vele. Nem törődött azzal sem, hogy mindkét lábfeje szúr, és valószínűleg másnapra csúnyán fel fog fázni. Az egyetlen, ami érdekelte, az Sehun volt. És az, hogy minél messzebb tudja magát tőle.

  Időközben a hatalmas birtok egyik eldugott részében talált egy fát, amelynek gyökerein megpihenhetett, és amelynek ágai alatt menedéket találhatott a folyamatosan zuhogó esőtől. Összehúzta magát ideiglenes fedezékében, és igyekezett gondolataival nem szétroppantani a hátának feszülő öreg tölgyfát.

- Rohadék – suttogta maga elé halkan, ingerülten, remegve a dühtől és a hidegtől egyaránt. – Rohadék, rohadék, rohadék…

  És abban a pillanatban mintha még a szél is feltámadt volna. Az addig békésen, nyílegyenest függőlegesen zubogó eső egyszeriben irányt váltott, a nehéz vízcseppek önfeledten verdesték Jongin fedetlen karjait. A hőmérséklet mintha több fokot hűlt volna egyszeriben, de ő nem bánta. Francokat, azt is remélte, hogy Sehun a birtok másik oldalán egy bokor alatt megbújva ül a sárban, és minimális méretűre zsugorodva vacog, mert nem találta Jongint sehol. Csak sajnos Sehun sosem keresné Jongint, pláne nem egy olyan nap után, amit maguk mögött tudhattak. De attól még megérdemelné.

  De aztán hirtelen mindez megszűnt. Jongin valami puhát és meleget érzett vállain, majd hirtelen az eső is mintha elállt volna egy foltban.

- Nem vagy normális, Kai – suttogta halkan Kyungsoo, ahogy a fiú kezéért nyúlt, hogy belecsapja a nyitott esernyőt, és mögé térdelve kezdte dörzsölgetni átfagyott barátjának karjait.

- Ne hívj így – felelte Jongin némi hallgatás után, és maguk fölé tartotta az ernyőt.

- Nekem tetszik – mosolyodott el halványan az alacsonyabbik. – Csak sajnos ebben a pillanatban előbb ijesztenél meg egy ajtót a hurutos köhögéseddel, minthogy kinyitnád.

- Hogy találtál meg egyáltalán?

  Kyungsoo csak halkan felnevetett.

- Nem sok épeszű ember mászkál mezítláb a sárban, így gondoltam, hogy utánad jövök, és rád pirítok, mielőtt a lélek is kifagy belőled.

  Erre már Jongin is halványan elmosolyodott, és hátát a fiú mellkasának döntötte. A ráterített pokrócon keresztül is tisztán érezhető volt testének melege, és ez tökéletesen megnyugtatta a fiút.

- És persze mert beszélnünk kellene arról, hogy a múltkor ott hagytál egy szó nélkül.

  Tessék, egy másodperc alatt lőttek is Jongin mosolyának.

- Sajnálom. Tényleg. Most már megbeszéltük?

- Nincs értelme felvenned velem szemben ugyanazt a stílust, amit Sehunnál használsz – jegyezte meg Kyungsoo csöndesen.

  Jongin csak bólintott egyet, és hátrafordult, hogy a fiú szemeibe tudjon nézni.

- Sajnálom… de erről nem beszélhetek neked.

  Kyungsoo karjai némiképp megfeszültek Jonginéin, majd elengedte őket, és lassan felegyenesedett.

- Egyéként Sehun üzeni, hogy Mr. Byunék jönnek látogatóba ma estére.

  És azzal sarkon fordult, és ott is hagyta Jongint egyedül, a még mindig szakadó esőben. Jongin halkan sóhajtott, majd csak akkor indult el, mikor már teljesen biztos volt abban, hogy Kyungsooval nem fut össze útközben.

  Nem elég, hogy az újabb munkájuk miatt csúnyán összeveszett Sehunnal, már Kyungsoonak sincs lelkiereje vele foglalkozni. Talán sosem Sehun, és az ő habitusa volt a baj, hanem Jonginé, ezek az emberek pedig csak tükröt tartottak neki… és ha ez valóban így volt, Jongin minden ilyen tükröt el akart kerülni már mérföldekre.

  Oh Sehun a pénzén, karizmáján és női-férfi szíveket egyaránt rabul ejtő fizimiskáján kívül leginkább vendégszeretetéről volt híres. Minduntalan partikat és estélyeket rendezett hatalmas otthonában, vagy éppen valami távoli, évtizedek óta nem látott ismerőst fogadott szerénynek épp nem nevezhető kúriájában.

