First Shatter

FIRST SHATTER

Nyik-nyek.

Nyikorgott a padló, ahogy egy meztelen talp nehezedett az elöregedett fára. A deszka nyirkos, hűvös volt, az idős fa sokat megélt erezete évtizedek történeteit mesélhette volna a röpke pillanatra vele összetalálkozó bőrnek... mesélhetett volna arról az időről, mikor a ház épült, milyen gyönyörű és fényes ékköve volt az emeleti folyosónak. Vagy talán mesélhetett volna arról is, milyen volt hagyni leperegni a fényes lakkot, amely külsejével együtt belsőjét is szeretettel óvta. Mesélhetett volna akár arról is, amikor más talpak szökdelltek végig rajta, izgalommal, vagy éppen kétségbeeséssel átitatva. Mesélhetett volna egy új élet születéséről, amely az ő testén láthatta meg a mérhetetlenül gyönyörű, mégis szívszaggatóan kegyetlen világot először. Mesélhetett volna növekvő, apróból egyre nagyobbá váló talpacskákról, első lépésekről, felsebzett térdekről, amelyek a megpattogzott lakk alól megszökő szálkától sajogtak... vagy épp mesélhetett volna arról, amikor a talpacskák egyre cseperedő tulajdonosa ezerszer komolyabb, örökké vérző sebeit fájlalva roskadt össze megfáradt testén... minden másnap.

A tízévesforma, ében fekete hajú, aprócska kisfiú azonban azt kívánta, bárcsak ne tudnának mesélni a korhadt padlódeszkák. Bárcsak ne ivódott volna beléjük rövidke, múló életének minden könnycseppje, bárcsak ne szívták volna föl keservesen csordogáló vércseppjeit, bárcsak ne tulajdonították volna el létezésének minden keserűségét, hogy később onthassák magukból a szomorúságot és a fájdalmat, akárhányszor csak belépett a már-már roskadozó házba iskola után.

Reszketeg léptei után a fa hangosan, kíméletlenül reccsent meg, a fiú pedig lélegzetét visszafojtva torpant meg az elméjében már kilométerekre megnyúlt folyosó közepén. A recsegést azonban döngő léptek zaja szakította félre, ahogy valaki feltűnést nem szégyellve caplatott föl a lépcsőn, és mikor a fiúcska reszketése tetőfokára hágott, kénytelen volt toporogva, imbolyogva a másik irányba fordulni, hogy szembekerülhessen a hangos, fenyegető léptek tulajdonosával.

- Apa, én... én most értem csak haza, és... azt hittem, alszol, szóval nem akartalak felkelteni... – suttogta alig hallhatóan, cérnavékony hangon édesapjának, bár melegbarna szempárja soha nem akart már találkozni édesapjának éjfekete íriszeinek sötétségével.

- Jongin, tudod, felhívtak az iskolából. – BAM. Jongin szíve akkorát ütött, hogy úgy érezte egy pillanatra, hogy ott ér majd véget mit sem érő, jelentéktelen élete. Perceknek tetszett az a pár szekundum, ami után vérkeringése újra megindult, hogy szélsebesen szállítsa a rettegést az ereiben az oxigénnel együtt. – Azt mondta az igazgató, hogy olyan nagy fiúknak, mint neked, felvilágosító órán kellett részt venniük ma, és hogy bár egy ilyen órán a fiúk javarészt jól szórakoznak, te megbotránkoztatóan viselkedtél, szégyent hozva ezzel rám és édesanyádra – a nyúlánk, széles vállú alak ezek után leguggolt Jonginnal szemben, mire a fiú szemeibe csípős, fájdalmas könnyek szöktek, amik arra késztették, hogy összeszorítsa úgy a szemeit, mintha soha többé nem akarná kinyitni őket... ami talán akkor valóban megfordult a fejében. Jeges, érdes ujjak simultak beesett, könnyáztatta arcocskájára, amitől megpróbált annyira elhúzódni, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt. – Miért mondasz olyanokat, hogy az, amit itthon csinálunk a játékidőnk alatt, amolyan apa-fia játékokat, az mocskos és megalázó? Elmondtam neked az elején, hogy így készíti föl minden apuka a kisfiát arra, amikor nagyfiú lesz belőlük. Miért hazudsz másoknak, Jongin? – kérdezte negédesen, mégis fenyegetően a szörnyeteg, aki elől Jongin sosem tudott elrejtőzni a takaró alatt, akitől nem nyújtott menedéket sem a fény, sem a sötétség. Azonban Jongin az utolsó mondatra felkapta a fejét, és életében először felemelte a hangját apjával szemben, kilépve rémisztően elnyomott aurájából egy ordítás keretein belül.

