Time Control - Chapter Two

II. Sin City // I.

  Anna komótosan helyezkedik el a kényelmetlen szőnyegen, és egy egyszerű mozdulattal gyújt cigarettára.

- Ez eddig dögunalom – pillant föl Jonginra, aki csak halkan elneveti magát. Nevet, de hangjában egy szemernyi öröm sincs, és szeme is lesajnálóan villan a nőre. – És kicsit hihetetlen. Szóval egy pudlivá tud átalakulni, és megvették négyszáz évért. Logikus.

- A maga dolga, mit hisz el belőle, Miss Barnes – mosolyodik el a fiú.

- Ön elhinné az én helyemben?

- Őszintén? Valószínűleg nem. De aztán eszembe jutna, hogy azzal kerestem meg a „mesélőmet”, hogy ő bizony részt vett egy világháborúban, a neve lépten-nyomon előfordult a társával együtt. És, mint látja, a kép is bizonyítja, mikor, és hol voltam. Ezek után nem értem, miért nem hisz a saját bizonyítékainak.

- Várjon… társ? Sehun nem a gazdája volt?

  Jongin szinte felhorkan a kérdésre.

- Maga sötét, mint az éjszaka. Egy familiáris addig a pillanatig „öleb” csak, amíg nem dolgozik legalább egyszer azzal, aki magához vette őt. Ahogy ez megtörtént, onnantól a familiáris a „társ” szerepébe lép, új nevet kap, és azzal kíséri végig a boszorkányt, akinek segítenie kell.

- És önnek mi lett a neve?

- Kai. Annyit jelent, hogy „új ajtókat feltárni” – feleli halványan mosolyogva Jongin. Végigsimít a gyújtójába vésett betűkön, arcán végigsöpör a nosztalgia ritka, lágy fénye, és ezzel a különös átszellemültséggel pillantott föl a helyenként már penészedő plafonra. – Sehun úgy vélte, hogy ez igaz lesz rám is és a munkámra is, amit mellette kellett végeznem.

- Mi volt a dolga?

- Ennyire előre akar ugrani az időben, Miss Barnes? Azt hittem, mindenre kíváncsi.

- Mindenre, ami érdekes és szaftos – vonja föl szemöldökét Anna. – De talán az még belefér, hogy Sehun hogy bánt magával, mikor hozzá került.

  Jongin arca újra a nevetésé, hangja viszont most kárörvendően szól.

- El kell, hogy keserítsem, Anna, Sehun rendkívül diszkréten kezelt az ottlétem első részében. Két hónapig egyedül járkáltam a hatalmas kúriájában, néha természetesen a személyzet néhány tagjával karöltve. Távol voltam mindentől, Észak-Amerika számomra idegen tájain éltünk, mellettünk a nyüzsgő New York, onnan nyugatra meg a nagy semmi. Visszatérve, a diszkrét nem egészen jó jelző arra, ahogy viselkedett, inkább mondanám hidegnek, vagy elhatároltnak. Ha nem volt muszáj, nem keresett meg napközben, volt, mikor napokra is nyoma veszett, és olyankor összeszólalkoztunk, hogy az én dolgom segíteni neki, és nem léhűtőnek vett meg. Aztán mindig ugyanoda tértünk vissza, én ki voltam száműzve a szobájából, Sehun pedig bezárkózott, és nem tudom, mibe temetkezett. Az egyetlen vigaszom a személyzet volt, ők valahogy mindig tudták, hogy vidítsanak föl… - mosolyodik el a fiú, szemei emlékek sokaságától csillognak.

  Kyungsoo. Kyungsoo mindig tudta, hogy kellett Jongint jobb kedvre deríteni, tökéletesen jól kezelte még a legvadabb pillanataiban is a fiút. Persze… egész addig, amíg a fiú náluk tartózkodott.

- És mi történt két hónappal azután?

- Sehun megtudta, hogy valakivel összemelegedtem – von vállat a fiú, és ő is cigarettára gyújt.

          1920. március 01.

  Jongin feje már-már lüktetett a belé tóduló vértől, de nem törődött a hangos dübörgéssel a fülében, csak fókuszált arra az egy szerencsétlen vázára, hátha sikerül negyedórányi fejjel lefelé lógás után megfejtenie, miben más a mintája, mintha rendesen nézné. Frusztráltan dobolt térdein, ahogy azokat tornáztatta a szófa háttámláján, remélve, hogy az segíti a vérkeringését, de pár mozdulat után felhagyott a gyakorlattal, ahogy kopogtak vaskos ajtaján. Jongin unottan lendült vissza eredeti ülőhelyzetébe, és még kicsit szédelegve motyogott el egy „szabad”-ot.