  1920 májusának idusán sem volt ez másképp. A ház újból felbolydult a bejelentett két vendég hírére, takarítónők egész hada mosta a drága márványlépcsőket, a hideg kőpadlót, a díszes üvegeket, míg a többi részük a port törölgette, vagy éppen tiszta dunnát vitt be a nagyobbnál nagyobb szobákba.

  Mindezzel egyetemben Sehun is egyfajta rendezvényszervezővé vált. Olyan helyekre járt ellenőrizni, minden rendben megy-e, mint például a konyha, vagy a takarítószertár, és nem volt rest arra sem, hogy még ennyire elhavazva is lekiabálja Jongin fejéről az összes hajszálat, amiért még mindig elázott atlétájában ácsorgott csuromvizesen az aula kellős közepén. Jongin viszont egy szót nem volt hajlandó megejteni a fiú felé, csak vállat vont, és szobája felé indult, hogy szándékai szerint egy alapos mosdás után tiszta nadrágot és inget húzzon magára, mielőtt a titokzatos Mr. Byun és csábos kísérője megérkezett volna.

  Jongin a fürdőszobájába belépve hálásan vette észre, hogy a kád színültig tele gőzölgő habos vízzel, amiben percekkel később merült el nyakig, és tarkóját a súlyos kád szélének döntötte, majd halkan kieresztette a tüdejében lévő összes levegőt, hogy tisztával töltse meg azt.

  Tulajdonképpen dühösnek sem kéne lennie. Sehun dolga az egész. Ha Sehun el akar veszteni egy játszmát, akkor tegye csak. Ha Sehun kedvtelésből akar szórakozni és módszeresen kivégezni embereket, hát legyen. Az viszont azért már Jongin beleszólását is igényli, ha Sehun öngyilkos akcióba kezdene, és kilencven százalék, hogy ha Jongin nincs ott, simán ott hagyja a fogát. Az már megint más kérdés, hogy Sehun természetesen rajta verte le, hogy beavatkozott, azaz, hogy nem hagyta, hogy Sehun idióta módjára rontson neki a vézna valójával öt megtermett férfinak. Az más kérdés, hogy az energia, amivel Jongin leterítette az öt férfit, apróbb sérüléseket okozott Sehunnak is, de az volt az utolsó utáni dolog, amiért haragudhatott Jonginra.

  És abban a pillanatban kinyílt a fürdőszoba ajtaja, Jongin pedig, ahelyett, hogy összehúzta volna magát a víz alatt, hogy semmi kompromittáló ne látszódjon belőle, ugyanolyan nyugodtan feküdt. Nem is volt rá oka, hogy megmozduljon, ami azt illeti, rég tudta, hogy az ajtóban álló illető már egy ideje – jobban mondva hetek óta – figyelte őt akár öltözködés, akár zuhanyzás közben is.

  Beteg és perverz dolog, de hát Oh Sehunról van szó.

- Igyekezned kéne, Kai… - jegyezte meg a fiú, de testbeszéde egyáltalán nem azt a fölényt sugallta, amit hangja hordozott magában.

  Jongin csak visszadöntötte tarkóját a kád szélének, és halkan felszusszant.

- Téged sosem tanítottak meg kopogni?

- Te se szoktál – mosolyodott el halványan Sehun.

- Az egy dolog, de te nem vagy épp ruha nélkül, mikor rád nyitom az ajtót.

- Tegnap úgy voltam… javarészt. Mégis bejöttél, nem?

- Meg kellett, hogy gyógyítsalak, te szerencsétlen, persze, hogy bementem!

- Ha nem robbantod fel a fél utcát…

- Ha nem robbantom fel a fél utcát, rég halott lennél, Oh Sehun! – csattant rá Jongin, lendületesen ülő helyzetbe vágva magát, amelynek hatására jó fél liter víz búcsúzott a kádtól.

- Akkor halott lennék – felelte csöndesen, rezzenéstelenül Sehun, és hátat fordított a fiúnak, hogy ott hagyja a fürdőben, de Jongin villámgyorsan kiugrott a kádból, és dereka köré csavarva egy törölközőt indult meg Sehun után, és még a szobájában elkapta a csuklóját, hogy erősen visszarántsa a fiút.

- Megvettél – sziszegte Jongin indulatosan. – Megvettél, méghozzá azért, hogy vigyázzak rád. Az a dolgom, hogy vigyázzak rád. Szóval ne merészelj még egyszer így viselkedni csak azért, mert szuicid hajlamaid támadnak hirtelen!