- ELÉG LEGYEN! Gyűlöllek, pokollá teszed az életemet, miközben azt hajtogatod, hogy mindenki így nő fel, mint én! Te hazudtál nekem, mikor azt mondtad, hogy ez a rengeteg gusztustalanság, amit csinálsz velem, az természetes! Mindenki undorodik tőlem, mert fel mertem tenni a kérdést, hogy mindenkit a szülei vezetnek-e be a szexbe, és amikor rájöttem, hogy mit művelsz velem, legszívesebben leugrottam volna a tetőről!!! Nem vagy az apám többé! – üvöltötte magából kikelve, könnyekkel átitatott arccal a hirtelen felnőtté érett kisfiú, mire apja addig negédesen simogató kezei egy akkora pofonba sűrítették áltörődő érintéseiket, hogy a koraérett fiatal felnőtt fiúcska hirtelen újra gyerekké válva csattant a falnak. Arcát szorongatva lépett vissza lélekben a magas, vaskos falak mögé, mert pontosan tudta, hogy egy ütés sosem elég, sosem lesz vége...

Miért élek még egyáltalán?

- Tudod, Jongin, nem szép dolog ilyeneket mondani az édesapádnak – suttogta halkan a szörnyeteg, miközben lassan kioldotta az övét, és Jongin hosszú tincsei közé markolva rángatta föl az aprócska testet a nyirkos padlóról. Öve lassan kicsúszott a bujtatók közül, és miután Jongint arccal nekilökte a falnak, félbe hajtotta a bőrszíjat úgy, hogy a fémkapocs halkan csattogva lengedezhessen szabadon lógó végén. Jongin térdei megremegtek az ismerős, lágy csöngésre, amit a fém hallatott, könnyei pedig megállíthatatlanul kezdtek záporozni már vöröslő szemeiből. – Vetkőzz szépen, kisfiam.

Jongin azonban nem mozdult a parancsszóra, csak rázni kezdte a fejét, egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogy a zokogás keservesebbnél is keservesebben tört föl mellkasának legmélyéről. Térdei remegtek, egyik keze még mindig sajgó arcát szorongatta, másik keze pedig a légszomjtól sajgó mellkasát keresztezte, hátha ez majd segít neki a falak mögött maradni, mint mindig. A Rém azonban mosolyát fenntartva ragadta meg Jongin karjait, hogy maga felé pördíthesse a reszkető kisfiút, és megragadja a cipzárt védelmező felsőjén, hogy lerángassa azt a felsővel együtt róla.

- Nem akarom... kérlek, hagyd abba, annyira sajnálom, kérlek, ne csináld... – suttogta Jongin könnyek közt, miközben az apjának nevezett lény lerángatta róla pólóját is, és nem törődve az elkeseredett, fájdalmas szavakkal, visszafordította az immár félmeztelen fiúcskát a fal felé, és mielőtt megmozdulhatott volna, azonnal lecsapott az övvel, amely hangos csörgéssel-csattanással vájta bele magát Jongin kreol, épphogy begyógyult sebek hegeivel „díszített” bőrébe.

Azt hinné az ember, hogy nincs keservesebb hang egy gyermek fájdalmas sírásánál. Azt hinné az ember, hogy nem borzaszt el semmi annyira, mint egy gyermek fulladozó, magatehetetlen zokogása... de ezek szerint senki nem látott még hangtalanul zokogó, de tekintetében üres gyermeket. Aki már ordítás helyett csak sivár, érzelemmentes, fájdalmasan semmitmondó, mégis oly sokat felfedő szemekkel nézte a falat, annak apró repedéseit, a rászáradt festékcseppeket, az apró porszemcséket, amelyeket az ember nem venne csak úgy észre... hacsak nem ostromolnák a hátát egy bőrövre erősített fémcsattal. A csat melódiája keserű, éles dallamot játszott, groteszkül ártatlannak tetszett az üresség fojtogató, visszhangzó terében.