- Jongin-sshi, elnézését kérem a zavarásért, de…

- Semmi baj, Jongdae, mondja csak – mosolygott az immár szobában lévő szolgára Jongin, ezzel az ő arcára is bizonytalan mosolyt csalva.

- A séf azt kérdezi, kér-e ma este is rizses süteményt.

- Nem, ma szeretném, ha valami mással rukkolna elő nekem. Valami édesebbel, Sehun-sshi nem igazán preferálta a tegnapit, szerinte ízetlen volt – ingatta a fejét a fiú, mire Jongdae meghajolt előtte.

- Azonnal átadom. Tehetek önért még valamit?

- Szeretném, ha előkészítenék nekem a fürdőt – bólintott Jongin, válaszul ismét egy meghajlást kapva. – Sehun-sshi… itthon van?

- Igen, uram, a Mester néhány perce ért haza. – „Mester”… nevetséges.

- Akkor neki is készítsék elő az ő fürdőjét is, kérem.

- Igenis, Jongin-sshi – felelt a férfi mosolyogva, és Jongin még intett neki egyet, mielőtt az kifordult volna az ajtón, ismételten magára hagyva őt.

  Egy halk sóhajjal emelkedett föl az ülőalkalmatosságról, és íróasztalához lépett, amelyet érkezése óta persze egyszer sem használt. A drága faragott fa műalkotás elfeledetten szobrozott számára gigantikus szobájának sarkában, s lapján Jongin új szerzeménye – egy hatalmas festmény – díszelgett. Már csak azt kellett eldöntenie, hova illene. Halvány mosollyal jártatta végig az aranyozott kereten ujjait, majd érintése az olajfestéktől érdes vászonra csúszott, végigsimítva a bibliai jelenet főszereplőjének arcán, azaz Gábriel arkangyalén.

  Hiába tudott számtalan lény létezéséről, az angyalok ugyanolyan csodálatos entitásoknak bizonyultak Jongin szemében, akár az emberekében. Csodálta a munkájukat, a szeretetüket, a kötelességtudatukat, a testvériességet, amely körbelengte a Menny angyalseregét.

  Tisztaság. Ezt jelentette ez a jelenet Jonginnak.

- Minek az ide? – szólalt meg egy hang a háta mögött, és Jongin halkan felsóhajtott, ahogy szembefordult az újonnan megjelent Sehunnal.

- Te mondtad, hogy vegyek magamnak valamit – vont vállat a fiú, majd egy apró meghajlással köszöntötte a másik férfit. – És ez megtetszett.

- Legalább valami hasznosra költenéd a pénzemet… - dobta le magát Sehun Jongin ágyára, és a plafonra mázolt virágmintákat követte szemével. – Mondjuk elmennél végre New Yorkba, és körülnéznél.

- Nem érdekel New York, Sehun-sshi, már mondtam. Jobban érdekelne, ha elmondanád, miben segíthetek végre neked.

  Sehun halvány, kimért mosolyra húzta ajkait, és megcsóválta fejét.

- Majd ha itt az ideje, Jongin, mindent a maga idejében… kértél vacsorát?

- Igen, Kyungsoo-sshi már…

- Miért tiszteled őket ennyire? – horkant föl türelmetlenül Sehun, miközben úgy ült föl, mintha eddig is rugón feküdt volna.

- Attól még, hogy te nem értékeled, hogy azért vannak itt, hogy jobb életszínvonalon élhess másoknál, nekem semmi okom lekezelően viselkednem velük. És nem mellesleg, amíg nem segítek neked, én is egyenrangú vagyok velük.

- Ezt nagyon rosszul hiszed, Jongin-ah.

  Jongin gyűlölte. Gyűlölte, mikor Jongin-ahnak szólította, mert annyira lekicsinylő és semmirekellő hatást keltett, hogy a gyomra felfordult tőle. Gyűlölte, hogy Sehun ennyire maradi, ki nem állhatta, hogy semmi tiszteletet nem mutatott azok iránt, akik csak neki tesznek jót mindössze azzal, hogy percenként megkérdezik a nagyságos úr kívánságait. De mint mindig, ezt ezúttal sem volt rest csupán mérsékelten érzékeltetni a boszorkánnyal.

- Mint elkezdtem mondani, Kyungsoo-sshi már nekilátott a vacsoránknak. Megkértem Jongdae-sshit, hogy készítse neked elő a fürdőt, ha hazajössz.