  Abban a pillanatban, ahogy Jongin hangereje elérte a maximumot, csapódott szobájának vaskos ajtaja, és egy középmagas, jó vágású fiatalember vigyorgott a bizarr jelenet résztvevőire.

- Nééézd már, amint beteszed a szart a spájzba, máris lekvárnak képzeli magát! – harsant egy hang Sehun háta mögül, mire a fiú kitépte Jongin kezéből csuklóját, és arca azonnal széles vigyort öltött, ahogy megindult az ismeretlen, alacsony férfi felé. Mintha kicserélték volna.

- Baekhyun!

  Byun Baekhyun szemlátomást egy teljesen átlagos alkatú, magasságú, húszas fiúnak tetsző boszorkány volt. Arca szép vágású, talán kicsit nőies is, beszéde viszont a tipikusan falusiak dialektusára emlékeztetett leginkább. Az összképen és kiejtésén talán az sem sokat segített, hogy fogpiszkálót rágcsált a nap majdnem minden percében, és nevetségesen görnyedve közlekedett.

  Komikus figurája azonban nem vonhatja el az ember figyelmét arról, hogy Korea egyik legrettegettebb boszorkányát tisztelhetjük Byun Baekhyun személyében. Ah, és ezzel együtt, természetesen, Oh Sehun első számú guruját, azaz tanítóját is.

  A két férfi majdnem három évszázadnyi múltat tudhatott maguk mögött akkortájt, s ez Sehun felszabadult mosolyán és viselkedésén is alaposan meglátszott. Azonnal odalépett a boszorkánymesterhez, és szoros ölelésbe rántotta, Jongin megaláztatásait gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva.

- Vegyél magadra valamit, és lent találkozunk, Kai! – szólt hátra Sehun egyszerűen, ahogy elengedte Baekhyunt, és további instrukciók nélkül faképnél is hagyták a még mindig egy szál törölközőjét markoló fiút, aki csak tátogni tudott döbbenetében.

- Nem a cseléded vagyok, Sehun! – kiáltott Sehunék után, s bár már rég nem hallhatták őt, Jongin azt kívánta, bár meghallaná, bár visszajönne, aztán indulatosan nekiesne, csak hogy Jongin kiüthesse további két napra.

  De Sehun nem hallotta, nem ment vissza, és Jongin továbbra sem alkalmazott vele szemben erőszakot. Mi több, felöltözött, lement az étkezőbe, és egész este tűrte Baekhyun becsmérlő kommentárjait, és Sehun nevetgélését… a sokadik szekírozásig. Jongin csak csöndesen lapátolta magába Kyungsoo ismét kifogástalan főztjét, egy szó nélkül, amíg Baekhyun végeláthatatlan monológjait, és odacsapott döféseit volt kénytelen hallgatni.

- Mit is mondtál, mivé tud átalakulni? – vigyorodott el szélesen, provokatívan Baekhyun, mire Sehun is gonoszan felnevet. Jongin csak újabb falat marhapörköltet vett a szájába, hogy előeméssze a kérdésre megfelelő válasszal együtt.

- Pudlivá. Nem túl hasznos, az már egyszer biztos. – újabb pörköltdarabka az epés válaszra, s Jongin továbbra is összepréselte ajkait, hogy egy szó se tudjon kiszökni közülük.

- Mondjuk te sem arról vagy híres, hogy a tehetséges familiárisokat veszed meg… De ez legalább tényleg jóképű.

  Hangos csörömpölés hallatszott, ahogy Baekhyun kezében megrepedt az elegáns borospohár, majd ripityára tört, több helyen mély vágásokat ejtve makulátlan, fehér tenyerén.

  Az addigi nevetgélés helyett beállt a síri csönd, és Baekhyun arcán is inkább a meglepettség uralkodott el, se mint a fájdalom vagy a harag, Sehuné ellenben kétségbeesettebb volt, mint valaha.

- Gyógyítsd be a sebeit, Kai! – szólt rá erélyesen Jonginra, de a fiú csak halkan, reszketegen felsóhajtott, majd felállt az asztalról, ölében fekvő szalvétáját az asztalra csapva.

- Ott kellett volna hagyjalak, Sehun.

  Ennyi volt. Az, amivel Jongin próbálta a Sehun iránti lassan gyűlöletté növekvő ellenszenvét legyőzni, végleg elszállt, és a familiárist már csak a kettejük között kapcsot teremtő szerződés tartotta a boszorkánymester mellett. Hátat fordított Baekhyunnak, majd Sehunra is vetett még egy lesajnáló, viszolygó pillantást, majd szép lassú lépésekkel keresztülvágott a dermedt csöndön, és kisétált az ebédlőből, le az alagsorba, ahol a személyzet bentlakó tagjai tengették mindennapjaikat. Innentől nem számított semmi. Nem számított Sehun, nem számított az ő jövője sem, mindössze az egyetlen menedékére volt szüksége, éppen ezért szaporázta meg a lépteit a séf rezidenciája felé menet.