Jongin már nem is számolta, hányat kapott, azt is figyelmen kívül hagyta, mennyire sajgott mindene, talán már az sem jutott eszébe, hogy a padló újabb könnyeket és vércseppeket kapott vacsorára... de ekkor az ütések abbamaradtak, ő pedig megviselten, darabokra törten kukucskált ki a hatalmas falai mögül, hátha vége van végre az újabb kínzó rémálmának. Amikor azonban egy erőteljes rántás az életét megkeserítő Rémmel szembefordította, hirtelen hallott a véres övcsat csattogásán kívül más zörejt is. Olyan volt, mint amikor megpattan az üveg a hatalmas terhelés alatt, majd végül a repedés végigszalad a hatalmas üvegtáblán, hogy végül kettészakítsa azt, és a törhetetlennek hitt üveg végül a földhöz csapódva milliónyi szilánkra törjön össze.

Pontosan így omlottak le Jongin vaskos falai elméjében, ahogy apja arcát egy hátborzongató vigyor szelte át, miközben koszfoltos farmerja ülepéhez nyúlt, hogy kipattinthassa rajta az egyetlen gombot.

- Úgy tűnik, hogy nem félsz már igazán az övtől... a tudás hatalom, Jongin, és most, hogy – jogtalanul – nem hiszed természetesnek azt, amilyen kiváltságban részesítelek, új büntetést kapsz... ettől biztosan megtanulod, hogy hálásnak kellett volna lenned ahelyett, hogy butaságokat terjesztesz rólam az iskolában.

Jongin azonban, mielőtt felfoghatta volna a poklot, amely körülölelte, a Szörnyeteg hajánál fogva rángatta be a szobájába, hogy az ajtót becsapva maguk után ráfordíthassa a kulcsot is a zárra... nem mintha bárki is Jongin segítségére siethetett volna, vagy sietett volna bármikor is. A reszkető kisfiú most már ürességtől mentes páni rettegéssel szemeiben kuporgott a földön; háta összevérezte a képmutatóan, makulátlanul hófehér ágyneműt, könnyei pedig már-már felmarták arcbőrét is. A Szörnyeteg azonban egy kaján, gusztustalan vigyorral arcán emelte föl a földről, hogy az ágyra dobhassa az aprócska, magatehetetlen testet, és lerángassa róla a maradék ruhát is.

Megpróbált tiltakozni, ahogy eddig soha egyszer sem. Megpróbált könyörögni, ahogy még soha az életben egy gyermek sem könyörgött a saját ártatlanságáért. De megpróbált az egy nappal azelőtti felfogása szerint is gondolkodni, azokkal az elvetemült téveszmékkel enyhíteni a kínon és a fájdalmon, hogy valóban talán minden szülő így vezeti be a gyermekeit az intimitásba, és hogy ez természetes, és hogy természetes, ha valami fáj. Még a szilánkokra tört falakat is megpróbálta összeragasztani, új falakba önteni, de abban a pillanatban, ahogy teljes létezése elvesztette gyermekies ártatlanságát, mindent feladott. Feladta a harcot, feladta a rettegést és feladta a reményt egy normális életre. Régen úgy gondolta, hogy a hébe-hóba egy-egy természetesnek minősített molesztáláson, illetve a majdnem mindennapos veréseken át lehet majd lendülni, mert mindenki így nő föl, minden szülő így neveli a gyerekét, mert egy gyermek sem tudja meg sosem, mi az igazi szeretet... de ezeket a megnyugtató, hazug gondolatokat is összetörte a falakkal együtt az érzés és a tudat, hogy mennyire helytelen, mennyire undorító és mennyire megrázó volt, amit át kellett élnie.

Miért vagyok még mindig életben...?

Órákkal később volt csak képes felkaparni magát az ágyáról, miután a megszégyenítő, lélektipró aktus már rég lezajlott, apja pedig magára hagyta összetört, meggyalázott porhüvelyét. Nem érzékelte sem az idő múlását, sem azt, hogy könnyei hosszú órák után is, mintha nyitott csapból ömlöttek volna, úgy szántották végig arcát, hogy végül növeljék a nedves foltot a vérrel szennyezett ágytakarón. Teste mintha bábként mozgott volna, ahogy nagyon lassan, kínok közt felült az összemocskolt ágyon, és gépiesen állt föl, hogy imbolygó léptekkel indulhasson el az aprócska fürdőszobája felé.