- Rendben van – bólintott Sehun, majd lassan fölemelkedett az ágyról, és elindult az ajtó felé. – A vacsoránál találkozunk, Jongin.

  Jongin csupán egy igenlő biccentéssel felelt, majd ahogy Sehun kilépett a nyikorgó ajtón, ő egy halk sóhajjal vetette le magát a karosszékébe. Semmi értelme ennek az egésznek.

- Parancsolnak desszertet, uram? – mosolygott Jonginra Minseok, az egyik konyhán segédkező alkalmazott, Jongin pedig kedvesen bólintott.

- Minseok-sshi, megkérné Kyungsoo-sshit, hogy ő hozza föl nekünk? Meguntam, hogy csak üzenetben kapja meg az ítéletemet.

- Természetesen – bólintott Minseok, majd Sehun és Jongin megüresedett tányérjaival távozott.

- Miért akarsz mindenáron beszélni a séffel? – kérdezte fásultan Sehun, és kényelmesen hátradőlt cifra háttámlájú székében.

- Mert megérdemli a dicséretemet, nagyon jól végzi a munkáját. A tiedet is megérdemelné…

- Engem nem érdekel, Jongin.

  És tessék, a levegő ismét dermesztőre hűlt kettőjük között, mint bármelyik másik estén, mikor Jongin egyenjogúként kezelte az épületben dolgozó személyzetet. Az egyetlen, aki az okát nem volt hajlandó tudomásul venni, az Oh Sehun volt. Talán fel sem fogta, hogy Jongin csupán egy porfogónak titulálta magát a házban, amit be lehetne állítani akármelyik könyvtámasz helyére, mert úgysem venné le senki a polcról. Egy porfogónak, ami talán még a szolgálóknál is alacsonyabb rangot élvez.

  Kisvártatva megjelent a hatalmas étkező ajtajában egy alacsony, kötényt viselő fiúcska, aki két tányért egyensúlyozott kezeiben. Látszólag meglepte Jongin kérése, hogy ő hozza föl személyesen a desszertet, de erőt véve magán, zavartalan arckifejezéssel rakodott le a két férfi elé.

- Habos csokoládés sütemény, leöntve vaníliakrémmel és holland kakaóból készült masszával, tetején mandulaszirmokkal – magyarázta kicsit idegesen, ahogy Jongin elé is megérkezett az édességgel, majd visszalépett az asztal másik oldalára, hogy onnan nézhesse, milyennek ítéli a két férfi a desszertjét.

  Jonginnak természetesen nem kellett sok, talán két falatnál sem több, hogy lelkesen dicsérni kezdje a fiatal séfet, de még Sehun sem tudott annyira érzéketlen maradni a desszerttel szemben, hogy a tányérján hagyjon akár egy morzsát is. A boszorkány is elismerte természetesen, hogy egy jó szakács sokat számít, de mikor Jongin egy kézmozdulattal intett Kyungsoonak, hogy foglaljon helyet vele szemben – és Sehun balján -, onnantól már nem ért egy fabatkát sem.

- Jongin, mit képzelsz?! – csattant rá Sehun, de Jongin ezúttal nem tágított.

- Kyungsoo-sshi megérdemli, Sehun-sshi. De ha neked ehhez nem fűlik a fogad… már úgyis befejezted, nem?

- Nem, uram, én inkább… - kezdte volna Kyungsoo, de Jongin egy intéssel elnémította, és Sehunra fordította pillantását, mintegy várakozva.

  Végül Sehun volt az, aki villámló szemekkel állt föl az asztaltól, egy apró bólintással köszönve meg a vacsorát, majd vetett még Jonginra egy „ezzel még nincs vége” pillantást, mielőtt kicaplatott volna a teremből.

- Ülj le, kérlek – tért vissza Jongin arcára a mosoly, Kyungsoo pedig szinte leroskadt a vele szemben lévő székre. Kyungsoo sokáig csak hallgatta Jongin végeláthatatlan dicséreteit, végül sikerült felocsúdnia a döbbenetéből, és hajlandó volt becsatlakozni az addig igencsak egyoldalú társalgásba.

  Jongin mindenre kíváncsi volt. Az előző szakácsuk egy öregasszony volt, aki már a tarkababot is keverte a zölddel, így Jongin aligha tudott vele beszélni kedvenc ételeiről, amiket kipróbálhatott életében; kikérdezni meg főleg nem tudta a korábbi életéről. De Kyungsoo egy kis bemelegítés után, amely az olasz ízekről szólt leginkább, szinte már nyitott könyv volt Jongin számára.