  Kyungsoo szobája mindig nyitva állt, ezt Jongin is tökéletesen jól tudta, amikor odaért, és magabiztosan, bár kicsit remegő kézzel nyomta le a kilincset.

  De az ajtó nem engedett.

  Jongin megpróbálta újra és újra, majd elkeseredésében csak leroskadt a földre, és tenyereibe temette arcát. Ennyit arról, hogy jó ötlet volt Taemin helyett önkénteskedni… ennyit a lehetőségekről, ennyit arról, hogy Jongin többet ér egy jóképű, kicsit butának kikiáltott fiúnál. Sehun egyértelműen nem a képességei miatt vette meg, ahogy ezt a munkák ráeső része is mutatja, de mintha titkolni sem nagyon akarná ezt a boszorkány.

  Aztán jó negyed óra múlva lépések zaja hallatszott a folyosó végéről, és Jongin reménnyel telien kapta fejét a hang irányába. Két alak is közeledett felé, két nagyjából ugyanolyan magas fiúé, és mint Jongin leszűrte a hangokból, Minseok és Kyungsoo személyét tisztelhette kettőjükben. Minseok csak értetlenül torpant meg, ahogy észrevette a kuporgó familiárist, Kyungsoo hatalmas szemei pedig azonnal megtelnek aggodalommal, ahogy odasiet a fiúhoz.

- Köszönöm, hogy elkísértél, hyung! – szólt hátra Minseoknak egy futó mosolyt eleresztve felé, majd Jongin elé guggol, hogy végigsimíthasson a fiú sötét tincsein, hátrafésülve ujjaival homlokába lógó tincseit. – Gyere be – suttogta alig hallhatóan, és Jongin egész aprót bólintott, megkönnyebbültebben, mint valaha. Aztán kicsit még mindig remegve lábra állt, Kyungsoo kezét markolva kapaszkodóért. Ez volt az egyetlen, amely biztos nem engedné, hogy bármi is átlökje a határon, amit a józan ész húzott Jongin előtt, hogy ne menjen vissza és ordítsa le társa és annak guruja fejét.

  Bizonytalan léptekkel vonult be Kyungsoo szobájába, és ahogy a fiú diszkréten hátat fordított neki, amíg átveszi helyenként maszatos ingét hálóruhájára, Jongin azonnal megakadályozta a műveletben, ahogy a fiú vékony dereka köré zárta karjait, és arcát két fedetlen lapockája közé fúrta.

- Itt aludhatok? – érkezett az elfúló, halk kérdés valahonnan Kyungsoo háta közepe felől, és Jongin lehelete apró libabőröket küldött szét a fiú testén, amelyek végül tarkóján értek véget, és Kyungsoo öntudatlanul is beleborzongott a familiáris közelségének érzésébe.

- Persze – lehelte halkan, majd lassan elnyúlt pizsamájáért, hogy amíg Jongin egy centi távolságot is engedett neki, a további meglepően intenzív reakciókat elkerülendő, magára húzza azt. – Kérsz valamit lefekvés előtt?

  Jongin csak megrázta a fejét, és reszelősen felszusszant.

- Remélem, nem haragszol, ha csak egy ingben alszom… fent vannak a ruháim.

- Nem, semmi baj, jó lesz úgy is – bólintott egy biztató mosollyal ajkain Kyungsoo, majd Jongin lassan elengedte, hogy megszabadulhasson saját nadrágjától, végül az immár az ágyba kucorodott Kyungsoo mellé feküdt, ugyan csak lapjával, mert az apró, egyszemélyesnek is alig nevezhető ágyon ketten voltak kénytelenek osztozni. Nem mintha zavarta volna akármelyiküket is, ami azt illeti.

  Kyungsoo karjai utat találtak maguknak Jongin oldalán, kényelmesen megpihenve azon, arcát pedig a fiú mellkasába fúrta. Jonginnak több se kellett, hogy rájöjjön ezek után, miért is áldozta föl magát Taeminért. Mert Kyungsoo itt van, csakis itt, és nem máshol, nem talált volna ekkora kincsre máshol. Kezei végigsimítottak a séf hátán, hogy ezzel még közelebb húzza magához, és megkönnyebbülten szusszant föl, miközben lehunyta szemeit.