Hallotta egyszer, amikor az osztálytársai arról beszélgettek, mekkora megváltást jelentett nekik, mikor alkarukon ejtettek apró, felszínes vágásokat egy életlen pengével, mennyire megkönnyebbültek a fájdalmon keresztül, mennyi feszültség, keserűség és szégyenérzet távozott a vérrel együtt. Jonginnak azonban régi ismerőse volt a vér és a fájdalom is, így kétséges volt, valóban segít-e valamit a kínjain... de nem látott más lehetőséget. Ha mélyre szalad a penge, hát mélyre szalad... ha elvérzik, hát elvérzik, legalább vége lenne ennek a szörnyű valóságnak, ennél talán már a halál is jobb lenne.

Kezei így hát automatikusan a szekrényben lapuló tartalék borotvapengék felé nyúltak, amikből egy szerencsés darabot kivett, végül gondosan kibontva azt csukta be a szekrényajtót, hogy mély levegőt véve pillanthasson saját tükörképe megviselt szemeibe.

- Miért élsz még, Jongin...? – suttogta maga elé halkan, miközben visszatükröződésének keserves ábrázatán elborzadva csóválta meg a fejét. – Nézd, mi lett belőled... ki fog téged így szeretni? – könnyei újra utat törtek maguknak az előző társaik által kitaposott ösvényeken, amelyek Jongin korához képest is markáns állkapcsáig vezettek, hogy ott halált megvető bátorsággal hulljanak alá a semmibe. Jongin azonban visszanyelte őket végül, és eltökélten emelte bal alkarja fölé az életlennek pont, hogy nem nevezhető pengét, és felnézett a tükörképére, hátha akkor elviselhetőbb lesz a várt fájdalom. – Adj erőt, hogy ez jobban beváljon, mint a vastag falak...

Tükörképe azonban megváltozott, ahelyett, hogy a pengét tartva, könnyáztatta arccal nézett volna vissza rá, csak egy kedves, megbocsájtó mosollyal nézett Jongin még ép karocskájára, mielőtt tengerkék szemei felpillantottak volna Jongin megviselt arcára. Jongin kezében remegni kezdett a penge, ahogy már-már azt hitte, teljesen elvesztette a józan eszét, hogy még a tükörképe is teljesen más lett a fájdalomtól, de ekkor Tükör-Jongin megrázta a fejét, és a díszes keretnek dőlt egy laza, meglepően kellemes mosollyal.

- Én a helyedben nem tenném – kuncogott halkan, Jonginnak pedig minden szőrszála az égnek meredt tükörképének mély, lágy és megdöbbentően jókedvű hangjától. Tükör-Jongin ekkor újra a Jongin kezében lévő pengére pillantott, és újra megcsóválta fejét. Arcán nem látszottak a könnyek ösvényei, kreol bőre nem öltött sötétebb árnyalatot az arcán csattant pofonok után, sőt, rikítóan kék szemei is vidáman csillogtak. – Mit gondolsz, hogy ez majd segít? Azt hiszed, hogy ez a fájdalom nagyobb lesz, és emögé majd elbújhatsz?

- Ki vagy te? – kérdezte Jongin reszkető hangon, de olyan halkan, hogy ha mellette állt volna valaki, sem hallhatta volna meg vékonyka, elesett hangját. – A falak nem tartottak ki... csak adj erőt, hogy megtehessem... kell egy menedék a fájdalom elől...

Tükör-Jongin erre azonban csak halkan felnevetett, és továbbra is csak nemlegesen mozgatta a fejét. Nevetése ezer apró csengő csilingelésének tetszett, hangjában nyoma sem volt félelemnek, rettegésnek vagy fájdalomnak. Nem volt megtört vagy meggyalázott, hanem pontosan olyan volt... amilyennek Jongin egyszer megálmodta magát felnőttként.

- Láttam, amikor ledőltek a falak, tudom, hogy nem voltak elég erősek. Tedd le azt a szart, Jongin, mert még megvágod magad! – szólt rá ezúttal erőteljesebben tükörképe, mire Jongin kezéből automatikusan kiesett az éles tárgy, és egy halk, magas koppanással landolt a mosdókagylóban. Jongin azonban szédülni kezdett, ahogy a realitása is felbolydulni látszott, így kétségbeesetten megkapaszkodott a kagyló két szélén, és szinte kétségbeesetten nézett a tükörbe, ahogy úgy érezte, teljesen kicsúszott az utolsó reményszál is ujjai közül. – Menedékre van szükséged? Én tudok egy helyet – mosolygott rá Tükör-Jongin, majd mutatóujjával saját homlokára bökött, és mosolya kiszélesedett. – Idebent van, és még meg sem kell vágnod magad hozzá.