  Kyungsoo elárulta Jonginnak, hogy azután emigrált az Egyesült Államokba, hogy Koreát 1910-ben annektálták a japánok, és az utolsók között szökött el a diktatúra elől, végül a Sehunék melletti kis településen talált nyugalomra családjával együtt. Jongin még azt is megtudta, hogy Kyungsoo kaktuszokat tart a szobájában, és mindegyiket elnevezte valamelyik kollégájáról, vagy éppen Sehunról, mikor épp nem volt elég jó napja. Persze ezen önfeledten nevetett, és tudta, hogy ha Sehun nem lett volna annyira karót nyelt, amilyen, talán még ő is nevetett volna a tényen, hogy lakik vele egy fedél alatt egy kaktusz, amely az ő nevét és személyiségjegyeit viseli.

  Ez persze semmit sem segített Jongin Sehunnal való kapcsolatán. A boszorkány azok után is hasonlóan rideg viselkedést tanúsított felé, Jongin pedig estéit vagy a helyi újság lapozgatásával töltötte, vagy éppen lesietett Kyungsoohoz beszélgetni, mikor a szakácsnak is úgy hagyta ideje. Úgy tűnt, mintha sosem tudnának kifogyni történeteikből. Jongin kifejezetten jól érezte magát a hozzá hasonló gondolkodásmódú fiúval, és Kyungsoo egyfajta megkönnyebbülést jelentett Jongin számára. Egy aprócska kiskaput, amin keresztül elmenekülhetett a mellőzés fogságából, helyet adva egy egészen új dolognak, amelyet Kyungsootól kapott.

  Hetek teltek el úgy, hogy Jongin Sehunra ügyet sem vetve osont el mindig Kyungsoo-hoz, ignorálva akkor még gazdájának morgolódásait. Az első hónap után Sehun is letett arról, hogy bármi változni fog a közeljövőben, így felhagyott fölösleges megnyilvánulásaival, és az együtt töltött vacsorákon kívül nem kereste Jongin társaságát.

  És ment ez egész addig, míg Sehun be nem toppant egyszer Jongin ajtaján egy drága öltönnyel, amit a fiú ágyára simított, Jongin legnagyobb meghökkenésére. A fiú tányérnyi szemekkel nézett föl könyvéből, és értetlenül pillogott a fölé magasodó férfire.

- Tíz perced van, hogy átöltözz ebbe.

- Minek? Megint smúzolnom kell a vendégeidnek? – sóhajtott föl Jongin, és visszafordította figyelmét a könyvére. – Nem vagyok abban a hangulatban.

- Akadt egy kis dolgom New Yorkban – felelte halkan a boszorkány, mire Jongin ismét felpillantott rá. – És nem csinálhatom egyedül.

  Jongin pár pillanatig csak kereste döbbenetére a szavakat, de végül csak bólintott, és nem is törődve Sehun jelenlétével nekiállt átöltözni. Sehun leült az ágyára, kezébe véve Jongin addig olvasott könyvét, és megcsóválta fejét.

- Mikor akadsz már le az angyalkáidról, Jongin-ah?

- Mikor unod már meg, hogy ezzel állj nekem minden nap? – kérdezett vissza Jongin, miközben begombolta nadrágját, és magára húzta a drága selyeminget is.

- Lefogadom, hogy Kyungsoo támogat benne, nem igaz? – horkant föl Sehun, miközben észrevehetetlenül jártatta végig tekintetét Jongin alakján.

  Jongin tudta, ami azt illeti. Már az Intézményben is tudta, hogy az orra előtt csak nevetni tudnak rajta és a gondolkodásmódján, aztán mikor a zuhanyzóban egyedül állt a forró víz alatt, homlokát a jeges csempének döntve, a háta mögött egy egész csapat figyelte minden egyes mozdulatát. Ismerte azokat a tekinteteket, amelyek a rejtett éhséget sejttették a csillogó szempárok mögött. Ismerte azt az érzést, ami végigszánkázott a hátán, mikor valaki a bőrét fixírozta. És akkor, abban a pillanatban is tökéletesen tudta, hogy Sehun – noha ügyesen titkolja – ugyanúgy mustrálja őt, mint akárki más.

  És ez nem hogy dühítette volna, egyenesen undorítónak találta.

- Mit érdekel téged, mit gondol Kyungsoo? – vonta meg a vállát a fiú, és elnyúlt az ágyon heverő nyakkendőjéért.

- Nem érdekel, csak egy kérdés volt.