- Köszönöm, hogy megismerhettelek.

  Az álmok viszont nem jöttek, nem jöttek azután sem, hogy Kyungsoo mosolyogva visszamotyogott egy „én is”-szerűséget, nem jöttek, mikor Kyungsoo már néha-néha meg-megránduló végtagjai, és angyali szuszogása mosolyt csalt Jongin ajkaira, de nem jöttek akkor sem, mikor már órák óta csak az ablakon bámult ki. Végül beleunt a várakozásba, és óvatosan kelt föl Kyungsoo mellől, nehogy felkeltse a békésen szundító séfet, majd megszületett benne az a tévképzet, hogy ő bizony egy jó nagy pohár víztől bizonyára nagyon gyorsan elalszik majd. Így szép csöndesen osont ki a szobából, hogy halkan a konyhába igyekezhessen némi innivalóért.

  Nem sietett sehova, tüzetesen végigmustrálta az ódon falakon lógó moly ette kárpitokat, a díszes képeket, javarészt boszorkányságról, tűzről és csatákról, ujjai pedig öntudatlanul is végigszaladtak számos műremeken, leszántva róluk a port, amely az idők során oly vastagon rakódott rájuk. Meg-megállt a félhomályban úszó folyosón, néhány tiszteletteljes pillantással illetve az évszázados múltú csodákat.

  A folyosó képe változatlanul homályba burkolózott, viszont a csöndjét hirtelen apró, halk hangok törték meg, ahogy Jongin egyre közeledett a konyhához. Öntudatlanul is a hűvös vakolattal borított falhoz lapult, és úgy oldalazott a félig kitárt konyhaajtóig, hogy beleshessen a gyér világítású, hatalmas helyiségbe.

  Ám amit ott látott, több mint zavarba ejtő volt.

  Byun Baekhyun, Sehun szemétláda guruja félmeztelenül ült az egyik asztalon, fejét hátravetve, sápadt, finoman kidolgozott mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Egyik kezével háta mögött támaszkodott, másik keze pedig elveszett egy magas, nem túl széles, de izmos hátú fiatalember ében tincsei közt. A másik résztvevőt hátulról könnyűszerrel összekeverhette volna még Jongin is Sehunnal, ha nem tudta volna jól, hogy Sehunnak ehhez köze nincsen.

  Baekhyun ujjai erősen szorították a fiú tincseit, hol elernyedtek, hol pedig újra görcsösen markolta őket, ahogy az ismeretlen nyakát és vállait hintette be forró csókjaival. A boszorkány ajkain halk sóhajok táncoltak, mígnem előre nem lendült, hogy picit oldalra fordítva fejét kaphasson partnere ajkai után.

  Jongin a földbe gyökerezett lábakkal figyelte a jelenetet, szemei tágra nyíltak, és tökéletesen tudatában volt annak, hogy mindezt neki nem szabad végignéznie, de kíváncsisága a tiszteletén és szemérmességén is jócskán túlmutatott ebben az esetben. Légzése szinte Baekhyunéval lett azonos, ugyanolyan rendezetlenné, sűrűvé és nehézkessé vált; szíve pedig úgy dobolt bordái között, hogy félő volt, akár azt is meghallhatja a pár.

  De Baekhyunék egy pillanatra sem figyeltek föl sem Jongin zajos légzésére, sem dübörgő szívverésére, de talán, ha tudták volna, hogy közönségük van a félig nyitott ajtó mögött, sem zavartatták volna magukat.

  A magasabbik, ismeretlen fiú néhány perc múlva már állónak épp nem nevezhető pozitúrában lelte kényelmét Baekhyuk előtt, s Jongin végignézte. Végignézte, ahogy Baekhyun, a rettegett boszorkány, az éles nyelvű, faragatlan, feljebbvaló senkiházi angyali arcot öltve adja át magát valaminek, amit a másik oly odaadóan igyekszik átadni neki. Baekhyun sóhajai egyre hangosabbak, magasabbak, s bár így sem érték el azt a hangszínt, amelyre bárkit felkölthetnének, Jongin számára a hullacsöndhöz képest már-már fülsiketítőnek tetszettek.