- Nem érted, hogy nincs már odabent semmi?! Minden összetört, tönkrement! Nincs hova mennem!

- Nagyot tévedsz, Jongin. A falak miatt én sem fértem hozzád, de most végre itt vagyok. Mi lenne, ha felajánlanám magam, mint menedéket? Amikor úgy érzed, szükséged van egy biztonságos helyre, te átjössz ide, Tükörországba, én pedig átmegyek oda, hogy átéljem és eltüntessem a fájdalmad. Utána pedig, mikor elmúlt a fájdalom, te visszajössz a valóságba, én pedig magammal viszem a félelmeidet is a tükrök közé. – Túl szép volt, hogy igaz legyen... olyan szépen csengő szavak voltak ezek, olyan kellemesen lágyan megfogalmazva, olyan megváltást hordozva, hogy még Jongin is, akiből a Szörnyeteg kiölte az összes reményt, reménykedni kezdett.

- Nem hiszek neked. Senki sem segített nekem soha sem, te miért tennéd? Túl szépnek hangzik egyébként is, amit mondasz ahhoz, hogy igaz legyen... apám is mindig csak hazudott nekem... – Jongin hangja ekkor azonban keservesen elcsuklott, és egy-egy kósza könnycsepp végigrohant arcán, miközben ő is nemlegesen kezdte rázni a fejét, mint Tükör-Jongin akkor, amikor a penge még karja fölött várta, hogy megízlelhesse, milyen is egy tíz éves, megkeseredett, meggyalázott fiatal vére.

- Én nem az apád vagyok, Jongin, én Te vagyok... egy erősebb, reménytelibb és eltökéltebb Te. És sosem hazudnék neked, ahogy magamnak sem.

- Egy jobb Én, mi? – horkant föl Jongin, miközben egy apró, hitetlenkedő nevetés hagyta el szétharapdált, cserzett ajkait.

- Semmivel sem vagyok jobb, csak... másabb vagyok. Csodálatos vagy, ahogy vagy, csak... neked jobban fáj a valóság, mint nekem. Nézd, nem azt mondom, hogy Tükörország jobb, mint a te valóságod, én csak azt mondom, hogy itt nem fog fájni a valóság. És megígérem, hogy nem veszem el örökké az irányítást... csak segítek. Mert azt ugye tudod, hogy ez nem az utolsó ilyen alkalom volt...? – tette hozzá csöndesen, és tekintetében is felfedezhetővé vált az aggodalom és a sajnálat egy különleges keveréke. – Ha szeretnéd, felajánlok neked egy alkut, hogy lásd, tényleg erősebb vagyok, mint az üvegfalak. Legközelebb, mikor úgy rettegsz, mint ahogy ma is, csak kiáltsd a nevem gondolatban, helyet cserélünk, és mikor vége, visszakapsz mindent fájdalom nélkül. Ha sikerül tartanom az ígéretem, akkor elfogadod a segítségem, és megvédelek, akárhányszor szükséged lesz rám a jövőben.

Jongin szíve hevesebben kezdett verni az ajánlatra, és egy darabig némán kémlelte Tükör-Jongin megnyugtatóan mély, égszínkék szemeit, és elgondolkodott egy pillanatra, hogy sosem látta még önmagát ennyire erősnek és felhőtlenül optimistának. Talán ilyen kék színt sem látott még rövidke életében, amibe rohamtempóban verő szíve is szinte belefacsarodott, mert talán ilyennek láthatták a boldog emberek az eget, amikor felhőtlen, amikor nincs más, csak napsütés... ezzel szemben Jongin számára minden szürke volt.

- És mi a neved? – kérdezte megadóan, ezzel gyakorlatilag elfogadva az alkut annak minden létező feltételével együtt, Tükör-Jongin pedig egy halovány, mégis üde mosolyra húzta ép, telt ajkait.

- Szólíts Kai-nak.

KÖVETKEZŐ >>>