  Jongin már-már elnevette magát azon, hogy Sehun mennyire bolondnak nézheti őt, de végül letett eredeti tervéről, és a tükörhöz lépve ujjaival hátratúrta rakoncátlan tincseit, elegáns frizurába kényszerítve őket, majd homlokából is hátrasöpörte az oda nem illő hajszálakat. Ezúttal viszont elkapta Sehun pillantását a tükörből, és ez volt az első pillanat, hogy az ürességen kívül mást is ki tudott venni a másik pillantásából… érdeklődést és valami megmagyarázhatatlan egyveleget, amelytől Jongin gerincén végigfutott a hideg.

- Tudod, mi fog ma este történni?

- Nem vagyok gondolatolvasó, Sehun – sóhajtott halkan Jongin, és egy hetyke mozdulattal felkapta a zakóját is, majd Sehunra pillantott, aki már útra készen várta familiárisát, hogy elkészüljön.

- Mától az leszel.

  Van egy nap minden familiáris életében, amikor az illető elkezd a gazdájával dolgozni, és egyik másodpercről a másikra kiépül egy kapocs kettőjük közt, ami addig életben marad, míg a szerződés valamilyen oknál fogva fel nem bomlik. Ez a kapocs társakká teszi őket, nem csupán gazdává és ölebbé; továbbá megkönnyíti a kommunikációt. Az első közös munkájuk csupán annyit jelentett Jonginnak, hogy onnantól nem kell nála följebbvalóként tisztelnie Sehunt, és bármelyik pillanatban belepillanthat a férfi gondolataiba.

  És ez a tény ahelyett, hogy boldogította volna, nyers, erőteljes és zsigerekbe markoló félelmet generált benne.

- Szóval te is meguntad, hogy a sarokba dobsz ahelyett, hogy megbíznál bennem? Megtisztelsz – vetette oda kicsit gúnyosan a fiú.

- Most már eleget tudsz ahhoz, hogy megbízzak benned, én inkább így fogalmaznék, Jongin.

- Egyre megy – vont vállat a fiú, majd Sehun elé lépett, és kinyújtotta neki a kezét. – Vezethetsz – jelentette ki halkan, mire Sehun csak bólintott, és tenyerét Jonginéra simította, hogy kontaktusuk által egy olyan helyet vetítsen a fiú elméje elé, ahova igazából készültek. Jongin egész picit biccentett, mielőtt ibolyakék fény ragyogott föl kettőjük körül, és be nem szippantotta őket a körülöttük lévő tér.

  Talán csak pár másodpercbe telt, mire mindketten New York legforgalmasabb utcáján találták magukat, és Jongin szinte azonnal elengedte a boszorkány kezét.

- Mit kell csinálnom? – kérdezte mereven, mire Sehun nevetve leintette.

- Ne türelmetlenkedj már! Gyere, menjünk le ide… - fogta meg a fiú karját, és egyetlen mozdulattal behúzta egy pincehelyiségből kialakított ivóba.

  Jongin sosem járt még kocsmában, és ami azt illeti, ennyi ember közt sem. Minden erejére szüksége volt, hogy ne ordítson rá az első imbolygó léptű férfira, aki nekikoccant a vállának, és nagyon kellett koncentrálnia, hogy a kétes eredetű szag miatt ott ne hagyja egy másodperc alatt Sehunt a koszfészekben.

- Mit keresünk itt, Sehun? – kérdezte ingerülten a fiú, ahogy sikerült egy egészen tiszta asztalt keríteniük maguknak, és Sehun biccentett a pincérnőnek, hogy két sört kíván rendelni maguknak.

- Üzletet, Jongin – felelte mosolyogva a boszorkány. – És te leszel a háló.

- Vagy nagyon misztikus akarsz maradni, vagy nekem lassú a felfogásom… mi az, hogy én leszek a háló?

  Sehun csak közelebb hajolt a fiúhoz az asztal fölött, és fejével egy, a pultnál ülő, idősödő amerikai férfi felé intett.

- Látod azt a tagot ott? Azóta figyelt téged, hogy beléptünk ide.

  Jongin vetett egy pillantást a cseppet sem bizalomgerjesztő és gusztusos férfira, majd egész testében megborzongott.

- Biztos téged szúrt ki, miért kellenék pont én egy ilyennek?

- Mert magas vagy, egzotikus és jóképű. Mellesleg a fiatalokra bukik, de nem ez a lényeg.

- Na ugye azért ezt nem képzeled?! – csattant föl Jongin félhangosan, mire néhány fej feléjük fordult, érdeklődő várakozással telien kémlelve a fejleményeket.