- Hagyd abba… - suttogta Baekhyun, szavai már rég nem a kivagyi hozzám-senki-se-érhet-föl stílusát tükrözték, inkább könyörgésbe csaptak át. Zihálása néhol hangosabb volt már nyögéseinél is, Jongin ujjai pedig ökölbe szorultak, ahogy próbálta saját, érdes légzését továbbra is némára fogni, mialatt képtelen volt elszakítani pillantását a két férfitól. Baekhyun partnere viszont ügyet sem vetett a boszorkány nyöszörgésére, így, mikor már Baekhyun maga is feladta, hogy bármit is csináljon a fiúval, amitől az abbahagyná kényeztetését, feje újra hátracsuklott, és ajkait beharapva próbálta kímélni a folyosó csöndjét saját hangos nyögéseitől, de odaadó partnerének neve csak kiszökött ajkai közül egy középhangos sóhajával együtt. – Chanyeol…

  Jongin teljesen lefagyott. A kővé dermedt sem elég jó kifejezés arra, hogy milyen hatással volt rá a név hallata, vagy maga a látvány, hogy régi legjobb barátja kihez szegődött, avagy mit csinál most épp vele. Chanyeollal együtt „nőttek föl” az intézetben, Taemin mellett az egyetlen támasza volt, amíg el nem tűnt, és… és az a Chanyeol, akit Jongin ismert, sosem szegte volna meg az esküjét, miszerint egy familiáris nem kerülhet testi kapcsolatba senkivel, főképpen nem a boszorkánnyal, akinek segédkezik.

  A jelenetet látva egy gondolat kavargott a fejében… hogy ha Chanyeol még mindig él, miközben ekkora kihágást követett el… akkor Jongin miért tartja magát egyáltalán? Miért tesz úgy hónapok óta, mintha semmit sem tudna érezni, miért titkolja még maga elől is, hogy igenis jobban vágyik valakire, mint bármi másra az életben? Ő szerethet egy ilyen pokolfajzatot, de Jongin nem szerethet egy embert, akinek tisztább szíve van, mint akárki másnak?

  Percek óta először volt képes másfelé nézni, mint a Baekhyun-Chanyeol párost kukkolni, így erőt vett magán, és visszafordult a homályos folyosóra, hogy sietős, mégis kicsit imbolygó léptekkel térhessen vissza Kyungsoo szobájába. Ebben az állapotban még a lépcsőkön való szaladgálás is óráknak, a hosszú folyosók pedig végtelen hosszúnak tetszettek, s Jongin, ahogy odaért, azonnal feltépte az ajtót, és kicsit zihálva, nekidőlve csukta be azt maga mögött.

- Jongin…? – érkezett a sötétből, valahonnan az ágy felől Kyungsoo álmoskás hangja, és Jongin tökéletesen hallotta a kis súrlódó hangot, ahogy végigtapogatja maga mellett az ágyat, a fiú ottlétét kérdőre vonva.

- Itt vagyok – suttogott Jongin még mindig az ajtóhoz simulva, szíve ismét hangosan dübörgött bordái közt, de már rég nem a futástól. Kyungsoo a hang irányába fordította a fejét, és nyöszörögve kinyújtotta kezét Jongin felé, mire az halványan elmosolyodott.

- Gyere vissza – motyogta még mindig félálomban a fiatal séf, és Jongin végre képes volt ellökni magát az ajtótól, hogy Kyungsoo ágya mellé léphessen, és letérdelhessen mellé, tincseit kisöpörve félig alvó barátja szeméből.

- Annyira hülye voltam, ne haragudj… - szusszant halkan, bűntudatosan Jongin, Kyungsoo pedig halvány vigyorral ajkain bólintott egy egész picit.

- Az voltál – nevetett halkan, mire Jongin is hallatott egy apró, nevetésszerű hangot.

- Megváltozott a véleményem…

- És? Mire jutottál? – simította tenyerét finoman Jongin arcára a séf, gyengédebben, mint bárki tudta volna, Jonginnak pedig több sem kellett ahhoz, hogy még közelebb hajoljon Kyungsoohoz, és egy gyengéd mosollyal ajkain zárta be kettejük közt a távolságot.

  Egyszeriben minden annyira letisztult, egyszerű és csodálatos lett, az érzés, ahogy Kyungsoo szinte azonnal viszonozta csókját, ahogy ujjai Jongin tarkójára fonódtak, ahogy néhol elmosolyodott Jongin tapasztalatlansága miatt.

  És Jongin abban a pillanatban még azt is elfelejtette, hogy ebben a házban nincsenek titkok vagy rejtélyek, amikről Sehun nem tud.

        1920. május 21. Péntek

  Egy hét telt el. Egy hét tele Kyungsooval. Egy hét tele lopott percekkel, órákkal, ölelésekkel és csókokkal. Mindezzel együtt természetesen egy hét tele Baekhyunnal és Chanyeollal.