- Ezzel várhattál volna, amíg elmagyarázom, mi a dolgod… - sóhajtott halkan Sehun, és fejét csóválva dőlt hátra az ülőkén. – Oda kell menned hozzá, és rá kell venned, hogy leüljön velem pókerezni.

- Mi? Minek? – sziszegte Jongin, egyre kevésbé rajongva leendő feladataiért.

- Mert ez a dolgom! Éveket adok vagy veszek el emberektől, Jongin, mit gondolsz, miért években vettelek meg?

  És ekkor egyszeriben összeállt Jongin előtt a kép, és az eddigieknél is dühösebb lett gazdájára.

- Te ártatlan emberek életét kurtítod?! – vonta össze szemöldökeit a fiú, és tőle telhető leggyilkosabban nézett Sehunra. – Hogy lehetsz ennyire…

- Két rendbeli erőszakos bűntett – jegyzi meg Sehun csöndesen, mire Jonginban még a levegő is benne reked.

- Mit mondtál?

- Két feljegyzett erőszaktétel, mindkét áldozata húsz év alatti csinos kisfiú. És rajta áll, hogy nyer vagy veszít – tette hozzá Sehun rezzenéstelen arccal.

  Egy ilyen információ után Jongin örült volna, ha Sehun annyit mond, hogy perceken belül holtan esik össze a gusztustalan söpredék, de legyőzte viszolygását, és lassan felemelkedett az asztaltól.

- Nagyon ajánlom, hogy te nyerd meg a partidat – suttogta dühösen, és hátat fordított Sehunnak, hogy megindulhasson a pult felé.

- Képzeld a helyébe a séfedet, Jongin-ah! – szúrt még egyet oda a boszorkány, Jonginnak pedig ezúttal ismét szüksége volt minden önuralmára, hogy ne forduljon meg és üsse le a fiút mérgében. Felpattant inkább a pult mellett álldogáló bárszékek egyikére, ahonnan tökéletes rálátása volt a férfira. Addig sem kell Sehun közelében lennie, ami azt illeti.

  Kisvártatva meg is érkezett elé egy csinos pohár, benne valami rozsdabarna löttyel, amelynek szagától Jongin gyomra szinte máris felfordult, hát még attól, ahogy elkapta a vele szinte szemben ülő férfi átható pillantását. De végül csak megemelte a poharat, és hálásan mosolygott az idegen felé, mielőtt legurította volna a keserédes löttyöt a torkán.

  Még hogy gondoljon Kyungsoora, mikor ránéz erre a förmedvényre. A férfi arca ráncoktól volt barázdált, haja erősen megritkult az évek során, s elő-elővillanó bőrét sötétes foltok tarkították. Ez a férfi fiatalkorában sem érhetett föl Kyungsooval, akinek már csak a mosolya is milliókkal többet ért, mint ennek a férfinek az egész mivolta.

- Ízlett? – szólalt meg egy hang a háta mögött, Jongin pedig hatalmasat nyelt, mielőtt megfordult volna. Showtime.

- Köszönöm, nagyon figyelmes – fordult az idegen felé bájmosollyal ajkain. Undorító. Látta a mélyen ülő szempár mögött az éhséget, azt, hogy hányféle különböző helyzetben képzelte már el ez a szemétláda… és ez hirtelen megindított benne valamit, ami csak és kizárólag Sehun malmára hajtotta a vizet. – Csatlakozzon hozzám!

- Szabad? – villantott rá egy fogatlan vigyort, miközben helyet foglalt, és Jongin ugyanolyan higgadtan és bájosan mosolygott, mint addig, csupán belülről marta az undor.

  Szó szót követett, de Jongin gyomorgörcse csak nem volt hajlandó alábbhagyni, pláne akkor nem, mikor a férfi már bizalmaskodóan, egy óriási határt átlépve simította húsos ujjait a combjára.

- Emlékszem még, mikor olyan fiatal voltam, mint te, Johnny…

- Jongin… - javította ki sóhajtva az este folyamán immár harmadszorra a fiú, és alig észrevehetően húzta el az érintése elől lábait.

- Johnny – biccentett egy csuklás kíséretében az idegen, és reszelősen felnevetett. – Bármit megadnék érte, ha megint olyan fiatal lehetnék, tudod… mennyi is vagy? Tizenhét-tizennyolc?

  Jongin keresve sem talált volna jobb alkalmat arra, hogy felhozza a munkáját, így minden létező báját és önuralmát bevetve hajolt közel a férfihoz.