  Chanyeol mindvégig úgy tett, mintha mi sem történt volna az első (és az összes többi) ott töltött éjszakájukon, Jongint régi barátként, szinte testvérként üdvözölte, történetei sem tartalmaztak intim részleteket Baekhyunról. Elmesélte, hogy Baekhyun egész emberi munkába kezdett, vállalkozó lett, virágzó üzlete van, és mindössze annyi a dolga mellette, hogy mint csendestárs segítse őt a munkájában. Jongin viszont sajnos egy szót se hitt el belőle, ugyanis a Chanyeol, akit ő ismert, már rég beszámolt volna neki a Baekhyunnal folytatott afférról is.

  Mindemellett viszont minden olyan tisztán és csöndesen működött. Sehun letett arról, hogy bármilyen formában inzultálja társát, Baekhyun is csökkentette becsmérlő megjegyzéseit a vacsorák közben. Jongin pedig élhette saját álomszerű titkos életét Kyungsooval. Volt ez sajnos csupán addig, amíg egyik nap nem volt túl óvatos.

  Kyungsoo minden szabad percét a konyhában tengette, néha szorgoskodó segítőivel körülvéve, néha viszont teljesen egyedül főzött a ház vendégeire és dolgozóira, és ezeket az alkalmakat Jongin, ha fizetnek neki, sem hagyta volna ki. Így volt ez azon a pénteki napon is, mikor Jongin beosont a konyhára, és hátulról átkarolta az épp elmélyülten méricskélő Kyungsoot. A séf megugrott a hirtelen meglepetéstől, minek következtében a lisztes szita a levegőbe lendült, és annak tartalma kettőjük ruháin végezte.

- KIM JONGIN, EZ NAGYON NEM VOLT… - vicces, akarta volna mondani a fiú, de Jongin egy pillanat alatt beléfojtotta mondanivalója végét egy hosszú csókkal. Kyungsoo kezéből kiesett a szita, és lisztes karjait Jongin nyaka köré fonta, ugyanolyan élvezettel viszonozva csókját, Jongin pedig derekánál fogva tartotta magához közel szerelmét.

- Nem viccnek szántam – vigyorgott szélesen, mikor végül elszakadtak egymástól, Kyungsoo pedig mellkasba vágta a fiút, mire annak ingje azonnal porzani kezdett a rajta trónoló vastag lisztrétegtől.

- Akkor takaríts föl, ha Sehun lejön, és meglátja ezt itt – gesztikulált az egy méter sugarú körre, amelyen belül gyakorlatilag minden létező eszközt liszt borított –, nagyon nagy bajban leszek.

- Kit érdekel Sehun? – vont vállat Jongin, és visszahúzta magához a séfet egy újabb csókra, csupán azért, hogy néhány másodperccel később egy csöndes hang miatt szétrebbenhessenek.

- Pedig nem ártana, ha érdekelne, Kai.

  Jongin csupán dühödten, míg Kyungsoo rémülten fordította arcát Sehun felé, aki az ajtófélfának támaszkodott, helyzethez képest eléggé elkényelmesedve.

- Menj ki innen, Sehun – Jongin frusztrált szavai azonnal elültették a levegőben a feszültséget, Sehun viszont egy centit nem mozdult. – Ehhez neked…

- Semmi közöm? – fejezte be síri nyugalommal a mondatát Sehun, és szemöldökei magasra szaladtak. – Ó, Kai, nagyon tévedsz, elég sok közöm van ahhoz, melyik alkalmazottammal folytatsz viszonyt.

- Nem, rohadtul nincs hozzá semmi közöd! – csattant rá Jongin, és tett néhány lépést felé, Kyungsoot a háta mögé tuszkolva.

- De, sajnos van… ugyanis, amint Kyungsoo nem csinálja megfelelően a munkáját, ebbe persze az is beletartozik, hogy a munkaideje alatt dolgozik-e, kénytelenek vagyunk megválni egymástól.

  Kyungsoo egyszeriben megmerevedett Jongin mögött. Halk hang jelezte, hogy nyelt egyet, Jongin viszont csak hitetlenül rázta meg a fejét.

- Miért kell belefolynod az életembe?

- Legkevésbé sem érdekel az életed, Jongin – Jongin hónapok óta először hallotta Sehun szájából saját, igazi nevét, és egyszeriben úgy hangzott, mint egy szitokszó; szavai hazugnak, sértettnek tűntek tőle. – Az viszont érdekel, ha az alkalmazottaim lejáratnak a vendégeim előtt!

- Kyungsoo nem járatott le, még mindig kifogástalanul főz!