- Bármit?

  Az idegen csak bólint egyet, és felhörpinti maradék italát.

- Ez esetben ajánlok önnek valamit. Játszik egyet az üzlettársammal… és ha megnyeri, ötven évvel lehet fiatalabb – jelentette ki halkan, mire a férfi felnevetett.

- Kihasználod, hogy részeg vagyok, igaz? Nem hiszek ám el akármit, Johnny…

- Az ön dolga… - sóhajtott halkan Jongin, és lecsusszan a bárszékről. – Nem az én veszteségem.

  Azzal faképnél is hagyta a férfit, hogy visszaballagjon Sehunhoz, és sörébe belekortyolva enyhítse valamelyest hányingerét.

- Miért hagytad ott? – szusszant föl Sehun. – Most kereshetünk másikat…

- Mindjárt jön, ne aggódj – felelte halkan Jongin, és ujjain alig feltűnően kezdte a visszaszámolást, amíg föl nem tűnt kiszemeltjük Sehun háta mögött, és le nem ült Jongin mellé, átkarolva a fiú vállait.

- Benne vagyok.

  Sehun arcán újfajta kifejezés jelent meg, egy, amit Jongin addig még hírből sem ismert, és új keletű hányingerén keresztülvágva éledt föl benne a büszkeség, hogy az elismerő pillantást végül csakis ő húzta ki az érzelemmentes társából. Sehun halványan elmosolyodott, és zakója alól előhúzott egy pakli kártyát, és néhány színes zsetont, rajtuk Jongin számára is ismeretlen jelekkel.

  Jongin illemtudóan helyezkedett kettejük közé, hogy egyikük lapjait se láthassa majd, és érdeklődve figyelte a minden szempontból új játékot.

- Harminckét lapos francia kártya – jelentette ki Sehun rezzenéstelen arccal, ahogy elkezdte keverni a paklit. – A beugró 20 év.

- Legyen hatvan – felelte a férfi, és izgatottan nézte Sehun kezeit, ahogy azok ügyes mozdulatokkal keverték a kártyákat. Sehun arcára halvány mosoly kúszott, és halkan felnevetett.

- Jongin, számolj le ennek a remek üzletembernek hatvan évet, kérlek.

  Jongin csak gépiesen számolta a zsetonokat, majd tízesével tette át a férfi elé, Sehun pedig feléjük tartotta tenyerét, és elmormolt néhány halk, idegen szót, mielőtt visszadőlt volna, és le nem osztotta volna mindkettejüknek a lapokat.

  Aztán elkezdődött… és unalmasabb volt, mint Jongin hitte volna. Sehunt nézni tűnt a legnagyobb időpocsékolásnak, azon kívül ugyanis, hogy néha nyújtózott egyet, vagy oldalra billentette fejét, arca tökéletesen kifejezéstelen maradt. Ellenben az ellenfelével, aki már a játékuk közepénél izzadni kezdett, és reménytelenül pillantgatott a zsetonokra, majd a paklijára, végül Jonginra. Aztán mikor megkapta utolsó, ötödik lapját, széles vigyorra húzódtak egész addig összepréselt ajkai, végül levágta az asztalra kiterített lapjait.

- Full – látszik az arcán az elégedettség, és már nyúlt volna a zsetonokért, mikor Sehun egykedvűen dobta le elé a kártyalapokat, amelyeken 5 egyforma színű és egymást követő érték volt látható.

- Flöss.

  Jonginnak nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy ez mit jelenthet, a férfi arcáról le lehetett olvasni a vereség keserű mivoltát.

- Visszavágót!

- Egymenetes, sajnálom! – emelte föl kicsit a hangját Sehun, és elpakolta zsetonjait. – A mai éjszaka még a magáé.

 Jongin megigazította zakóját, és igyekezett elrejteni kikívánkozó, elégedett mosolyát. Úgy kell ennek a gusztustalan hájkupacnak. Kár, hogy nem hamarabb kapták el…

- Akkor erre az éjszakára kérem Johnnyt.

  Sehun erre csak értetlenül ráncolta homlokát, majd halkan felnevetett.

- Ja, hogy Jongint? – majd vetett az akkor már nem túl jókedvű fiúra egy pillantást, és szélesen elvigyorodott. – Vigye, ha tudja – suttogta önelégülten, de mielőtt a vénember Jongin után nyúlhatott volna, Sehun elkapta a fiú karját, és Jonginnak se kellett több, hogy egy halk pukkanással „hazafuvarozhassa” magukat.