  Sehun egy intéssel elnémította Jongin összes tiltakozását, s bár Kyungsoo csak annyit érzékelt, hogy Jongin elhallgatott, azt nem láthatta, hogy Jongin szája még mindig mozgott, küzdve Sehun némító igéjével.

- Kyungsoo-sshi, megkérném, hogy pakolja össze az ingóságait, és estig hagyja el a birtokot!

- De… Sehun-sshi, ígérem, hogy… - kezdte volna a döbbenetéből éppen magához térő Kyungsoo menteni a menthetetlent, de Sehun neki is intett egyet, bár a séfen nem kellett varázslatot alkalmaznia: félt ő eléggé Sehuntól ahhoz, hogy hallgasson.

- Jongdae majd nyújt önnek egy fuvart, ahová csak szeretné, de amennyiben nem készül el estig, búcsút mondhat az ajánlólevelének, és a munkaviszony felmondásának okánál nem a posztjára való igény megszűnése áll majd, ezt garantálom – azzal Sehun sarkon is fordult, és útközben felkapott egy almát az ajtó mellett álló asztalról. – Az e havi fizetését maga után küldöm postán! – intett még hátra, és elhagyta a konyhát, amire ezúttal a döbbenet síri csöndje nyomta rá a bélyeget. A Jongint megnémító varázslat eltűnt, de ő is már csak hápogni tudott, mialatt Kyungsoo dermedten állt ugyanazon a helyen, ahol eddig, és szemei szépen, lassan teltek meg könnyekkel, majd halk szipogása Jonginnak is tudtára adta, hogy mi történt valójában, és hogy ez pontosan mivel jár.

- Kyungsoo, beszélek vele, ne aggódj, biztos nem végleges… - suttogta halkan a familiáris, miközben gyengéden törölte le Kyungsoo könnyeit.

- Nem… inkább gyere velem – szipogta a séf halkan, mire Jongin keze megfagyott a mozdulat közben. – Gyere velem, új életet kezdünk majd, amibe Sehun nem folyhat bele, és… és… kérlek…

  Abban a pillanatban Jonginban összetört valami, valami, aminek a hangját talán maga Kyungsoo is hallotta. Érezte, hogy erre ment ki a játék. Sehun tudta, hogy Jongin hozzá van láncolva, hogy nem lehet Kyungsooval még akkor sem, ha lehetősége lenne a távolságot áthidalni; ugyanis Kyungsoo sosem fogja neki megbocsájtani, hogy azt az embert választotta helyette, aki tönkretette a kapcsolatukat.

- Soo… nem lehet. – Jongin szavai halkak, bűntudatosak voltak, Kyungsoo szemei pedig abbahagyták könnyeinek termelését, ahogy felfogta a mögöttes tartalmát. – Nem lehet, egyszerűen csak… nem tehetem.

- Már miért ne tehetnéd? Jongin, ez az ember tönkre fogja tenni az életedet, velem viszont…

- Nem tehetem – vágott közbe a fiú csöndesen, rekedtesen, saját könnyeit is visszatartva.

  Kyungsoo csak döbbenten nézett a fiúra, talán még levegőt venni is elfelejtett, aztán másodpercek múlva reszelős hangon szólalt meg.

- Vele akarsz maradni…? – Jongin nem válaszolt. Sok mindent akart volna Sehunnal csinálni abban a pillanatban, de legkevésbé sem akart ezek után a későbbiekben segédkezni a boszorkánynak. Viszont ezt… ezt Kyungsoo nem érthette. – Őt választod?

- Soo, én…

  Ezúttal Kyungsoo intett Jonginnak egyet, és bár semmi varázslat nem volt mozdulatai mögött, Jongin kénytelen volt elhallgatni. A séf csak megrázta a fejét, és lassú, remegő léptekkel indult el a konyha ajtaja felé.

- Soha többet nem akarlak látni.

  A következő pillanatban Jongin már egyedül volt, egyedül, Kyungsoo, szeretet, boldogság és hit nélkül… a pillanat terhes a bűntudattól és Sehuntól. Kyungsoo léptei a folyosón már rég elhaltak, mikor Jongin végül leroskadt egy székre, és tenyereibe temette arcát, majd még mindig lisztes tincseibe markolt.

  Az utolsó gondolata, mielőtt könnyei és kapcsolatuk gyásza elárasztotta és beárnyékolta volna látását, az volt, hogy Sehun erre egyszer nagyon rá fog fizetni.

  A ház másik felében Sehun pedig csak halványan elmosolyodott Jongin gondolatfoszlányára, és cigarettára gyújtott.

     Azt majd meglátjuk.





Következő >>>