***

- Jongin, ne szívd már mellre! – csattant föl Sehun, Jongin pedig hozzávágta a legelső keze ügyébe kerülő dolgot – ez esetben az immár levetett zakóját. – Nem csinált veled semmit, még mindig élsz!

- Nem neked kellett húsz percet bájolognod vele, te szemét! – kiabált rá magából kikelve a fiú, és megindult Sehun felé felemelt kézzel, majd alig néhány centire tőle megtorpant, és dühösen meredt társára. – Tűnj el innen… - suttogta halkan, méregtől remegő hangon, és leejtette karját.

- Azt nem te fogod…

- TAKARODJ KI A SZOBÁMBÓL, SEHUN! – ordította el magát Jongin, Sehun pedig halványan elmosolyodott, és Jongint egy apró mozdulattal odébb rakva sétált ki a szobából.

  A fiú leroskadt az ágya szélére, és tenyereibe temette arcát. Ezt kell majd csinálnia élete végéig…? Pontosan egy olyan ember oldalán, mint Oh Sehun? De hál’ istennek ideje sem volt végiggondolnia, mennyire nem érte meg számára az üzlet, amit Taeminért kötött, ugyanis abban a másodpercben nyílt is az ajtó, Jongin pedig már épp nyitotta volna a száját egy újabb kiáltásra, mikor meglátta, hogy Kyungsoo kukucskált be a résen ahelyett, hogy Sehun feltépte volna a vaskos ajtót, megsértve a magánszféra intézményét számos ponton.

- Nem zavarlak? – kérdezte halkan, Jongin pedig megrázta a fejét. Kyungsoo lassan, kicsit bizonytalanul lépdelt felé, majd ahogy elé ért, csak nyugtatóan vállaira tette kezeit. – Ne aggódj, majd lesz ez jobb is.

- Nem lesz. Én nem tudom ezt csinálni örökké – suttogta Jongin, de ahelyett, hogy fejét csupán lehajtotta volna, homloka Kyungsoo hasfalának ütközött, de… talán túl fáradt volt ahhoz, hogy ez bármilyen mértékben is érdekelje. Hallotta, ahogy a másik fiú reszelősen fújta ki a levegőt, és szinte érezni vélte, ahogy szívverése is megszaporodik. Némi értetlenkedéssel szemeiben pillantott föl a séfre, de csak annyira elhajolva tőle, hogy elkaphassa annak furcsán csillogó pillantását. – Miért jöttél ide…?

- Én csak… nem jöttél ma, és… aggódtam, azt hiszem – felelte halkan a fiú.

  Jongin önkéntelenül is visszagondolt az este történtekre, arra, ahogy az a férfi nézett rá, és arra az egy vad pillanatra, mikor Kyungsoo-hoz próbálta hasonlítani, nem sok sikerrel. Viszont ami ennél is felkavaróbb, hirtelen megváltozott a kép. Kyungsoo arca helyett a fiú hátát látta az ajtó és a félfa közötti vékony résből, és azt, ahogy Jongin vele szemben ül az ágyán.

  Több sem kellett neki, hogy riadtan felpattanjon, és ahogy visszaváltott a kép a saját szemszögére, az ajtónál termett, és megrántva azt rontott ki a folyosóra.

  A folyosóra, ahol a késői órára tekintettel léve egy lélek sem tartózkodott.

- Jongin…? Minden rendben?

- Igen… azt hiszem – felelte a fiú halkan, és nekidőlt az ajtófélfának, még mindig a szűk, hideg folyosót kémlelve.

  „Tulajdonképpen, amikor egy familiáris kialakítja gazdájával a nonverbális kapcsolatot, onnantól bármikor képes lesz belelátni annak fejébe, olvashat gondolataiban, vagy saját szeme helyett az övével láthatja a dolgokat!” Ezeket a szavakat mondta Joonmyeon, mikor az egyik tanórán rákérdeztek a kapocs fogalmára.

  Jongin pedig abban a szent pillanatban rájött, hogy semmi sincs rendben… és hogy ezzel minden csak rosszabb lesz.

A/N : YEHET! Még mindig bele kell szoknom, de a végére talán meg is tanulok pókerezni xD Akinek nem világosak a játékszabályok egyébként, azok írjanak nyugodtan, én a szőke nő logikámmal le tudom azért vezetni, miről van szó, vagyis... legalább annyira, hogy az itt lévőket értse mindenki. >w< Nagyon remélem, hogy tetszett, igyekszem azért belehúzni kicsit a dolgokba o.o Köszönöm, hogy olvastátok >w<



Következő >>